Skip to main content

Magyar–román határ

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Keletnek túl nyugat, nyugatnak túl kelet


A tágabb értelemben vett határtérséget mindkét oldalon négy-négy megye alkotja. Román oldalon Szatmár, Bihar, Arad és Temes megyék, amelyeknek összterülete 28 485 km2, összlakossága 2172 ezer fő, népsűrűsége 76 fő/km2. A magyar határ menti megyék (Szabolcs-Szatmár-Bereg, Hajdú-Bihar, Békés és Csongrád) összterülete 22 045 km2, amelyen 1939 ezer ember él, vagyis a népsűrűség 109 fő/km2. Az államhatár határ két oldalán fekvő közigazgatási egységekben tehát hozzávetőlegesen egyforma a népességszám, bár a román oldalon természetföldrajzi okok (Erdélyi-szigethegység stb.) miatt jóval alacsonyabb a népsűrűség.

A négy magyar megye az ország területének 24,3%-át adja, ahol az összlakosság 19,1%-a él – ebből következően a népsűrűség alatta marad az országos átlagnak, a 88 fős négyzetkilométerenkénti népesség leginkább az átlaghoz képest igencsak gyéren lakott Békés megyének köszönhető.

Mind a magyar határtérség további fejlődése, mind a határon átnyúló kapcsolatok jövője elképzelhetetlen a román oldal felzárkózása nélkül. Ahhoz, hogy együttes fejlesztési tervek valósulhassanak meg, pontosan ismerni kellene a román határtérség jelenlegi gazdasági-társadalmi helyzetét, Románia statisztikai rendszere azonban még napjainkban sincs felkészülve a regionális, illetőleg a kistérségi szintű részletes adatok gyűjtésére és feldolgozására – sőt a megyéken belüli kistérségi szint csak most van kialakulóban.

A magyar-román határszakasz hossza 448 km, ami Románia legrövidebb külső határa. A határ túlsó oldalán található Satu Mare (Szatmár), Bihor (Bihar), Arad és Timis (Temes) megyék földrajzi elhelyezkedésének külön érdekessége, hogy saját fővárosuktól kétszer olyan messze vannak, mint Budapesttől, s ez máris olyan tényező, amely indokolja a határ menti együttműködést. Ugyancsak ebbe az irányba hat az a természeti adottság, hogy a román oldal vízfolyásokban gazdag, és a természetes lejtésviszonyoknak megfelelően ezek magyar területen érik el gyűjtőfolyójukat, a Tiszát.

A határt átszelő vízfolyások közös menedzselésére ennek megfelelően már hosszú évek óta kiemelt figyelmet fordítanak a határ mindkét oldalán – és erre sajnos szükség is van (árvizek, sorozatos folyószennyezések).

A térség változatos természeti adottságokkal és erőforrásokkal rendelkezik, de a legnagyobb értéknek ezen az oldalon is a mezőgazdaságilag művelhető területek 85%-os arányát kell tekintenünk, és az éghajlati adottságokban sincsenek számottevő különbségek a két ország között. Az alföldek emellett számos felszín alatti kincset (kőolaj, földgáz, ásvány- és termálvizek) rejtenek, ám ezek hasznosítása nem mindig folyik az ésszerű keretek között. A hegységek szintén gazdagok ásványkincsekben, jelentős a színes- és nemesfémek, a bauxit, valamint különböző építészeti anyagok bányászata, de barnaszenet is hoznak itt a felszínre. A hegyvidékek mezőgazdasági hasznosításában az erdőgazdaságnak van a legnagyobb szerepe, de ugyancsak kiváló adottságokkal rendelkeznek a szőlő és különböző gyümölcsfajták termesztésére.

A társadalmi-demográfiai jellemzők között már jóval nagyobbak a különbségek, s az utóbbi évtizedben egyre inkább növekednek az eltérések, bár számos, a határ menti periferikus fekvésre visszavezethető negatív jelenség a határ mindkét oldalán jellemző. A magyar oldallal ellentétben a térség az országos átlagnál sűrűbben lakott, és a kedvezőtlen természetes szaporodási tendenciák, a természetes fogyás, a magas csecsemőhalandóság (Romániában Európa-szerte kiugróan magasnak számító 27 halálozás jutott 1991-ben 1000 élveszületésre) hatásait itt még képes kiegyenlíteni a tömeges idevándorlás, mivel kedvezőbb gazdasági helyzete miatt a négy megye az országon belül az egyik legvonzóbb migrációs célterület. Ugyanakkor a magyar oldallal teljesen szinkronban a legészakibb megye (Satu Mare) kivételével – ahol kiemelkedően magas a születések száma – minden megyére a népesség elöregedése a jellemző. Mindez a kis lélekszámú, elsősorban hegyvidéki falvak gyors elnéptelenedését eredményezte, amelyet a Ceausescu-rezsim tudatos faluromboló politikája tovább erősített. Ezeknek a településeknek a jövőre nézve sincsenek rózsás kilátásai, mivel a fentebb említett folyamatok oda vezettek, hogy a négy romániai megyeszékhelyen koncentrálódik az ipari termelés (vagyis a megélhetést biztosító munkahelyek) 90%-a, míg a közszolgáltatások (egészségügy, kultúra, felsőfokú oktatás) esetében ugyanez az érték 85%. Az idevándorlás (elsősorban a távolabbi területekről kiinduló migráció) célállomásának is csak a környezetükből szigetszerűen kiemelkedő, növekedési pólusnak tekinthető megyeszékhelyek számítanak.

A magyar-román határszakasz hossza 448 km, vagyis az államhatárok hosszát tekintve a 679 km-es szlovák–magyar határ mögött a második leghosszabb. Ugyanakkor a 84 közúti határátkelőből mindössze 13 jut erre a határszakaszra. Az egyes átkelők közötti átlagos távolság 34 kilométer, és ennél csak a horvát határ esetében kedvezőtlenebb a megoszlás. Még rosszabb a helyzet, ha az évente egy-két napra megnyitott ideiglenes határátkelőket nem vesszük figyelembe, mert ebben az esetben az átkelősűrűség már 64 km/átkelő, vagyis a 7 állandó átkelő (valamennyi 24 órában üzemel, és nemzetközi forgalmat bonyolít) átlagos távolsága csaknem a kétszeresére növekszik. A nagy, nemzetközi forgalmat bonyolító határállomások tekintetében tovább romlik a kép, mivel mindössze 149 kilométerenként találhatunk egy ilyet, és ez mélyen az országos átlag alatti értéket jelent. Ebből a szempontból legkedvezőtlenebb helyzetben lévő horvát határszakaszon a Dráva szinte a határ teljes hosszán természetes akadályt képez, míg a román határ esetében nem beszélhetünk hasonló földrajzi nehézségekről (mindössze 32 km a vízi határvonal hossza). Elgondolkodtató az a tény is, hogy a három nemzetközi áru- és személyforgalmat lebonyolító átkelő (Nagylak, Gyula és Ártánd) a határszakasz a Békés és Csongrád megyék határolta déli felére esik, északon a csengersimai átkelő bővítése és nemzetközi teherforgalom fogadására történő kiépítése csak most van folyamatban.

Abban minden érdekelt egyetért, hogy a jelenleg üzemelő 7 állandó és 6 ideiglenesen megnyitott közúti, valamint 5 vasúti átkelő a határ hosszához képest nagyon kevés, a magyarországi átlagtól messze elmarad az átjárhatóság. Jelenleg tehát az ország Románia felé irányuló forgalma a legkoncentráltabb, ez pedig gátat vethet a fejlődő gazdasági kapcsolatok elé, mivel a gazdasági együttműködés egyik meghatározó eleme a közlekedési lehetőségek minősége, illetve a határok minél gyorsabb átjárhatósága. Arról azonban már megoszlanak a vélemények, hogy mennyiben kell javítani a jelenlegi helyzeten, és a szkeptikus hangokat a határforgalmi adatok alapozzák meg.

A magyar-román határszakaszon két határőr igazgatóság, az orosházi és a nyírbátori osztozik: adataik szerint a magyar-román határszakasz forgalma az elmúlt évtizedben nagy vonalakban igazodott az országos trendekhez, bár jellemző sajátosságokkal ugyancsak rendelkezett. A rendszerváltás egyúttal a határok teljes (egyesek szerint túlzott és túl gyors) megnyitását is magával hozta, és ez robbanásszerű növekedést eredményezett, amely 1995-ben érte el a csúcspontját (ekkor 115 138 420 fő határátlépését regisztrálták). Azóta viszont fokozatos csökkenés figyelhető meg (1999-ben már csak 84 653 960 fő volt az átkelők forgalma), ami egy természetes kiegyenlítődési folyamat eredménye, és szakértők szerint középtávon nagyjából ezen a szinten állandósul majd a forgalom.

Ez a határszakasz a romániai belpolitikai események miatt 1990-ben volt a legforgalmasabb, nem pedig öt évvel később. A napi átlagos járműforgalmat tekintve a határszakasz az országos átlag 8-10 százalékát adta az elmúlt években, azonban ez az arány 1990-ben a menekültek nagy száma miatt 19,5%-ra emelkedett. A következő öt évben viszont folyamatosan csökkent a forgalom, és csaknem a felére esett vissza. Azóta kisebb-nagyobb ingadozások mellett nagy vonalakban stabilizálódott a forgalom nagysága, tehát amennyiben nem következnek be előre nem látható politikai események vagy gazdasági okok, úgy az elkövetkező években hasonló forgalomra lehet számítani.

A határon átnyúló gazdasági együttműködést tehát számos szervezet segíti közvetlen vagy közvetett módon, azonban a mindennapi kapcsolatokat az „alulról jövő” spontán szerveződések határozzák meg, amelyeket a piaci érdekek és a kézzelfogható gazdasági előnyök megszerzésére tett lépések irányítanak. Emiatt a gazdaságfejlesztési tervekben a vállalkozói igények kielégítésére kell elsősorban törekedni, és a magyar-román határtérségben a Magyar Kereskedelmi és Ipar Kamara Békéscsabai Magyar–Román Tagozata által ebből a célból  1999 nyarán elvégzett kérdőíves felmérésének jóvoltából ezeket nagyon jól érzékelhető. Bár a felmérés korántsem reprezentatív mégis érdemes foglalkozni az eredményekkel, hiszen közvetlen információkat foglalnak magukban a meghatározó szerepű kis- és középvállalkozásokról. A válaszadók 13%-a jelezte, hogy romániai cég része vagy egésze van a tulajdonában, és 9%-ukban szereztek érdekeltséget a román vállalkozások. A bérmunka aránya alacsony, a magyar vállalkozóknak csak 8%-a végeztet ilyet román partnerével, míg fordítva ez az arány alig 4%. A válaszok alapján a cégek 27%-a folytat viszonteladói jellegű exporttevékenységet, 38%-uk viszont a saját termékeit értékesíti Romániában, ami kedvező aránynak tekinthető. A viszonteladási célzattal folytatott import aránya 21%, míg a termeléshez szükséges alapanyag-beszerzés 17%-kal részesedik az összes behozatalból.

A jövőbeni fejlesztési tervek azonban a mainál sokkal intenzívebb kapcsolatok lehetőségeit vetítik előre. A válaszadók 38%-a tartja fontosnak, hogy a privatizáció során tulajdonrészt szerezzen valamilyen román vállalkozásban – más kérdés, hogy a saját cégében mindössze 6%-uk szeretne román tulajdonost látni. A gazdasági kapcsolatok növekedését gátolhatja a román bankokkal szembeni bizalmatlanság (29%), és a hasonló arányú elégedetlenség a szomszéd ország szolgáltatásainak és áruinak minőségével. Ez az oka annak, hogy az alapanyagimport és a romániai bérmunka arányát csak minimálisan kívánják emelni a magyar vállalkozók, és egyetlen lehetőségként a piacnöveléssel számolnak.

A leírt alapvető gondok kissé háttérbe szorították az infrastrukturális ellátottság problémáit, a válaszadók mindössze 18%-a emelte ki az elégtelen közlekedési feltételeket, és egynegyedük tartja szűkösnek a határátkelők számát és kapacitását (a kapcsolatok fejlődése esetén ezek az arányok bizonyosan emelkedni fognak). Jelenleg még sokkal nagyobb gondok forrása az információk és az információs hálózatok hiánya: ezek miatt nem talál megfelelő partnereket a felmérésben résztvevők 54%-a, és ezért nem meglepő, hogy 81%-uk tartja fontosnak egy információs adatbázis létrehozását.

A kapcsolatépítés akadálya a szakismeret hiánya is. A válaszadók 25%-a jelölte meg a hiányos nyelvtudást, 44% panaszkodott a román bürokrácia kiismerhetetlenségére és változékonyságára, 28%-uknak volt a vámügyintézéssel kapcsolatos gondja, és 17% volt elégedetlen külkereskedelmi ismereteivel. A megoldást kínáló szakértői tanácsadó cégeket ugyanakkor alig 12% hiányolta, tehát ingyenesen vagy olcsóbban szeretnének segíteni magukon – többnyire a kamarára támaszkodva.






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon