Skip to main content

Margócsysmus in der Literaturkritik: Ästhetisch, sozialpädagogisch und mit plain fucking common sense erläutert

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Il y a donc d’abord refus du vocabulaire analogique et de l’humanisme traditionnel, refus en męme temps de l’idée de tragédie, et de toute autre idée conduisant à la croyance en une nature profonde, et supérieure, de l’homme ou des choses (et des deux ensemble), refus enfin de tout ordre préétabli. Alain Robbe-Grillet: „Nature, humanisme, tragédie”, in: Pour un nouveau roman. Idées. Paris: Gallimard, é. n. [1972], p. 81.

Azt írja a kitűnő Németh Gábor a Nappali Ház („művészeti és irodalmi szemle”, ISSN 0864–9480, 136 lap, 250 Ft) 1996/2. számában, p. 87:

„Nagy Lászlótól egyszer megkérdezték, hogyan született a gyönyörű kép [„S ki viszi át fogában tartva / a Szerelmet a túlsó partra!”, Nagy László: „Ki viszi át a szerelmet”, in: N. L.: Versek és versfordítások I–IV, első kötet, Budapest: Magvető, é. n. <1975>, a „Vérugató tündér: 1956–1965” ciklusból, p. 295, ISBN 963 270 0775, az I–IV. kötet ára 120 Ft <!>, kurrens antikváriumi ár 3500 Ft], amit [helyesen: amelyet] talán az egész ország ismer.

Leszopott a révészlány a csónakban, válaszolta a költő.”

Magyar dekonstrukció.

Margócsy kritikus a 2000 Mcmxcvi júliusi számában („irodalmi és társadalmi havi lap”, ára kilencvenkilenc forint, nyolcadik évfolyam, hetedik szám, ISSN 0864–800X, kiadja a HVG Rt., támogatók: Művelődési és Közoktatási Minisztérium, Soros Alapítvány, Nemzeti Kulturális Alap, ihaj, evoé) Forgács Zsuzsa („egy nő”) Talált nő c. novelláskötetéről elemez, marginál, pp. 56–61. Margó epésen: „A könyvről és szerzőjéről (pardon [pardon???!!!] szerzőnőjéről!) valóban nagyon sokat beszéltek, sokan sok és sokféle (s nemcsak irodalmi) kihívást [SZEX! SZEX! ITT A SZEX!!!]: is észleltek benne és rajta keresztül…” Így folytatja Margó: „Forgács [ad vocem Törőcsik, Psota, Eszenyi – mert az ÍRÓNŐ, az Szabó Magda, Nemes Nagy Ágnes, Fehér Klára, Esze Dóra, de: Maczó, Kutrucz, Kóródi – nincs keresztnevük, sztárok, mint Garbó] könyvében a feldolgozott vagy feldolgozandó anyag (azaz a kelme) szinte kizárólagos dominanciája [a férfié a forma, a némberé a matéria] figyelhető meg: elsősorban az számít (mind a szerző, mind jópár [sic] befogadó számára) ami, úgymond, új [brrr] a beidegzett irodalmi megszokások és gesztusok felől nézve – amiről »eddig« nem beszélt az irodalom, vagy ha beszélt is… E szemléletben a könyv által bemutatott [földolgozott!] világnak ([a]melyet persze valamelyest, nem irodalmilag [minek olvasni?], eddig is ismertünk, ismernünk kellett [hűha]) csak anyagi, tartalmi [csak a csajoknak van tartalma: csak ők edény!] érdekessége vagy fontossága […] fog elsődleges szerepet játszani: mintha a szépirodalomban […] csupán ismereteinket akarnánk, akár adatszerűen, akár szemléletünkre hatóan is [!!!], bővíteni – s már annak is örvendenünk kellene, hogy a szépirodalom jelenleg érvényes halmaza [jelenleg érvényes halmaza?! – je ręve…] íme, újabb tematikai [!] elemekkel gazdagodott. Forgács Zsuzsa [Zsuzsa!] könyve dúskál az ily típusú tematikai bővítményekben –…”

Ahá.

Szóval Margó szerint a rossz irodalom az újabb, korábban szépliteratúrailag nem ösmert életdarabokkal bővíti, hm, novellisztikánk témakatalógusát, raisonné tárgymutatóját. Rossz irod. bővít, jó irod. annyiban hagy (mint egy [ein] Wittgenstein nem Gertrude Stein nem Wittgenstein, TD).

Mivel bővíti Margót a Forgács?

Mivel Forgácsnak „…az anyaga, a kelméje [a női cucc?] a leggazdagabb és a legfeltűnőbb…”, Margó azt hiszi magáról, hogy „udvariatlan” (?!), ha úgy „fogalmaz”, hogy Forgács „…minden egyes megnyilatkozásában, [vessző nem kell] büszkén állítja és fennen hirdeti [mi a fene!] női mivoltát, [no még egyszer:] s könyvének mind tematikáját, mind szemléletét feminin jellegűnek akarja tudni és elhitetni. [No még egyszer:] Egyes számú első személyű elbeszélőjének legfontosabb tulajdonsága, hogy nő… [no még egyszer:] aki női problémákat prezentál, [no még egyszer:] női, csak női szempontok alapján. A könyv nagy újsága…: itt és most végre […] [no még egyszer:] egy nő (fontos: nemcsak elbeszélőileg [!], de életrajzilag is igazoltan [no még egyszer:] nő) mondja el nekünk, milyen is igazából posztmodern korunk [Hovanyecz] posztmodern [no még egyszer:] női életérzése… Mily furcsa [???]: a szerzői név (valamint az életrajzi [honnan:] ismertség [?] és a hátlapon közölt fénykép) alapján könnyen [!] elhisszük, hogy [no még egyszer:] nő beszél hozzánk, s ha tudjuk, hogy [no még egyszer:] nő beszél hozzánk, úgy véljük, ez esetben más irodalmat olvasunk… […], új helyzetben találjuk magunkat íróilag [!] és olvasóilag [!], új, speciálisan [no még egyszer:] női információkat [?], új [no még egyszer:] női titkokat és leleplezéseket remélünk… […] Vajon van-e valójában, sőt: elképzelhető-e igazából [no még egyszer:] a női irály? […] … gondolom, olvasó emberek (férfiak és nők) nem most kerülnek először szembe azzal a ténnyel (vagy feltételezéssel [???]), hogy [no még egyszer:] a nők is gondolkodnak és tudnak (s nem csak [az előbb »nemcsak« volt, egybe] reflexiótlanul vagy elszenvedő [???] félként) a szexualitásról… Az a tény, hogy Forgács Zsuzsa könyvének témája [no még egyszer:] a női érzés, vágy, gondolkodás, viselkedés és fantáziavilág körében forog [mit is mondott? Forgács könyvének témája: téma], roppant fontos adottság [eddig azt mondta: nem fontos adottság] – de még nem erény. […] … Csak akkor tulajdoníthatunk mindennek speciális [?] jelentést, ha a könyvben olvasott szövegen kívüli forrás (azaz irodalmon kívüli [whoa! atyavilág! egek! mama, jaj kész ez a…] tudás) bizonyítja be az elbeszélő [no még egyszer:] tényleges nőiségét…” Az, hogy a narrátor-főszereplő (no még egyszer:) nő, … „még semmit sem bizonyít a valóságos [!] szerző [Pista!] nemi hovatartozásáról s a [most figyeljen, Enikő:] szerepbéli megszólalás biológiailag [hogy?] igazolt kompe[micsoda?]tenciájáról…” Hiszen hím szerzők „elbeszélő főhőse egyaránt női szerepből, női tartásokat felmutatva [no mutassa má fő egynémely női tartásokat, Zsuzsikám, angyalom] beszél ki…” Hej. „Egy műnek, az irodalom társadalmában, nincsen nemisége”: értsünk gyerekesen szó szerint egy metaforát, majd mutassunk rá, hogy dőreség.

De elég baj az Forgácsnak, hogy FOELNOETT NOE: „A keresés [»az ipari társadalom gépezetének alkatrészeként is«: nem tűnt el az ipari társadalom 1955 és 1965 között? – Margó nem ért rá észrevenni ezt az »irodalmon kívüli« apróságot], akár a rokonságon [»belterjes kozmopolita« nőknek rokonságuk van, külterjes lokálférfiaknak családjuk!], akár a szerelmeken belül [belül?], mindig a szabadság lehetősége lesz [wird] – furcsa ellentmondásban azzal a világgal [a multinacionálé és az oligopolisztikus komprádor burzsoázia által dominált finánctőkés kései imperializmussal és manipulatív jenki »demokráciájával« plusz virtuális multimédiaszex], [a]mely a leírásokban mindvégig a szabadság princípiuma ellen [micsinál?] munkál. Szabadság, szerelem! – szól még mindig [immer noch] Forgács egyszerre magánemberi és világméretű igényének jelszava (igényének jelszava! mint az előbb: témája a női téma körül forog…]… Ennek jegyében keveredik össze a belterjes pesti társaság [júnói termetű kozmopolita nőnek »belterjes pesti társasága« van, előkelő hermeneutának viszont bizonyára »szűk fővárosi baráti köre«] felidézése az amerikai álom [!] leleplezésével [Sayers-Kahn, Krokogyil, id. Fekete Gyula] … megmagyarázhatatlanul az egyes politikai vagy mitologizáló utalások… [A] variatív színesség sokat eltakar az alapsémák kétségtelenül leegyszerűsített modellszerűségéből. [No de Pista! Mire nem igaz ez?] … féktelenül játékos nyelviség… tágas és dús nyelvvilág… érzékeny nyelvi fantáziának színes mozaikja… frissítő beékelések… elragadó és sodró (mondhatnám? táncos) lendülettel bírja [író bírt lenni] végigjátszani [no mit?] variációs játékait… a kötet legjelesebb, [no még egyszer:] igazán jeles eredménye…”

Mi történt?

Margó azért halmozza ezeket az értetlen, rosszabbnál rosszabb mondatokat, mert nem bírja fölfogni, miért kell a széles közönségnek a dús ifiasszony prózája: mert mulatságos, Pistám, mert szellemes, Pistám, mert szórakoztató, Pistám, mert eredeti, Pistám, mert érdekes, Pistám, mert épp arra képes, Pistám, amit elvitatni méltóztatol tőle: el tud képzelni egy férfit, és mert arról szól (biza), amiről a modern próza szokott: valamiről, ami irodalmon kívüli.

Ráadásul nem viszolyog a férfiúi szexualitástól, ahogyan Te, Pistám, a nőitől, olyannyira, Pistám, hogy föl se tűnik, hogy ezt a csajt érdeklik a pasik, meg általában az emberek, s ezért vesszük ezt a kitűnő middlebrow könyvet, akár Esterházy Egy nőjét: mióta meglepő, hogy elkapkodják a szerelmes könyveket? Ez mindig így volt: éljen soká. És egyáltalán.

Margó botrányosnak véli, hogy az irodalom témája irodalmon kívüli (pl. a lélek halhatatlansága; a megváltás; a bűn; a történelem; a szerző maga; a szerző ismerősei; Greta Garbo). Ettől lett újdonat műbírálata a 2000 Mcmxvi Október-i [a nagybetű indokolatlan] számában, nyolcadik évfolyam [,] tizedik szám („Szerkesztőségi órák: csütörtökön délután kettőtől négyig a [budapesti] New York kávéház karzatán.”), felelős szerkesztő: Margócsy István, pp. 52–60, Kornis Mihály „KÁDÁR”-járól a Beszélő 1996. májusi számában, ahol rögvest, már első intrádára fönnakad a szeme attól, hogy Kornis író „…irodalommá akarván tenni, irodalommá akarván formálni a valóban megtörtént, s különös jelentéssel terhesnek látszó egyszeri valóságos eseményt”, ír. Hát a leborult mindenségit: mit akarjon a szerencsétlen? Ne tegye irodalommá azt, ami nem irodalom? Vagy tegye non-irodalommá aztat, ami irodalom? Vagy mi a szösz, de télleg?

Így Margó: „…ama |»az a«] kérdés megválaszolatlan marad (illetve: rosszul lesz megválaszolva [es wird darauf geantwortet]), mit is kezdjünk a (valós) történelmi tényekkel irodalmi műveink [műveink! a nemjóját!] koncipiálásakor…” Szakasztott Szerdahelyi! Az a baleset éri Margót, hogy a középfajú nemzeti drámával téveszti össze Kornis írását (már megint nincs szeme az eredetiséghez), és erről a (fűzfa-) vesszőparipáról aztán nem tud (nem bír!) leszállni. Erről is meg így: „…[a]melyben szimbolikusan egy [eine] egész történelem visszfénye [miért vissz-?] csillanhatik [»csillan« nem ikes ige: hogy bírol ilyet leírnya?] fel, mely [?], igazán megírva [de igazán!) nemzeti történelmi látásmódunkat [?] is nevelheti…” Isten bizony? Istókuccse? Krisztus-zicsi?

„Nemzeti igazságkeresés és hegeliánus [miért pont hegeliánus? csak mert Croce és Gentile? vagy mi?] történelem- és művészetszemlélet [erről később] (az ennek megfelelő hős kiválasztásával és kinevezésével)…” Kinevezés: a politika nevezi ki (nyilván „kézivezérléssel”) a Zéletet, a Zélet nevezi ki a Hivatalos Irodalmat, a Hivatalos Irodalom nevezi ki a Nemzeti (Anti-) Hőst, a Nemzeti Hős „megírója” lesz a Koszorús Költő, a Koszorús Költő nevezi ki a Pártvezért, a Pártvezér nevezi ki a Zéletet, és í. t.

Bár ez el lett avulva, „…ma is van [még máma is! hát mikor lesz már ennek végéje szakadva?!…] olyan művészet- és [!] drámaszemlélet [a dráma nem művészet?], [a]mely valósnak [értsd: helyesnek, értelmesnek] látja a nemzeti történelem szimbolikus megérzékítésének [Király István via Palasovszky Ödön] feladatát, s ha – mint Kornis – negatív ítélettel is él [azaz: nemzeti törink, akárha Mario Vargas Llosánál, el lett cseszve?], képes [huh!] a nemzeti „tragédiába” [ilyet csak nyamvadt MDF-esek képzelhetnek, mi, hékám?] (azt persze megkérdezhetnénk, most már végleg félretévén a rég hallott marxi kettősséget [a »rég hallott kettősség« pöpec, csak eszmetörténetileg ez sajna nem volt létezve): milyen műfajban játszik is a történelem?) szubsztanciális hőst látni bele [Görgey és Petőfi – Mezőberényben – epifenomenális »hősök« mindössze], mely [mi mely?] oly szándékkal akar, akár mindenáron, [vesszők nem kellenek, anglicizmus] élni, hogy [»oly… hogy«] a valóban égető történelmi kérdéseket, figurális [contra nonfiguratív] megelevenítésük során, [vesszők nem kellenek, anglicizmus] egyszerre kezelje nemzeti és [?] erkölcsi/pszichológiai síkon [a »nemzeti« nem »erkölcsi«? mér?] … [N]incsen-e e [e e] vállalkozásban (á la Németh László redivivus) valami alapvetően eltévesztve?…” Nincs-e itt (a la Szekfű Gyula mortuus) valami kurvára úttévesztve el? Valahol?

Kornis „[v]állalkozása egyszerre esztétikai és történészi – egyszerre számít a történelmi tapasztalatoknak, a közös ismereteknek konszenzusára, valamint az esztétikai eredetiség felidéző katarzisára.” Hogyan bír valaki lebillentyűzni ilyen tonnás súlyú buta közhelyet? (Én ráadásul puszta kézzel másolom: az érzés, hátfájásilag, a pázsitszegély gyomlálá-sá[é]ra emlékeztet.) A taktika jó: Margó beleegyezésbe unalmazza olvasóját (bores him into submission). Oh taedium vitae (& Margonis).

Mi lett itt bántva Margónak szublunáris dull lelkében? Megaszongya azt ő: „E mű, így, [vesszők nem kellenek, anglicizmus] a nagyszabású szemfényvesztés érdekében, sajnálatos módon kapkod, s nem vállalja azt, ami pedig következetes vállalás [csak a kivitel lehet »következetes«, a »vállalás« nem] esetén igen szerencsés eredményt [Kósáné Kovács M.) is hozhatna…: „KÁDÁR” obj., a tiszt., becs. emb. szubj. Az indiv. ont., a szoc. episzt. A hist. rel., a pol. metaf. absz. A nac. imag., transzc., az indiv. imm., egziszt. Az eszt. nem leh. metaf., transzc.: ez manip. az indeterm., nem fog szabad lenni imigyen. No persz.

Ami nem tetszik a Margócsysmus irodalombírálatának, az az, ami kívül van, azaz a morális: hol azt véli bizonyítani, hogy a „földolgozott” tárgy (a NOE, a NOENEMUESEEG pl.) nem morális, szubhumán (mert A NOE LEENYEGE A NEM, NEM, NEM, -ISEEG), vagy pedig föltételezi, mint „KÁDÁR” esetében, hogy a vitatott szerzőnek nem sikerült bebizonyítania, hogy tárgya erkölcsi természetű. Ó.

Margó úgy véli sokadmagával: a legújabb kelet-európai (pl. magyar) történelem nem morális, tehát nem tragikus (Horváth Iván szerkesztőtárs, mivel Kornis „KÁDÁR”-nak indítékokat tulajdonít, pl. a kommunistaüldözés rémének indíték-képzetét, egyenesen azt állítja lapszéli jegyzetében, hogy Kornis 1956-képe az „ellenforradalom” MSZMP-s teóriájával „kvadrál”, ergo, ha KÁDÁR netán ember lett volna, akkor a Berecz János-i történetszemlélet igazolt lenne: minő csacskaság): semminek, ami a mi nyamvadt, elkúrt életünket illeti, nem tulajdonítható nagyság. Mi a rossz Margó szerint? Ami jelentéktelen vacak. Ami jelentékeny, nem lehet így rossz – az életünk pedig rossz, ennélfogva jelentéktelen, ezért nem lehet az irodalom méltó tárgya: semmi életkülső nem lehet tehát az irodalom tárgya, az intertextuális nem interszubjektív.

Márpedig van jelentős rossz. Ez apodiktikus kijelentés, tant mieux. 

Élces, hogy „KÁDÁR” betű szerint megfelel a modern klasszika tragikumképének.

„A tragédia lényege tehát valamilyen valóságos küzdelem a szubjektum szabadsága és a szükségszerűség mint objektivitás között, s ez a küzdelem nem azzal ér véget, hogy valamelyik fél alulmarad, hanem mindkét fél egyszerre jelenik meg győztesként és vesztesként, tökéletes indifferenciában. […]

Azt mondtuk, hogy a szükségszerűség csak akkor tűnhet fel olyannak, ami valóban harcban áll a szabadsággal, amikor a rossz végzetet hirdeti. [»Nur da, wo die Notwendigkeit das Übele verhangt, bemerken wir, könne sie mit der Freiheit wahrhaft im Streit erscheinen.«]

A kérdés azonban éppen az, hogy ennek a rossznak mifélének kell lennie ahhoz, hogy megfeleljen a tragédiának. A pusztán külső szerencsétlenség nem tölthet be olyan szerepet, hogy valóban tragikus összeütközést idézzen elő. […] [Arisztotelész szerint a tragikus szerencsétlenség kiváltképpen esete:] hogy olyasvalaki lesz a tragédia tárgya, aki nem kiváló erénnyel és érdemmel felruházva, de nem is vétek vagy bűn folytán jut el a szerencsétlen sorba, hanem valami tévedés folytán, és hogy az az ember, akivel ilyesmi megesik, azok közül kerül ki, akiket korábban jószerencse kísért és megbecsülés övezett… [KÁDÁR!!!] …Látjuk tehát, hogy a szabadság és a szükségszerűség küzdelmére valójában csak ott kerül sor, ahol a szükségszerűség magát az akaratot ássa alá [KÁDÁR!!!], és a szabadságot a saját talaján győzi le.

Ahelyett, hogy az emberek belátták volna, hogy ez az egyedüli valóban tragikus viszony […], amelyben a szerencsétlenség okát nem az akaratban és nem magában a szabadságban kell keresni – ehelyett inkább azt kérdezték, hogy a görögök hogyan tudták elviselni tragédiáik e szörnyűséges ellentmondásait. […A] vétkes, aki csak a sors túlerejével szemben maradt alul, mégis bűnhődik, s erre azért volt szükség, hogy bemutassák a szabadság diadalát, hogy elismerjék a szabadságot, és megadják neki azt a tiszteletet, amely megilleti. („KÁDÁR”.]… [A] hősnek önként kellett vezekelnie azért a bűnért is, amelyet a sors rendelt. A szabadság legnagyobb gondolata és legnagyobb győzelme az, amikor az ember valamilyen kikerülhetetlen bűnért is magára veszi a büntetést, hogy ily módon önnön szabadságának elveszítésében éppen ezt a szabadságot bizonyítsa, és pusztulása a szabad akarat végső kinyilvánítása legyen. […]

A szabadság […] a bűn következményén fölülemelkedve a szükségszerűséggel köt szövetséget, s mivel nem kerülheti el az elkerülhetetlent, következményét önmagára szánt végzetként viseli.

Azt mondom: egyszersmind ez a tragédiában az, ami egyedül valóban tragikus. Nem pedig csupán a szerencsétlen vég. […] Hogyan is nevezhetnénk szerencsétlennek azt, aki olyan messzire jutott, ahol már nem létezik számára sem szerencse, sem szerencsétlenség, s lelkének állapota immár nem tesz különbséget szerencse és szerencsétlenség között?” (F. W. J. Schelling: A művészet filozófiája, ford. Révai Gábor, s. a. r. Zoltai Dénes, Bence György. Filozófiai Írók Tára. Új folyam. XXXVIII. Budapest: Akadémiai Kiadó, 1991, pp. 383–387. F. W. J. Schelling: Ausgewählte Schriften, Bd. 2 : 1801–1803, Frankfurt/M.: Suhrkamp, 1985, pp. 521–526 [I/5, pp. 693–698).)

Ami pedig a modern tragédiát illeti, a fiatal, még romantikus-konzervatív Lukács György (huhú! voila Kákay A. entpuppt!) rájött, hogy itt a monológ felé lett kénytelen haladva. Aszongya 1914–1920-ban: a Die Theorie des Romans-ban: „…a drámai megnyilatkozás formája – a párbeszéd – [a] magányosok erős közösségét feltételezi… Az abszolút magányos lény nyelve lírai, monológszerű… […] Ez a magány nem csupán a sors által megragadott, énekké vált lélek mámora, hanem egyszersmind az egyedüllétre kárhoztatott, önmagát közösségért emésztő [!] teremtmény kínja is.” (L. Gy.: A heidelbergi művészetfilozófia és esztétika – A regény elmélete, ford. Tandori Dezső, s. a. r. [Márkus György], Fodor Géza, Budapest: Magvető, é. n. [1975], p. 506.) (35 Ft!)

A „KÁDÁR” forsriftos tragédia, ám a szokványos kelet-európai antikommunista liberális ösztöne arra ösztönöz, hogy el- és megtagadja a bolsi ellenféltől a trag. sötét dicsfényét. Pedig Kornis nem nagyobbítja kádár méreteit, hanem kisebbíti, kicsinyíti: sőt, még a kommunista mozgalomét is. Naivan elhiszi, hogy a KP-nek csak a „hivatalos” tagjai voltak kommunisták. Nonszensz. A kommunista miliő a csonkamagyar és az utódállami magyar kommunistákból állt, a szélsőbaloldali szakszervezeti ellenzékkel ez ötven-százezer ember: összevissza beszélnek. – Ám Kornis éppen A TAPLÓ tragédiájának megértésére képes. kádár JÁNOS a protagonisztész, a jegyzetek pedig: a kórus! Hogy lehet ezt nem látni?

Az árulás, a végzet, a bűntudat, a tönkremenetel, a rettegés: mi hiányzik itt a tragikumhoz? Vajon macbeth mint pasi olyan nagy durranás? Come off it.

Szilágyi Ákos a 2000 Mcmxcvi November-i (nagy kezdőbetű fölösleges) nyolcadik évfolyam [,] tizenegyedik szám, pp. 50–60) számában vitázik Margóval, elismeri, hogy a Kornis- „KÁDÁR” alapanyagában, „az Utolsó Beszéd”-ben „egzisztenciális katasztrófa” észlelhető (p. 55), ám ő is adózik, kissé külsődlegesen, az antipolitikus Zeitgeistaknak (és nem „-nek”! nem ejtjük „cejtgejszt”-nek ŕ la milimári): „az Utolsó Beszéd” alatt „a[z] MSZMP vezetőinek nem-politikai módon kellett szembenézniük önmagukkal (ahogy a pszicho-drámában [?] Kádár is teszi), aminél egy politikus számára nincs megsemmisítőbb nézésmód” (what about the hangman?), (p. 53), mintha a KMP/MKP/MDP/MSZMP vezetői valaha is politikusok lettek volna, és nem adminisztrátorok. Sőt: ez volt az MSZMP KB első (és utolsó) politikai ülése.

Margó egyébként ott, ahol az erkölcsi komolyság réme nem merülhet föl, sejti, hogy az irodalmon kívül azért létezik: Térey János unalmas verseiről írott elismerő bírálatában (Nappali Ház, id. szám, pp. 118–121) megemlíti, hogy T. „verseinek világa túlnyúlik…” etc. Olyan koherens világ ez, hogy a költő versezetei egyenesen egymást követik, one damn thing after another, „…a Varsó-kötet számozott versei pl. nyíltan vállalják, s ki is mondják a sorrendiséget, az egymásutániságot, az egymás közötti összeköttetést és függést”. Oda vagyunk létezve! Itt az összefüggelem: l, 2, 3, 4, 5, 6, 7, 8, 9 – Gestalt! Akrobat, oh!

Ahol az e-ke-há-négy a világképlet, ott nem várható a tragikus szerencsétlenség fölfoghatása (a paráználkodásról nem is szólva). Pedig ezt, ööö, kortársi szellemek is – mintegy – pedzik.

„Le désastre ne fait pas disparaître la pensée, mais, de la pensée, questions et problčmes… Alors, dans la nuit sans ténčbres, privée de ciel, lourde de l’absence de monde, en retrait de tout présent d’elle-męme, la pensée veille. Ce que je sais, d’un savoir controurné, controuvé et adjacent – sans rapport de vérité –, c’est qu’une telle veille ne permet ni éveil ni sommeil, qu’elle laisse la pensée hors secret, privée de toute intimité, corps d’absence, exposé ŕ se passer de soi, sans que cesse l’incessant, l’échange du vif sans vie et du mourir sans mort, lŕ oů l’intensité la plus basse ne lčve pas l’attente, ne met pas fin ŕ l’atermoiement infini. Comme si la veille doucement passivement nous laissait descendre l’escalier per-pétuel.” (Maurice Blanchot: L’Écriture du désastre, Párizs: Gallimard, 1985, p. 87.)

De van ám a Margócsysmusnak Margónál marginálisabb, ám a maga nemjében kiválóbb képviselője: FARKAS ZSOLT, aki arról híres, hogy kinyiffantotta Balassát és Nádast. Big deal. – De lássuk a MEDVÉT. FARKAS a Holmi 1996. szeptemberi számában (VIII. évf. 9., ISSN 0865–2864, megjelenik a Nemzeti Kulturális Alap, a Soros Alapítvány, a Budapest Bank Budapestért Alapítvány, a József Attila Alapítvány és a Kereskedelmi Bank Rt. támogatásával, ára 98 Ft) Nádas Péter Kossuth-díjas akadémikust, a világhírű írót intézi el, teszi helyére, buherálja meg. Az írás Kulcsár-Szabó Ernő akadémikust ötvözi a Magyar Narancs-csal (vagy Szegedy-Maszák Mihály akadémikusra gondolok? kire gondolok egyáltalán? never mind), össz-vissz 2 (kettő – a „két” variáns eltűnt a neomagyar „nyelv”-ből, mint pl. „kettő mellein álltak föl a bimbók a humánpolitikai osztályvezető-helyettes asszonynak”, idézet a MOL Rt. szolg. közl.-ből, kamionstop, Smith & Wesson) tézise van. Az egyik: Nádas P. akad. esszéi szerkezetileg az X/Y típusú ellentétre épülnek föl; a másik: stílje Nádasnak föntebb. Izg. Érd. Csuh. (E tézisek elsejét reprodukálja Gács Anna, a farkaszsoltizmus Beck András-i alirányzatának disszidento-heterodox képviselő[nő – Margó]je a Nappali Ház 1996/3. számában, pp. 86–92, hozzátéve, hogy Nádas – ó Asztarté! ó Beliál! – rugalmatlan.)

FARKAS ZSOLT: az ilyen/olyan dichotómia nem elég menő. De az föl sem merül, hogy valamely ekként előadott érvelésben Nádas akadémikusnak igaza van-e a francba is, vagy nincsen neki olyanja. A „párhuzam és ellentét” klasszikus retorikai figurája pedig an sich mitul probléma? Hát attul – selon Farkas –, hogy ha vki vmit „állít”, evvel gyarmatosítja a kozmoszt, az igazság: kontroll (id est: hatalom), ld. Foucault etc. etc., a szabadság kezese az „így is lehet, úgy is lehet”. Télleg e’ nem dichotóm. S a föntebb stíl?

Mindenki tudja (ezen glosszátor oszt’ legjobban), hogy az alantabbik a sikeráló. Aki ünnepélyes, az hivatalos. (Pl. Ésaiás. Pl. Müntzer. Pl. Bakunyin. Pl. Bataille.) Aki hivatalos, ammeg ciki.

A magyar újkritika diadala: a morális ambíció iránti irigy gyűlölet. És milyen pimf. És milyen ultraimmanentista umbulda.

Erdei L. Tamás (aki kifejezi „[k]öszöneté[t] Babarczy Eszternek <a Beszélő szerkesztőjének> a szöveg technikai létrehozásában [-ban!] nyújtott lelkes segítségéért” – bezzeg nekünk sanyarú reálszoc. ifjúkorunkban glamorous tudósnők nem nyújtottak technikai segedelmet, bármit jelentsen is ez: a Fidex-nemzedék biofényével ugyan ki versenyezhet…!?…) azt írja a Pompeji (SZEGED, 1996. VII. évf., 1996/2., ISSN 0865 5553, ára 99 Ft, e szám megjelent – helyesírást stillschweigend javítottuk – a francia külügyminisztérium, a francia nagykövetség kulturális osztálya, a József Attila Alapítvány, a Nemzeti Kulturális Alap és a szegedi városi önkormányzat támogatásával, e-mail: szilasi@hung.u–szeged.hu, laczkos@bibl.u–szeged.hu, hálózat:
http://www.arts.u–szeged.hu/journal/pompeji/pompeji.html/ fax: 06 62 321-109) hasábjain, hogy „[é]s Farkas Zsolttal együtt kiáltunk fel: »A primer szöveg legyen reflexív, mert unalmas, mert destruktív.« …Hiszen »a túlt, az übert, a métát nem az elképzelt [no nem is valós] transzcendencia mint célpont vezérli, hanem a transzcenzus kényszere mint késztetés, ösztön, düh.« (F. Zs.)”

A végcél semmi, a mozgalom minden. (Ede Bernstein.)

„Show me ’round your snow-peaked mountains way down south / Take me to your daddy’s farm / Let me hear your balalaika’s ringing out / Come and keep your comrade warm / I’m back in the U. S. S. R. / You don’t know how lucky you are boy / Back in the U. S. S. R.”
(Lennon & McCartney. Original track released 1968. ©1968 Northern Songs Ltd.)


























































































Hivatkozott cikkek

Kapcsolódó cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon