Tischler János

Nyomtatóbarát változat

1981 januárjától a hatalom által folyamatosan kiprovokált konfliktusok sorozata következett, de a döntő összecsapást egyik fél sem vállalta. A LEMP vezetése számára mindinkább nyilvánvalóvá vált, hogy a Szolidaritás nem engedi beolvasztani magát a fennálló rendbe. A szakszervezet óvakodott attól, hogy ürügyet szolgáltasson a szovjet beavatkozásra, s eredeti célja nem a rendszer felszámolása, hanem annak gyökeres átformálása volt (politikai és gazdasági téren egyaránt), csakhogy lépten-nyomon beleütközött a szűkre szabott korlátokba, minden konfliktus után radikalizálódott, s egyre nyíltabban hangoztatta, hogy a LEMP nem rendelkezik legitimációs alappal. Emellett a Szolidaritás a hatalom provokációjára adott válaszként minden egyes alkalommal megmutatta, hogy sztrájkfelhívásainak hatalmas tömegek tesznek eleget, amelyeket kézben is tud tartani.

Különféle kérdések kapcsán törtek ki sztrájkok, ez volt ugyanis az egyetlen módja annak, hogy tárgyalásra kényszerítsék a hatalmat, és az ne hozzon a Szolidaritás szempontjából előnytelen döntéseket. A rövid és „kis hatókörű” sztrájkok gazdasági szempontból nem sokat számítottak, ugyanakkor előfordultak hosszan tartó és egész régiókra kiterjedő munkabeszüntetések is, s ezek már destrukciós tényezőkként hatottak. 1981 első hónapjaitól rohamosan romlott az élelmiszer- és iparcikkellátás. Egyre hosszabb sorok álltak az üzletek előtt, ráadásul a többórás várakozás egyáltalán nem jelentette azt, hogy a kívánt árut biztosan meg lehet szerezni. Ez magától értetődően növelte a társadalmi frusztrációt, és mind gyakrabban vetődött fel az élelmiszerjegyek bevezetésének gondolata, hogy legalább az azokon szereplő mennyiséghez bizonyosan hozzájuthasson mindenki. A kormány ennek megvalósításával nem sietett különösképpen, mert felmérte, hogy még ezt a minimális ellátást sem tudja – egyesek szerint nem is akarta – garantálni.

Szerveztek tisztán politikai sztrájkokat is, ide tartozott a Független Diákszövetség és a Parasztszolidaritás hivatalos bejegyzésének követelése. Az első volt az egyszerűbb, az utóbbiba a hatalom csak fogcsikorgatva és hosszas huzavona után egyezett bele, mert semmiképp sem akarta, hogy egy ellenzéki politikai szervezet tömörítse a vidéket. (A LEMP vezetésében élénken élt az emléke annak, hogy 1945–47-ben milyen kegyetlen és véres eszközöket kellett bevetnie, hogy a Stanislaw Mikolajczyk vezette demokratikus Lengyel Néppártot ki tudja iktatni a politikai életből, mert az egyház mellett a félmilliós parasztpárt volt a kommunista hatalomátvétel legfőbb akadálya.) Maga a LEMP is tovább gyengült, nem is a kilépések miatt, mert az egyelőre még nem öltött tömeges méreteket, hanem inkább azért, mert a párt tagságának – természetesen nem az apparátusának – egynegyede ekkor már belépett a Szolidaritásba.

A hatalom két tartóoszlopa teljesen érintetlen és immúnis maradt a Szolidaritással szemben: a belbiztonság és a hadsereg. Az előbbi teljes fordulatszámon működött, s talán az egyetlen intézmény volt, amelyben még a sztrájk halvány gondolata sem merült fel. Gyűjtötték az anyagokat, fokozatosan kiépítették az ügynöki hálózatot, s a lehető legmesszebbmenőkig kihasználták azt, hogy az emberek már nem féltek nyíltan elmondani a véleményüket. Az ő szempontjukból ez igazi aranykorszak volt. Sokkal több külső hatás érte a rendőröket, de – némi megingást leszámítva – a rendőrség is „szilárdan tartotta magát”.

A hadseregben sajátos helyzet állt elő azáltal, hogy minden évben új korosztályokat hívtak be. 1980 őszén a nyári sztrájkok sok fiatal résztvevője vonult be katonának. Őket minden különösebb probléma nélkül „beszívta” a hadsereg. Megijedtek viszont azoktól, akiknek 1981 őszén kellett volna bevonulniuk. A tiszti gárda ugyanakkor kész volt a pártvezetés minden utasítását végrehajtani. A magasabb rangú tisztek mind párttagok voltak, többségük szovjet katonai akadémiai végzettséggel. A hadsereg hagyományosan nagy társadalmi elismerésnek örvendett, emellett lehetett is rá számítani, ezért a pártvezetés számára szükség esetén ennek bevetése tűnt a legjobb megoldásnak.

1981. február 9-én a LEMP KB plénumán Wojciech Jaruzelski tábornokot javasolták miniszterelnöknek, aki 1968 óta a nemzetvédelmi miniszter posztját töltötte be. A többi ezután már egyszerű formalitás volt: két nappal később összeült a szejm, és Jaruzelski miniszterelnök lett, addigi miniszteri tárcája megtartásával. Helyetteséül Mieczyslaw Rakowskit választotta, aki a LEMP-ben a mérsékeltek közé tartozott, s nemigen szerették őt Moszkvában sem. Az új miniszterelnök expozéjában 90 nyugodt napot kért, de ennek még a harmada sem jutott neki.

A konfliktus ezúttal Bydgoszczban tört ki március 19-én. Négy nappal korábban kezdődött a Varsói Szerződés tíznapos Szojuz-81 hadgyakorlata Lengyelországban. Március 17-én Stanislaw Kania első titkár és Jaruzelski találkozott Viktor Kulikov marsallal, aki tolmácsolta a Kreml aggodalmát a lengyelországi helyzet miatt, és éles harcot követelt a Szolidaritással szemben, valamint a bevezetendő hadiállapot előkészületeinek meggyorsítását.

Március 19-én Bydgoszczban a helyi Vajdasági Nemzeti Tanács ülést tartott, amelyre meghívták a Szolidaritás 25 képviselőjét Jan Rulewskivel, a szakszervezet bydgoszczi régiójának elnökével az élen, hogy vegyenek részt a vidék problémáival foglalkozó vitán. Mielőtt azonban erre a napirendi pontra sor került volna, minden magyarázat nélkül berekesztették az ülést, a Szolidaritás küldöttségét pedig felszólították, hogy hagyja el a termet. A meghívottak – sőt még a tanács tagjainak egy része is – érthető módon felháborodtak, s úgy döntöttek, hogy a teremben maradnak, és közleményben tudatják, mi történt. Ekkor hirtelen berontott mintegy kétszáz rendőr és államvédelmis, és nekiláttak erőszakkal eltávolítani az embereket. Többeket, köztük Rulewskit súlyosan bántalmaztak. Az eset háttere a mai napig nem egyértelműen világos. Az viszont kétségtelen, hogy az akciót előkészítették és gondosan megtervezték. A Szolidaritás vezérkara azt állította, hogy a provokációt a pártvezetés konzervatív szárnya – az úgynevezett „beton” – szervezte Jaruzelski és Kania ellen. Az sem véletlen, hogy mindez egybeesett a Szojuz-81 hadgyakorlattal, mert így be sem kellett volna hívni a szovjet csapatokat, hiszen azok már az országban tartózkodtak. Az pedig való igaz, hogy a miniszterelnököt és a pártvezetőt kényelmetlen helyzetbe hozták, s egyes feltételezések szerint ily módon akarták arra kényszeríteni őket, hogy – Brezsnyev követelésének megfelelően – bevezessék a hadiállapotot. Nekik már csak „hivatalból” is védeniük kellett a mundér becsületét, nem ítélhették el sem a rendőrséget, sem az államvédelmet, de még az ülést berekesztő helyettes vajdát sem. Kiküldtek hát egy „vizsgálóbizottságot”, amely hamarosan dolgavégezetlenül távozott, és nem is óhajtotta megnevezni – az egyébként ismert – elkövetőket. Válaszul a Szolidaritás általános sztrájkot helyezett kilátásba az ügy tisztázásáig és a végrehajtók felelősségre vonásáig. Olyan hírek keringtek, hogy a kormány rendkívüli állapotot kíván bevezetni, hogy így számolja fel a szakszervezetet. Az általános sztrájk kérdésében azonban maga a Szolidaritás vezérkara is megosztott volt. Végül március 27-re négyórás figyelmeztető sztrájkot szerveztek, és 31-re hirdették meg a határidő nélküli általános munkabeszüntetést arra az esetre, ha addig nem sikerülne megállapodni a kormánnyal. A 27-i figyelmeztető sztrájk impozáns méreteket öltött, meggyőzően demonstrálta a Szolidaritás erejét. A másik oldalon ezen a napon Jaruzelski tábornok aláírta azokat az alapdokumentumokat, amelyek az „erőszakos megoldás” menetét szabályozták, köztük volt A hadiállapot bevezetésének vezérelve című okmány is. Végül is az általános sztrájk előestéjén – néhány órás vita után – a kormányt képviselő Rakowski és Lech Walesa között megszületett a megállapodás. A feszültséget fokozandó ugyanekkor egy hivatalos közlemény tudatta, hogy meghatározatlan időre meghosszabbították a Szojuz-81 hadgyakorlatot. A kormány kötelezte magát a bydgoszczi események teljes feltárására és a megfelelő „szolgálati következtetések” levonására az elkövetőkkel szemben (ez sohasem valósult meg). Rakowski – saját felhatalmazásán túllépve – beleegyezett a Parasztszolidaritás bejegyzésébe is, ami különösen feldühítette Moszkvát. Cserébe a szakszervezet lefújta az általános sztrájkot. A megállapodás törést idézett elő a Szolidaritásban is, többen árulással vádolták Walesát, mondván, hogy nem aknázta ki kellően a helyzetet, elvtelen alkut kötött, amihez ráadásul még a felhatalmazása sem volt meg. Walesa az ellene irányuló támadásokat visszaverte, a vezetőségből azonban többen is távoztak, s az ő pozíciója is megrendült.

A lengyel társadalmat érő sokkhatások azonban Bydgoszcz után sem hagytak alább. 1981 májusában sikertelen merényletet kíséreltek meg II. János Pál pápa ellen, amelynek során az egyházfő súlyosan megsérült. Két héttel később, nem sokkal 80. születésnapja előtt meghalt Stefan Wyszynski bíboros, az Ezredév Prímása, ahogy Lengyelországban hívták őt, az ország legnagyobb erkölcsi és politikai tekintélye. Temetésén százezres tömeg vett részt. Utódjául a képességeiben sokkal szerényebb Józef Glemp bíborost választották.

1981 tavaszán-nyarán katasztrofálissá vált az ellátás. Áprilisban végre bevezették a jegyrendszert, előbb a húsra, a felvágottra és a kására, majd hamarosan a vajra, a lisztre, a búzadarára, a rizsre, a tejporra és a mosóporra. Ez semmiképpen sem jelentette azt, hogy a jegyeket minden további nélkül be is lehetett váltani. Egyre nehezebben lehetett cigarettához és alkoholhoz jutni, ami kifejezetten ingerelte az embereket. A belpolitikai helyzetet súlyosbította a gazdaság állapota, amely még KGST-mércével is drámai volt. A termelés újabb és újabb területei kerültek csődközeli helyzetbe, megszakadtak a vállalatok kapcsolatai, együttműködés helyett mindennapossá vált a gyárak között az „áruért árut” típusú csere. A kormány azt állította, hogy mindez a sztrájkok miatt van, de a valós okok mások voltak: kiesett az amúgy is ingatag lengyel gazdaság következő oszlopa, a szövetkezeti ellátó hálózat, valamint Nyugatról is rendszertelenül érkeztek az importszállítmányok, mert nem volt mivel fizetni értük. Nőtt az inflációs nyomás, 1981 tavaszán már mintegy 300 milliárd zlotyra becsülték az árufedezet nélküli pénzt. Bizonyos magántranzakciókat – lakás- vagy autóvásárlást – dollárban kezdtek intézni (abban is számoltak). Tovább emelkedett a külföldi adósság, csökkent az export is. Mindezt még fokozta a gazdaságirányítási rendszer tökéletlensége és az apparátusok hozzá nem értése (ez utóbbiak még rendes körülmények között sem működtek kielégítően, rendkívüli helyzetben pedig teljes alkalmatlanságról tettek tanúbizonyságot). Elterjedtek olyan vélemények is, hogy a hatalom szándékosan tartja vissza az élelmiszert, rontja az ellátást (miközben titkos raktárakban hatalmas készleteket halmoz fel), hogy ezzel fokozza a hangulatot a Szolidaritás ellen. Ha ez nem is állja meg feltétlenül a helyét, mindenesetre maga a feltételezés is nagyfokú bizalmatlanságról tanúskodik az uralmon lévő párt iránt.

Ahogy a kommunista hatalom gyengült, úgy érezhette egyre erősebbnek magát a Szolidaritás. Noha a szakszervezet szinte mindvégig tartott a szovjet katonai beavatkozástól, s fennen hirdette az „önkorlátozó forradalom” szükségességét, a központi vezetésre mind nagyobb nyomást gyakoroltak a regionális és helyi szervezetek, amelyek egyáltalán nem törődtek a nagypolitikai összefüggésekkel. Ezek gyors változásokat követeltek, saját sikereket akartak felmutatni, lokális sztrájkot szervezni, győztesen szembeszegülni a helyi pártapparátussal, elérni, hogy azok tagjait elbocsássák vagy esetenként felelősségre is vonják. Erre minden okuk megvolt, hiszen a helyi pártapparátcsikok általában primitívségükkel, hozzá nem értésükkel, korrumpáltságukkal tűntek ki, ezer szállal behálózták a helyi társadalmi életet, amelynek gyakran urai és irányítói is voltak. Magától értetődően gyűlölték őket. A nagyvárosokban ebben a tekintetben valamivel jobb volt a helyzet, ott a pártszervek nem tudták ennyire irányításuk alá vonni a közösségek életét, de ettől még nem örvendtek nagyobb bizalomnak.

A bydgoszczi konfliktus megoldása után végre befejeződött a Szojuz-81 is, a lengyel „beton” és Moszkva azonban tovább fokozta nyomását a Kania-Jaruzelski-csapatra. A dogmatikusok a Kreml által melegen üdvözölt saját szervezeteket hoztak létre (Grunwald Hazafias Társaság, Katowicei Fórum – azelőtt Boleslaw Bierut- [a „lengyel Rákosi”] klub). Brezsnyev az idő tájt már szokatlan lépésre szánta rá magát, 1981. június elején az SZKP KB levelet intézett a LEMP Központi Bizottságához. Az már önmagában is rendhagyónak számított, hogy egy párttestület üzen egy másik ország párttestületének – a bevett gyakorlat szerint az ilyesmi első titkári szinten szokott történni. Ezt még fokozta, hogy az SZKP nemcsak úgy időzítette levelét, hogy a LEMP KB soron következő plénuma előtt néhány nappal kézbesítsék, hanem azt a Pravda, majd ennek nyomán az összes szocialista ország központi pártlapja is leközölte. A levél megírásának célja egyértelmű volt: a szovjet vezetés ily módon akarta befolyásolni a LEMP KB plénumát, bátorítani a dogmatikus és feltétlen Moszkva-barát lengyel kommunistákat, és hivatkozási alapot biztosítani a számukra. A Kreml nem feltétlenül Kania és Jaruzelski leváltását kívánta, hanem inkább radikalizálódásuk kikényszerítését. A levél például név szerint csak őket kettejüket említi meg, mint akik bár eddig is egyetértettek a szovjet értékelésekkel, a „gyakorlatban azonban minden változatlan maradt, az engedmények és kompromisszumok politikájában semmiféle változtatást nem eszközöltek, az egyik pozíciót a másik után adják fel”.

A plénumon Jaruzelskiék hosszas küzdelem után megerősítették helyzetüket, és háttérbe szorították azokat a „balosokat”, akik a helyükre pályáztak. A levél másik fő üzenete az volt, hogy Brezsnyev és elvtársai megelégelték az addigi halogató lengyel politikát, és mihamarabbi cselekvést követeltek a lengyelektől: mind a párton belüli „opportunista és frakciós” irányzatok, mind a „külső ellenforradalom” felszámolását. Az SZKP egyszersmind „kijátszotta a régi kártyát”, igyekezett megzsarolni a lengyeleket azzal, hogy ha a szocializmus megbukik Lengyelországban, akkor Moszkva többé nem garantálja majd az 1945-ben meghúzott új nyugati lengyel határokat, és akkor az országnak egymagának kell szembenéznie a „mindenre képes német területi revizionizmussal”. Az üdvözítő megoldás kiskapuját azért a levélírók még nyitva hagyták, mondván, van még lehetőség a legrosszabb elkerülésére, a nemzeti katasztrófa megakadályozására, hiszen a LEMP-ben „sok tisztességes és határozott kommunista van, aki kész a gyakorlatban harcolni a marxizmus-leninizmus eszméiért, a független Lengyelországért”.

A párton belüli helyzet egyértelmű tisztázása, illetve a cselekvőképesség visszaszerzése érdekében a LEMP vezetése júliusra összehívta a párt IX., rendkívüli kongresszusát. Ebben az időszakban a Szolidaritás is visszafogottan politizált, hogy ne nehezítse Kania és Jaruzelski helyzetét. A kongresszuson a vezető apparátusban nagymértékű személycseréket hajtottak végre, például a 49 vajdasági első titkárból mindössze nyolcat választottak be a megújított központi vezetésbe. Ezzel együtt a Kania és Jaruzelski nevével fémjelzett centrum győzött, a Politikai Bizottságba a dogmatikusok két képviselője került, közülük is kirítt Albin Siwak, aki néhány héttel később egy több ezres pártaktíván nem átallotta a CIA ügynökének nevezni Rakowski miniszterelnök-helyettest, a KB tagját. A pártbeli mérsékeltek a dogmatikusokkal együtt szorultak vissza, ez volt az ára a Jaruzelski-Kania-csapat győzelmének. A Központi Bizottságba feltűnően sok magas rangú katona került, erősítvén a politikai élet militarizálásának folyamatát, ami Jaruzelski tábornok miniszterelnökké választásával vette kezdetét. Ezek az emberek nem ismerték ki magukat a politikai küzdelmekben, nem is nagyon vettek benne részt, személy szerint a tábornok-miniszterelnökhöz voltak lojálisak. Kaniát nagy többséggel megerősítették első titkári tisztségében, győzelmét azonban csak három hónapig élvezhette.

A kongresszus után tovább folyt a kötélhúzás a két fél között, minden különösebb eredmény nélkül. Az alapvető probléma változatlan maradt: a kommunista párt hatalmának legkisebb szeletét sem óhajtotta megosztani a Szolidaritással. Eközben augusztusban Kania és Jaruzelski elutazott a Krímba, nyári szabadságra. Ott találkoztak Brezsnyevvel, aki Csernyenko és Gromiko társaságában – szokásához híven – felolvasta a tanácsadói által készített szöveget, ilyen és ehhez hasonló kommentárok kíséretében: „A szocializmust nem lehet megvédeni tárgyalások útján, előbb vagy utóbb elkerülhetetlen az összeütközés”; „vagy ti ragadjátok torkon őket, vagy ők titeket.” A rendkívüli LEMP-kongresszusról csupa elítélő szót ejtett, és újfent követelte a Szolidaritással való mihamarabbi és határozott leszámolást, a hadiállapot bevezetését. Ellenkező esetben katonai intervencióval fenyegetőzött. Kaniának és Jaruzelskinek ezúttal is sikerült elhalasztania a végső döntést. De immár teljesen egyértelművé vált, hogy rohamosan szűkül a LEMP-vezetők manőverezési lehetősége, s hosszabb távon választaniuk kell: vagy tárgyalások (inkább tárgyalgatások) a Szolidaritással, vagy Moszkva akaratának – s persze saját jól felfogott hatalom-megőrzési érdekük – érvényesítése. Kaniát Brezsnyev még azért is bírálta, mert a kongresszuson sok, igazán „szovjetbarát elvtárs” kibukott a vezetésből.

1981 kora őszén zajlott le az akkor már 10 millió tagot – ez az állami szektor dolgozóinak közel 60 százalékát, a teljes felnőtt társadalomnak pedig több mint 30 százalékát jelentette – számláló Szolidaritás szakszervezet első kongresszusa a Zapad-81 hadgyakorlat árnyékában, amely a NATO értékelése szerint a szovjet hadsereg legnagyobb hadgyakorlata volt 1945 óta. Ezen a kongresszuson többször összecsaptak a mérsékeltek és a radikálisok, többen értelmiségellenes hangot ütöttek meg. Mégsem ez volt a jellemző, a kongresszus egészében szervezetten zajlott, és Walesát meggyőző többséggel választották meg a szakszervezet elnökévé. Ezen a kongresszuson fogadták el a kelet-európai munkásokhoz címzett üzenetet, amelyben azokat támogatták, akik „rászánták magukat arra, hogy harcoljanak a szabad szakszervezeti mozgalomért”, abban a reményben, hogy „képviselőink nemsokára találkozhatnak, hogy kicseréljék szakszervezeti tapasztalataikat”. A Szolidaritás megválasztott vezetősége egyértelművé tette, hogy mindannyian antikommunisták, noha továbbra is – egyre reménytelenebbül – keresték a megegyezést a kommunista hatalommal. A fenti nyilatkozatot mind a lengyel pártvezetés, mind a többi kommunista ország vezetése hisztérikus dühkitöréssel támadta, hiszen a Szolidaritás ezzel átlépte Lengyelország határait, és nyílt kihívást intézett az uralmon lévő kommunista pártok felé. Moszkvában egyenesen „szocialista- és szovjetellenes orgiának” nyilvánították a kongresszust, amely minden kétséget kizáróan bizonyította a Szolidaritás ellenforradalmi voltát és azt a törekvését, hogy Lengyelországot kiszakítsa a szocialista országok táborából, s közzétették az SZKP KB nyilatkozatát, melyben megint leszögezték, hogy „határozott és radikális lépéseket” várnak a lengyel vezetéstől. Nyomatékul a Kreml bevetette a gazdasági zsarolás eszközét is. Bejelentették, hogy 1982-ben kétharmadával csökkentik a Lengyelországba irányuló kőolajszállításokat, s nagymértékben – kevesebb mint a felére – korlátozzák egyéb létfontosságú nyersanyagok (benzin, kerozin, fűtőolaj, hajtóműolaj, gyapjú, nikkel, alumínium, cellulóz, vasérc és földgáz) szállítását is. Az ország gazdasági helyzetében ez hatalmas csapást jelentett.

Kania és Jaruzelski meg volt győződve arról, hogy a hadiállapot bevezetése olyan méretű társadalmi ellenállást vált ki, hogy kénytelenek lesznek segítségül hívni a szovjet csapatokat. Ezért már 1981 tavaszától fokozták a Szolidaritás ellen irányuló propagandakampányt, hogy csökkentsék annak támogatottságát, s meggyőzzék a társadalmat arról, hogy a szakszervezet miatt Lengyelország elkerülhetetlenül tart a teljes káosz felé. A lakosságnak valóban kezdett elege lenni a sztrájkokból. Így nem csoda, hogy a Szolidaritás támogatottsága 1981 tavasza és ősze között 62 százalékról 41-re csökkent, míg a LEMP-é hatról 12 százalékra nőtt. A propaganda apokaliptikus képet festett a közelgő télről, a fűtetlen lakásokról, a mindinkább növekvő bűnözésről, a gazdaság teljes összeomlásáról. Ügyes manipulációval egyre több emberrel hitették el, hogy mindez a Szolidaritás számlájára írandó (ami egyszerűen hazugság volt). A boltokban lassan már csak ecetet lehetett vásárolni, miközben hatalmas mennyiségű lakossági megtakarítás gyűlt fel, amit nem volt mire költeni. Ez „forró pénz” volt, amelynek nem volt semmi fedezete, s bármelyik pillanatban rázúdulhatott a piacra, megadva annak a kegyelemdöfést.

A kormánypropaganda demagógiával és a megegyezési készség hiányával, ezáltal a gazdaság tudatos tönkretételével vádolta a Szolidaritást, s ez is hatott a tömegekre. A szakszervezet pedig – mivel semmilyen eszközzel nem rendelkezett, hogy javíthasson a helyzeten – saját tagságának nyomása alatt egyre forradalmibb nyelvezetet használt. Ehhez azonban hozzá kell tenni, hogy mindez megmaradt a szavak és kijelentések szintjén, a Szolidaritás semmilyen szélsőséges lépésre nem ragadtatta magát.

A pártvezetés úgy vélte, hogy a Szolidaritás kongresszusával betelt a pohár, határozott cselekvésre van szükség. Október közepén háromnapos ülést tartott a LEMP Központi Bizottsága, amelyen harcias volt a hangulat: „a pártnak meg kell mutatnia erejét”, „aki a Politikai Bizottságban rendkívüli eszközöket is hajlandó igénybe venni, az marad, aki nem – röpül”, „e forradalmi helyzetben forradalmi eszközökhöz kell nyúlni”, ezek egyike az, hogy „a hadsereg veszi át a hatalmat” – ilyen hangok voltak a legfelsőbb pártfórumon. Kaniát határozatlansággal és elvtelen megalkuvással vádolták (még Moszkvából is küldtek üzenetet, amelyben Kaniát csalónak nevezték, mivel mindeddig egyetlen Brezsnyevnek tett ígéretét sem váltotta be). Így a LEMP KB első titkára felajánlotta lemondását, amelyet 104 igen szavazattal, 79 nem ellenében el is fogadtak. Utódjául Jaruzelski tábornokot választották, elsöprő többséggel (mindössze négy ellenszavazattal). A miniszterelnök egy ideig hezitált, hogy elfogadja-e a megbízatást, de miután egyértelműen erre ösztökélték a szovjet fővárosból, minden további nélkül beadta a derekát. A funkciók halmozása (Jaruzelski megőrizte mind nemzetvédelmi miniszteri, mind miniszterelnöki tárcáját) ez esetben azt jelentette, hogy a döntéshozatal rendkívül leegyszerűsödött. Miután erre az időre az ellenfél gyötrésével egybekötött halogató taktika kimerült, s bizonyos fokig beváltotta a hozzá fűzött reményeket, nyomban hozzáláttak a hadiállapot tényleges megvalósításának kidolgozásához. 1981. október 24-én közlemény jelent meg arról, hogy – először falun – megkezdték tevékenységüket a katonai területi operatív csoportok. Egy hónappal később pedig megjelentek a városokban, azaz a gyárakban és a helyi közigazgatási intézményekben is. Aznap, amikor befejeződött a KB októberi plénuma, a minisztertanács határozatot hozott arról, hogy két hónappal meghosszabbítják a leszerelés előtt álló katonák szolgálati idejét. Ez a korosztály 1979 őszén vonult be, ezért feltételezték róla, hogy nagymértékben immúnis, nincs kitéve az „ellenforradalmi erők” kártékony hatásának. Lassan utolsó szakaszba érkeztek a Szolidaritás elleni támadás előkészületei.

1981 őszén – immár minden meggyőződés nélkül – a lengyel vezetés ismét megpróbálkozott azzal, hogy beillessze a Szolidaritást az általuk ellenőrzött intézmények rendszerébe. Javasolták, hogy alakítsák meg a Nemzeti Megegyezés Tanácsát, ez lényegében a népfront új változata lett volna. Ezt a javaslatot viszont a Szolidaritás és a mellette álló más társadalmi szervezetek nem fogadhatták el, mert ezzel áldásukat adták volna a kommunisták „vezető szerepére”, vagyis minden maradt volna a régiben. Egyre világosabbá vált, hogy a szemben álló két nagy erő – a LEMP és az egész államapparátus az egyik, a Szolidaritás és a vele kapcsolatban álló más szervezetek a másik oldalon – döntő összecsapásra készül. A társadalom jelentős részét igencsak aggasztották ezek a kilátások, már nem szívesen fogadták a túl radikális követeléseket és igényeket. A lengyelek jelentős részét kifárasztotta a mindennapi élet kilátástalansága, a zűrzavar, a szűnni nem akaró feszültség.

A lengyel vezetés az 1956-os magyarországi szovjet katonai beavatkozás eleven emlékét is igyekezett a maga javára fordítani, ezért 1981. október 23-án – az eredetileg tervezett műsort megváltoztatva – a Lengyel Televízió 1. csatornáján főműsoridőben bemutatták azt a stúdióbeszélgetést, amelyet a Magyar Televízió sugárzott három nappal korábban Berecz János, Hollós Ervin és Szabó Bálint részvételével, Baló György műsorvezetésével az „1956-os ellenforradalomról”, valamint ehhez kapcsolódóan levetítették az Így történt című kádárista dokumentumfilmet, hogy a „magyar forgatókönyv” felidézésével is megrettentsék a lengyeleket. Mindezt a néhány nappal korábban a LEMP KB első titkárává is választott Jaruzelski tábornok kérésére két nap múlva megismételték a 2. csatornán. Október 26-án a központi lengyel pártlap, a Trybuna Ludu hasábjain dicsérő kritika jelent meg a 23-i műsorról, amelynek szerzője azon örvendezett, milyen nagyon jó, hogy a stúdióbeszélgetést és az Így történt című filmet bemutatták, hiszen ez lehetőséget adott arra, hogy a lengyelek részletesen megismerjék, mi vezetett a „magyar ellenforradalomhoz”, s az milyen pusztulást okozott.

Szüntelenül folytak a kormány és a Szolidaritás tárgyalásai, a legnagyobb nehézségek árán jutottak csak kompromisszumra – kizárólag másod- és harmadrendű kérdésekben. Országszerte helyi sztrájkok törtek ki. Vagy elhúzódtak, vagy úgy értek véget, hogy egyik fél sem lehetett elégedett. A hatalomnak láthatóan érdekében állt, hogy az egyre kezelhetetlenebbé váló anarchia érzetét keltse. 1981. október 30-án a kormány benyújtotta a Szejmnek „az állam és polgárai védelmében foganatosítandó rendkívüli intézkedésekről” szóló törvénytervezetet. A november 27-28-i KB-ülésen elfogadtak egy határozatot, mely szerint „közvetlen veszély fenyegeti az államiságot”. A Politikai Bizottság december 1-jei ülésén leszögezték, hogy „a helyzet drámai”, és „azonnali” készültséget rendeltek el: „huszonnégy órás szolgálat, állandó összeköttetés, megerősített őrjáratok”, „az állami intézmények és pártszervek épületeinek védelme”. A LEMP vezetése tudta jól, hogy a párt mint mozgósító erő gyakorlatilag nem létezik, legalábbis elvesztette az önálló cselekvés lehetőségét. Pár nappal később még azt is fontolóra vették, nem kellene-e feloszlatni és „kommunista pártot alapítani” helyette (az ötletet végül is elvetették).

Novemberben külföldre szökött Ryszard Kuklinski ezredes, vezérkari tiszt, évek óta a CIA ügynöke, aki magával vitte a hadiállapot bevezetésének forgatókönyvét, s azt át is adta az amerikaiaknak. Nekik azonban az volt a fontos, hogy ne a Szovjetunió tegyen rendet Lengyelországban, vagyis ha a lengyel kommunista vezetés önerőből vet véget a válságnak, akkor az nekik elfogadható. Így Washington nem tájékoztatta a Szolidaritást a veszélyről, hogy ne nehezítse meg Jaruzelskiéknek a rendcsinálást. A Fehér Ház sokat tanult 1956-ból, a magyar forradalomból. 1980-81-ben nagyon vigyáztak arra, hogy az amerikai politika semmi módon se bátorítsa a Szolidaritást, valamint hogy a Szovjetuniónak csak egyértelmű és félreérthetetlen üzeneteket küldjenek. (Ugyanakkor az 1968-as prágai tavasz passzív amerikai szemléléséből viszont azt a tanulságot vonták le, hogy bizonyos megnyilatkozások mégiscsak szükségesek, persze a megfelelő formákban.)

A LEMP Politikai Bizottságának imént említett december 1-jei ülésén azt is leszögezték, hogy „betelt a pohár”. A Szolidaritás is elmondhatta volna ugyanezt – minden fontos követelését elutasították. December 3-án Radomban, az országos bizottság elnöksége és a területi vezetők rendkívüli értekezletén nem maradt más hátra, mint újból elismételni a követeléseket: hagyjanak fel a szakszervezet támadásával, fogadják el a szakszervezeti törvényt, tartsanak demokratikus tanácsi választásokat, alakítsák meg a Nemzetgazdasági Társadalmi Tanácsot, bocsássák a szakszervezet rendelkezésére a tömegkommunikációs eszközöket. Válaszul arra, hogy beterjesztették a szejmnek a kormány rendkívüli jogosítványait szabályozó tervezetét, huszonnégy órás sztrájkot helyeztek kilátásba, ha elfogadják, és korlátlan ideig tartó általános sztrájkot, ha a kormány él is ezekkel. Kemény szavak hangzottak el, élesen fogalmaztak, a hivatalos állásfoglalás pedig ugyanazt hirdette, amit a LEMP vezetése hat héttel korábban megállapított: „nincs értelme tovább tárgyalni a nemzeti megegyezésről.”

Végül a PB december 5-i ülésén döntöttek a hadiállapot bevezetéséről. Jaruzelski az ülésen azt fejtegette, hogy „iszonyúan lejáratja magát a párt – 36 éve hatalmon van, és most rendőri erőkkel (sic!) kell megvédeni. De nincs más választásunk.” Az akció megindításának időpontjáról való döntést szó nélkül átengedték a tábornok-első titkár-miniszterelnöknek. Nem említette senki a „testvéri szövetségeseket”, akik teljes készültségben voltak, és készek lettek volna segíteni, ha az első csapás nem jár sikerrel. Fél évvel később ugyanezen a fórumon mondta egy másik PB-tag, hogy „Lengyelországban lengyel tűzszerészeknek kell felszedniük az aknákat”. „Nemzedékek átkoznának minket – tette hozzá –, ha barátainknak kellene tankokkal jönniük.” 1981. december 5-én talán mindenki osztotta ezt a meggyőződést, aki részt vett a döntés meghozatalában, és vállalták a kockázatot.

A legújabban megismert szovjet dokumentumokból az tűnik ki, hogy a Szovjetuniónak 1981 decemberében nem állt szándékában intervenciós hadsereget küldeni Lengyelországba, de ha nagyon kellett volna, akkor ezt megtehette volna. Bár a Kreml valóban régóta sürgette a „megoldást”, az idő tájt igazából nem vágyott katonai beavatkozásra, tisztában volt azzal, milyen árat fizetne ezért a lépésért politikailag és anyagilag egyaránt, nem is szólva arról, hogy akkor már mélyen belegabalyodott az afganisztáni kalandba. Azért mindenképpen le kell szögezni: ha a helyzet odáig fajult volna, a Szovjetunió nem habozott volna katonailag fellépni, félresöpörve mindenféle egyéb meggondolást.

Feltételezhetően a külső segítség bármiféle nyílt formáját a lengyel vezetés csak végső eshetőségként vette figyelembe, ha kiderült volna, hogy a hadsereg, a rendfenntartó erők és a LEMP apparátusa képtelen lenne úrrá lenni a helyzeten. A képlet összességében egyszerű: Jaruzelski a hatalmát senkinek sem akarta átadni, sem más lengyeleknek – a LEMP legfelső vezetésében akadt volna olyan személy, aki szívesen a helyébe lépett volna, még olyan áron is, hogy behívja a szovjet hadsereget –, sem Moszkvának, miközben valóban munkálkodott benne egy olyan, nagyon mély meggyőződés, hogy ezzel nemcsak a lengyelországi kommunista rendszert szolgálja, hanem saját hazáját is megmenti a vérontástól és az idegen intervenciótól. (Ennek jeleként 1981. december 13-tól vörös helyett nemzeti zászló lobogott a LEMP Központi Bizottságának székházán.)

A fentiekhez azért még hozzá kell tenni, hogy a kommunista hatalomgyakorlás módszertanából következően Jaruzelskiéknek tényleg nem volt más választásuk, mint a hadiállapot bevezetése. A Szolidaritás olyan szervezet volt, amely jó tíz évvel megelőzte korát, s amely beilleszthetetlennek bizonyult a fennálló struktúrákba. S mivel mind a LEMP, mind a Szolidaritás 1981 folyamán a pattanásig feszítette a húrt, majd tökéletes patthelyzetet alakított ki, az egyiknek törvényszerűen ki kellett iktatnia a másikat. Ezt végül a LEMP tette meg, és a Szolidaritást leszámítva mindenkinek jó volt ez a hadiállapot. Ugyanakkor a Fehér Háznak – tekintettel a többmilliós amerikai Polóniára – a retorika és az embargó szintjén azért „keménykednie” is kellett, függetlenül attól, hogy ez inkább kifelé szóló színjáték volt. Egyébként a nyugat-európai országok is várták már Jaruzelski hadiállapotát, mert így esély mutatkozott arra, hogy Lengyelország sok milliárd dolláros tartozását előbb-utóbb visszafizesse, másrészt őket is nyugtalanította ez az átmeneti üzemzavar a szovjet tömbben. Európa kis kontinens, a nyugati államok erősen tartottak a lengyelországi bizonytalanságtól és annak lehetséges következményeitől. (Naivitás lenne azt hinni, hogy nem Jalta szelleme határozta meg a világpolitikát, magasztos és demokratikus elvek ide vagy oda.)

Lengyelországban a hadiállapot 1981. december 13-i bevezetése teljesen váratlanul és felkészületlenül érte a Szolidaritást, éppen ezért a megvalósítás nagyon hatékonyan folyt. Katonai parancsnokság alá helyezték az államigazgatást, a közlekedést, a távközlést, az energiaipart, a bányászatot, a tengeri kikötők egy részét és 129 „stratégiai fontosságú üzemet”. A militarizált intézményekbe több mint nyolcezer katonai komisszárt vezényeltek, lehetőleg aktív tiszteket. Mintegy 70 ezer katona és 30 ezer belügyi funkcionárius vett részt közvetlenül a műveletekben, 1750 tank, 1400 páncélozott jármű, 500 gyalogsági könnyű harckocsi, 9 ezer gépkocsi fedezete mellett. Az összes erők mintegy negyedét Varsóban és a főváros közvetlen közelében vonták össze. Kikapcsolták a telefonokat, bezárták a benzinkutakat, kijárási tilalmat rendeltek el (22 órától reggel 6-ig), hatósági engedélyt (kilépőt) kellett kérni a lakóhely elhagyásához, őrjáratok ellenőrizték a pályaudvarokat, sorompót állítottak a városból kivezető utakra. Cenzúrázták a leveleket, lezárták a határokat és a polgári repülőtereket (a belföldieket is), két központi lap kivételével felfüggesztették a sajtó tevékenységét, csak a Trybuna Ludu, a LEMP orgánuma és a Zolnierz Wolnosci, a hadsereg lapja jelent meg. Minden társadalmi és szakmai szervezet tevékenységét felfüggesztették, valamint betiltották a gyűléseket, az összejöveteleket és a tüntetéseket.

Kisebb-nagyobb sztrájkok és utcai megmozdulások az ország szinte minden pontján előfordultak, ezeket azonban – éppen az összeköttetés hiánya, az elszigeteltség miatt – rendkívüli kegyetlenséggel mindenütt viszonylag hamar elfojtották, sztrájkhullámra nem került sor. Különösen erős ellenállást fejtettek ki Sziléziában, a bányák mélyén sztrájkoló munkások tiltakozását volt a legnehezebb megtörni. Ott, a „Wujek” bányában nyitott tüzet a karhatalom, ami kilenc bányász életét oltotta ki. Sokszor használtak fegyvert, ha rohamoztak vagy feloszlatták a tömegeket az utcán (többek között Gdanskban, Katowicében, Wroclawban), ez legalább öt halálos áldozatot követelt. Az viszont felmérhetetlen, hogy a hadiállapot miatt közvetve hányan haltak meg, például a betegek közül, akikhez a mentők nem tudtak kimenni. Számukat több százra teszik.

A történet folytatása ismert: a Szolidaritást föld alá kényszerítették, de nem tudták felszámolni. A lengyelek passzív ellenállásában elévülhetetlen érdemei vannak II. János Pál pápának, aki töretlenül tartotta bennük a lelket. 1981 decemberében a kommunista hatalom összességében több mint ötezer személyt internált, illetve ítélt el (utolsó nagyobb csoportjuk az 1986-os amnesztiával szabadult), köztük Lech Walesát, akit 11 hónapig teljes egészében elzárva tartottak a külvilágtól. Az 1981. december 22-i PB-ülésen Jaruzelski már megkönnyebbülve jelenthette ki, hogy „megnyertük az első csatát”. Sőt megnyerték a hadjáratot is, hiszen az elkövetkező néhány hónap alatt teljesen urai lettek a helyzetnek, olyannyira, hogy 1983 januárjában felfüggesztették, majd júliusban eltörölték a hadiállapotot. A háborút azonban mégsem nyerték meg. Jaruzelski és társai lépése ismét csak azt bizonyította, hogy a kommunista rendszer nem reformálható, agresszív (sőt kegyetlen, elég csak Jerzy Popieluszko atya 1984. októberi brutális meggyilkolására utalni), és képtelen elviselni, hogy elveszítse az ellenőrzést a társadalom – és az állam – fölött. A válságot csak elnapolni sikerült, s azok, akik 1981-ben bevezették a hadiállapotot, 1989-ben arra kényszerültek, hogy leüljenek a kerekasztalhoz a földalatti Szolidaritás vezetőivel tárgyalni a békés hatalomátadásról, és néhány hónap múlva a lengyel kommunista rendszert már semmi sem mentette meg az összeomlástól. Az viszont mindenképp Jaruzelski és csapata pragmatizmusára vall, hogy miután a csődöt felismerték, nem óhajtották megismételni az 1981. decemberi forgatókönyvet.

---

Kádár a lengyel események kapcsán az addigiaknál jóval határozottabb, merevebb álláspontot alakított ki azután, hogy a Szolidaritás első kongresszusán – mint arról már szó esett – közfelkiáltással elfogadták a kelet-európai munkásokhoz címzett üzenetet. Emiatt az MSZMP KB szintén megírta levelét a LEMP KB-hoz, amelyben már a magyar vezetés is a mielőbbi cselekvést szorgalmazta, másrészt pedig Magyarországon is nagy, orwelli módon szervezett sajtóhadjárat indult a Szolidaritás „durva beavatkozási kísérleteinek” visszautasítására. (Ez beleilleszkedett abba a – sajnos, meglehetősen sikeres – általános lengyelellenes propagandakampányba, amely azt terjesztette, hogy a lengyelek nem szeretnek dolgozni, haszontalanok és ingyenélők, vagyis többek között mi, magyarok tartjuk el őket, ezért csökken nálunk is az életszínvonal.) Ezek után semmi meglepő sincs abban, hogy Budapesten valóban megkönnyebbülten fogadták és helyeselték, amikor Wojciech Jaruzelski 1981. december 13-án bevezette a hadiállapotot Lengyelországban, amelyet egyébként Magyarországon eufemisztikusan „szükségállapotnak” fordítottak. Még aznap összeült az MSZMP Titkársága, amely döntött arról, hogy Jaruzelski tábornok kérésének megfelelően a magyar kormány gyors gazdasági segítséget nyújt Lengyelországnak, valamint egyetértett azzal, hogy „Kádár János elvtárs táviratban biztosította támogatásunkról W. Jaruzelski elvtársat”.

A lengyel tábornok nemcsak a magyar gazdasági segítségre tartott igényt, hanem szükségét érezte annak is, hogy a „magyar elvtársak” tájékoztatást adjanak neki a Magyarországon 25 évvel korábban „az ellenforradalmi erőkkel” vívott harcról, valamint „a szocialista konszolidáció és a szocializmus építése terén szerzett tapasztalatokról”. Így meghívására december 27. és 29. között Varsóban tartózkodott az MSZMP háromtagú küldöttsége Aczél György, a Politikai Bizottság tagjának vezetésével. Jaruzelski figyelmesen hallgatta a magyar testvérpárt képviselőit, akik a látogatásról szóló jelentésükben le is írták, hogy „mindenütt óriási és általános érdeklődés mutatkozott a magyar tapasztalatok iránt”. Ehhez azért hozzátették, hogy „nemegyszer a már elért eredményeinket veszik alapul, s kevésbé ismerik a küzdelmekkel teli konszolidáció kezdetének lépéseit. Többször, a tapasztalatok konkrét ismerete nélkül, hivatkoznak azokra a nehéz intézkedések bejelentésekor.”

A későbbi években sem csökkent az a megkülönböztetett figyelem, amelyet Jaruzelski és csapata tanúsított a kádári politika eredményeivel szemben. A másik oldalon Kádár János még az 1983 októberében tett lengyelországi látogatásán is részletesen szólt a Jaruzelskivel folytatott négyszemközti megbeszélésen „az 1956-os ellenforradalomban és az azt követő konszolidációban, a szocialista építőmunkában szerzett tapasztalatainkról, pártunk nemzetközi tevékenységéről”, valamint „meleg szavakkal mondott köszönetet a lengyel vezetőknek”, hogy „az ellenforradalomnak és az anarchiának saját erőből vetettek gátat”, mert ezzel „nagy szolgálatot tettek nemcsak Lengyelországnak, hanem a szocialista közösségnek is”.

• Beszélő évek – 1981