Skip to main content

Legyen Justitia – vesszen a világ!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Csak azt nem tudja még eldönteni:
Mekkora legyen a lemészárlandók száma?
Tudniillik, ha túl sokan vannak:
nincs elég rendőr.
Ha nincsenek elegen:
az egész olyan snassz.
(Petri György)

Budapest legszebb fekvésű telkén, a Gellért-hegy oldalában mint egy helikopter lebeg a város felett Kónya Imre többszintes villalakása. Az MDF frakcióvezetője bizonyára nem a pártállam szolgálatában szerzett érdemeiért jutott ehhez a lakáshoz. Kónya Imre azon ügyvédek egyike volt, aki olykor SZETA-ügyekben is eljárt. Ilyen ügyvédek nem azért voltak kevesen, mert a SZETA támogatottjaitól nem illett honoráriumot kérni, hanem mert a SZETA-val, azaz az ellenzékkel kapcsolatot tartani nem volt teljesen veszélytelen. De hiába van a frakcióvezetőnek frontharcos múltja – kollégája, S. J. valószínűleg úgy véli: a sikeres ügyvéd a pártállam kivételezettje volt. Neki ugyanis mint tetten ért szamizdatterjesztőnek, az Igazságügyi Minisztérium nem adta meg a jóváhagyást ahhoz, hogy beléphessen egy ügyvédi munkaközösségbe. Ügyvédnek lenni a kádári Magyarországon privilégium volt (s mindmáig az maradt). Vajon nem kellene a vagyon-felülvizsgálatot az ügyvédi karra, az elmúlt rendszer e kiváltságos kasztjára is kiterjeszteni?

A vétkesek táguló köre

A felelősségre vonandók köre – gyakorlati szempontból ez a Magyar Demokrata Fórum Justitia-tervének legsebezhetőbb pontja. A leírt tervezet, amelyet az MDF parlamenti csoportja már júniusban eljuttatott a kormányhoz, az ország 1956 utáni gazdaságával és politikájával kapcsolatban a döntéshozók – vélhetően tehát egy viszonylag szűk kör – felelősségéről és esetleges felelősségre vonásáról beszél. A vagyonosodás felülvizsgálatával kapcsolatban viszont ugyanez a szöveg már a „politikai vezetés széles köréről” szól, a nyugdíjak felülvizsgálatánál pedig mindazokról, akik „pártállásból” vagy „a párt fegyveres egységétől” mentek nyugdíjba.

A szöveg szerzői nyilván nem tudták, mit is akarnak, és nem is voltak képesek áttekinteni, mit akarhatnak. Harminc év döntéseinek felülvizsgálata és értékelése nyilvánvalóan történésznemzedékek feladata lesz. A politikai felelősség kimondása pillanatok alatt üres retorikává silányul. A büntetőjogi felelősségre vonást jobbára kizárja az elévülés. A vagyonosodás hátterében többnyire olyan praktikák állnak, amelyek az adott időszakban nem minősültek bűncselekménynek, vagy ha igen, rájuk is vonatkozik az MDF-kormány által előterjesztett, az MDF-többség által elfogadott amnesztia-törvény.

És vajon mit értenek a szöveg szerzői „pártálláson”? Csupán a függetlenített pártfunkcionáriusok állását? De hiszen a pártállam viszonyai között a nómenklatúrához tartozók ingáztak a különböző beosztások között, s esetleges volt, ki honnan ment nyugdíjba. Vagy mit jelent a „párt fegyveres egysége”? A Munkásőrséget csak, amelynek kevés hivatásos tagja volt? Vajon az állambiztonsági szervezet és tágabb értelemben az egész rendőrség, a politikai tisztek összessége és tervezett felhasználása értelmében az egész néphadsereg nem a párt fegyveres egysége volt.

Ahogy Pusztai Erzsébet szerényen és szorongva, de szemében az elhivatottság lángjával arról beszélt, hogy a parlamenti felelősségre vonás „iránymutatása” alapján országszerte sor fog kerülni a felelősségre vonásra, és elszámoltatásra, akinek szeme van, láthatta, hogy az anonim tervezet szerzői (őket a sajtótájékoztatón Grezsa Ferenc képviselte) a kiterjesztő értelmezés mellett vannak.

Kétlelkűek

Kónya Imre, a jogász, láthatóan szégyellte a sületlen szöveget. Minduntalan megpróbált elrejtőzni a felállítandó kormányintézmény, a Jogtalan Előnyöket Vizsgáló Bizottság tekintélye mögé, amely majd kidolgozza a felelősségre vonás szakszerű jogi szabályozását. De újra meg újra elismerte, hogy van, ami jogilag nem fogható meg. Kónya, a politikus viszont szívvel-lélekkel elkötelezte magát a tervezet mellett.

A felelősségre vonás, a vezetőcsere kérdésében a Magyar Demokrata Fórum gátlástalanul kétlelkű. Miközben esze ágában sincs magára haragítani a régi apparátusokat, megmérettetéssel rémítgeti őket. Miközben magas kormánypozícióba emeli a fő privatizálókat, a fő apparatcsikokat és a főrendőröket, nyugdíjas kollégáikat azzal ijesztgeti, hogy csak kegydíjra lesznek jogosultak. Miközben azzal fenyegetőzik, hogy a volt kádereknek villalakásból panelházba kell költözniük, a szolgálatába állt kádereknek elnézi, hogy privatizációs trükkökkel magánvagyont gyűjtöttek, vagy dupla szolgálati lakást tartanak fenn.

A fenyegetett vezetők persze kezüket-lábukat törik, hogy kimutassák a lojalitásukat a Fórum iránt. Az új nómenklatúra, ha kialakul, rosszabb lesz, mint a régi, mert az legalább szégyellte, hogy felemelkedését a pártnak köszönheti, az új ellenben büszke lesz rá. Ezt az MDF természetesen nem veszélynek, hanem győzelemnek tekinti. Tényleges vezetőcserékre csak olyan mértékben kerül sor (ha az MDF akarata érvényesül), hogy vezető lehet azokból is, akik úgy vélik, eddig azért maradtak csupán helyettesek, mert a kommunisták elnyomták őket. Az MDF 1988-ban e helyettesek pártjaként született meg.

De mi történik akkor, ha a társadalom nem érti meg, hogy a Justitia-terv csak a választási kampány idején érvényes, ahogy a márciusi választási kampány lezárultával elenyészett szellemi elődje, a Helytállás-program is, amelyet történetesen a Kónya Imre alapította Független Jogász Fórum dolgozott ki? Mi lesz, ha azok is meghallják a Justitia-terv üzenetét, akik valóban kárvallottjai voltak a Kádár-rendszernek? Akik nem rendelkeztek sem a vezetők, sem az ügyvédek, de még az ellenzéki értelmiségiek és a vgmk-ban túlórázók privilégiumaival sem. Ők, a kisemmizettek nemcsak azokra gondolnak érthető indulattal, akik felelősek az ország tönkretételéért, és mégis jobb helyzetben élnek, mint ők. Fordítva is gondolják: mindenkiben felelőst látnak, aki jobb helyzetben él náluknál. És ki meri azt állítani, hogy nincs szemernyi igazuk?

A Kádár-rendszerben a nemzetközi közmegegyezés hosszú időn át nemcsak önáltatás volt. Aki felelősöket keres, félő, hogy kollektív felelősségre bukkan. A felelősségre vonás bármiféle törvényi szabályozása csak kirakatpereket, kirakatkilakoltatásokat tesz lehetővé – ezt Kónya, a jogász pontosan tudja. Az efféle látványosságok pedig nem mederbe terelik, hanem gerjesztik az indulatokat. S ha az indulatok kitörnek, a régi rendszer kárvallottjai meg a mai helyzet kárvallottjai nem fogják a rózsadombi kádervillákra korlátozni magukat. Felmásznak azok még a sziklás Gellért-hegyre is.
































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon