Skip to main content

Lambrecht Miklós (1921–1992)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Egy gyászhír az újságban: „Lambrecht Lívia és Budapest Terézváros Önkormányzata mély fájdalommal tudatja mindazokkal, akik szerették és tisztelték, hogy dr. Lambrecht Miklós nyugdíjas orvos, képviselő életének 71. esztendejében, 1992. augusztus 2-án elhunyt.” Sokan és sokáig fognak emlékezni rá. A dokira, aki 1956-ban a Péterfy Sándor utcai kórház önkéntes mentőszolgálatát vezette, Paganelre, a cellatársra, aki hosszú délutánokon mesélt kitágítva a börtönfalakat, a kollégára, a tudósra, a tanárra, az önkormányzati képviselőre, a barátra és Lambrecht Miklósra, az úriemberre.

1988 őszén ismertem meg, amikor az Oral History Archívum számára közel 40 órás életútinterjút készítettem vele.

1921-ben született Budapesten. Édesapja Lambrecht Kálmán ornitológus, paleontológus, etnográfus, újságíró, akit 1919-ben vállalt direktóriumi tagságáért és a Természettudományi Közlöny szerkesztéséért felfüggesztettek állásából, és 1923-ban kényszernyugdíjaztak is.

Lambrecht Miklós pályaválasztását és egész életútját erősen meghatározta édesapja tudományos tevékenysége és a szülői ház liberális szelleme. Tudósnak készült, apja pályáját kívánta folytatni. 1940-ben beiratkozott a Pécsi Orvostudományi Egyetemre, és már diákként az Élettani Intézet demonstrátora lett, de a tudományos pályáról, mint később többször is, a történelem eltérítette.

A Pécsi Napló 1944. március 14-i számának írt „Szabad Ifjúság” című vezércikkében a szabad haza és a szabad nép eszményét hirdette Kossuth, Petőfi és Táncsics szellemében, ám az írást a cenzúra betiltotta. Orvostanhallgató-igazolványával szabadon járt be a pécsi gettóba, ahonnan többeket kimentett. 1944 őszétől a háború végéig a székesfehérvári kórházban a frontvonalban gyógyított későbbi feleségével, a szinten orvos Kristóf Gizellával együtt.

1945-ben szerzett orvosi diplomát Pécsett, 1948-ig az Élettani Intézet munkatársa volt.

1948-ban megnősült, és Budapestre költözött. A tudományos pályától a gyakorlati tennivalók szólították el. Dolgozott az Orvosegészségügyi Szakszervezetben a tudományos tervmunkák elindításán, beiskolázták tartalékos orvostiszti tanfolyamra. Rövid ideig a Biokémiai Intézet tanársegéde volt, további tudományos karrierjét ő maga vágta el: nem lépett be a pártba. 1953 után a Péterfy Sándor utcai kórház kórboncnoka.

1956. október 24-én nem mérlegelt: „Éjszaka lövöldözés volt a városban, valószínű, hogy sebesültek is vannak a Péterfy Sándor utcai kórházban, nekünk be kell menni körülnézni, hogy mit lehet csinálni ott. A 180-200 orvosból körülbelül 20 volt benn, nagyon megörültek nekünk. Mi beálltunk a sebészetre asszisztálni. Két-három naponként hazalátogattam, s újra visszamentem a kórházba.”

Október 30-tól a kórház területén működő önkéntes mentőszolgálatot vezette. „Szükségét éreztem, hogy minél többet legyek azon a helyen, ahol a legfontosabb intézkedéseket lehetett és kellett csinálni. Nekem az volt a dolgom, hogy a mentőszolgálatot irányítsam, annyira, amennyire ez tőlem telik, és amennyire erre a lehetőségek megvannak. Ez egy önként összeállt, többségében vagányokból toborzott alakulat volt, ahol nem lehetett nagyképűsködni katonai parancsadásokkal meg egyebekkel, hanem az ember normál emberi hangnemmel érte el a célját, bajtársi szellemben és kérés formájában. Sebesülteket szállítottak a kórházba, kötszert, gyógyszert az alkalmi kötözőhelyekre. …Én úgy fogom fel életemnek ezt a rövid periódusát, mint az egyik legszebb és legproduktívabb időszakát, amikor valamiben részt vettem, talán minden különösebb akarás nélkül, természetszerűleg, és a magam kis beosztási helyén igyekeztem helytállni.” Később a vádiratban ezt így fogalmazták: Lambrecht Miklós a Péterfy Sándor utcai kórházban működő mentőszolgálatot vezette… ez a mentőszolgálat ugyan foglalkozott sebesültek szállításával, de fő tevékenysége az ellenforradalmárok támogatása volt.

Tagja lett a kórház forradalmi tanácsának, s amikor november második felében a mentőszolgálat megszűnt, a szociális bizottság elnökeként a forradalomban kárt szenvedett munkatársak részére gyűjtést szervezett. Megkereshette őt bárki a felkelők, az illegális lapkészítők közül tanácsért, segítségért. Részt vett a felfüggesztett írószövetség tagjai számára indított gyűjtési akcióban is.

November 16-án egy razzián mint orvos és mint a mentőszolgálat vezetője igazolta, hogy a kórháznak szüksége van az önkéntesekre, ne vigyék el őket, a korábban bevált határozott fellépés azonban már nem segített, őt is őrizetbe vették. Ekkor csak két napig tartották fogva, de 1957. február 10-én letartóztatták, s 1958 áprilisában a Pech Géza és társai elleni perben szervezkedés szellemi vezetésének vádjával 15 év börtönbüntetésre ítélték. Vádlott-társai közül Pech Gézát, Békési Bélát, Balogh Lászlót és Gerley Józsefet kivégezték.

Hat évet töltött börtönben, ebből négy évet a váci börtönkórház laboratóriumában, ahol 12 füzetbe 1500 referátumot írt az ott olvasott szakmai cikkekről és könyvekről. Belső szakmai továbbképzést indított az elítélt orvoskollégák körében. Állandó hírforrás és segítőtárs volt. Zárkatársainak kedvenc Dumas- és Verne-regényeit, nagy földrajzi felfedezők útjait mesélte, egészségügyi előadásokat tartott. Optimizmusa a börtönfalak között sem hagyta el. „Bennünk 1957-től egy általam bornírt optimizmusnak nevezett naiv hit élt, hogy ez a rendszer nem tarthat sokáig, ennek előbb-utóbb meg kell buknia… Nagyobb távlatban természetesen minket igazolt ez az optimizmus.”

1963-ban szabadult, de optimizmusára még jó néhány évig szüksége volt, hiszen sorstársaival együtt a hatalom őt is másodrangú állampolgárként kezelte.

Kórboncnokként dolgozott a Korányi Kórházban, bekapcsolódott a szakmai tudományos szervezetek életébe, belépett a Magyar Patológusok Társaságába és az Orvostörténeti Társaságba. 1982-től nyugdíjasként a Semmelweis Orvostörténeti Múzeum és Könyvtárban tudományos főmunkatársként dolgozott, rendszeresen publikált orvostörténeti tanulmányokat. 1991-ben a Miskolci Bölcsész Egyesület tudománytörténeti tanára lett.

1988-tól a TIB alapító tagjaként a konfrontációt sokadszorra is vállalva történelmi igazságtételt, és nem bosszúállást követelt. 69 évesen, életében először párttag lett, s az SZDSZ színeiben képviselővé választották a terézvárosi önkormányzatba.

Felesége, aki 47 évig mindenben társa volt, 1991-ben meghalt. Akkor félő volt, hogy összeroppan, de még egy évig volt ereje ahhoz, hogy tudományos és aktív közéleti munkáját folytassa.

Temetése 1992. augusztus 25-én – végakarata szerint – az új köztemető szóróparcellájában volt. Hozzátartozói és barátai a búcsú virágait a 301-és parcellában helyezték el. Lambrecht Miklós emlékét nem őrzi sírhant, fejfa, de 1992. augusztus 25-től eggyel több emberre emlékezünk 1956 hőseinek névtelen sírjánál.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon