Skip to main content

Magyar Napló, 1994/13–14. sz.

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Folyóirat


Búcsúszimfónia, mert a hírek szerint az utolsó számot tartjuk a kezünkben. De legyünk pontosak: a folyóiratnak csak mostani – a második – korszaka ért véget, a lap nem szűnik meg, csak az már egy másik Magyar Napló lesz.

Milyen is volt ez a „második köztársaság”? Csupa kettősség. Eleve az, hogy biweekly volt – talán az egyetlen ilyen magyar periodika – kétféle irányból határozta meg a szerkesztést. Egyfelől gátat vetett a túlzott (?) aktualitásnak, hiszen a két hét + átfutás a hírek és információk nagy részét másodlagos frissességűvé teszi, másfelől viszont hetente meg kellett tölteni azt a 48 usque 32 oldalt, ami megnehezítette a tematikus szerkesztést, hogy „összevárt”, illetve megrendelt írásokkal egyetlen tárgyat körülíró lapszámot vagy blokkokat állíthassanak össze. Azért volt példa ilyesmire is, hirtelenjében a brutál-, a törpe- meg a halálszám jut eszembe, a hozzájuk kapcsolt élő Napló-estekkel a Merlinben meg a Kolibri pincében.

Voltak nevezetes szériák, Garaczi Nincs alvásából és Parti Nagy Se dobok…-jából azóta kötet lett, a ma is futók most halnak hamvukba. Nem lesz posta, mi kézbesítené Gabriely és Poletti urak leveleit, a Szárnyasajtó bezárul, CsZs felhagy a hümmögetéssel, üres lapokkal kerül a polcra a bélyegalbum és a napló (most). És vége a dalnak. Pedig a verseket szerettük a legjobban. Mindenféle (korú és körű) jó és nagyon jó magyar költő adta itt közre legújabb munkáit, és az emlékezetes hosszú interjúk java is poétákkal készült (az egészen kiválóra sikeredett karácsonyi számban a műfaj magasiskolája volt Parti Nagy Lajos beszélgetése Petrivel). A fenntartó fenntartásai (többek közt, hogy kevesen írnak a lapba keveseknek, hogy a kisdedek kirekesztik a magállapodott korúakat, a posztmodernisták a premoderneket) minden bizonnyal nem a versrovatot vették célba. Ami meg a prózát illeti, hát az most éppen ilyen vagy ilyen is. Bajos volna megnevezni azt a mai irodalmi lapunkat, melynek a prózarovat az erőssége.

Búcsúzóul olvassunk Balla Zsófiát és Vörös Istvánt, lássuk, miről beszél a messzire jutott, de mindig közeibe találó Karátson Gábor, vagy nézzük meg az utolsó színi- és mozielőadást. Lássuk, kicsoda Kovács András Ferenc és a nála száz évvel öregebb, „pessoás” alak, Lázáry René Sándor, kit KAF-nál jobban senki sem ismer. Búcsúzzunk vele „Más verdiktum, más szentség vár…”








Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon