Skip to main content

M+DM – Ellentmondó nézetek a német valutaunióról

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


„Azonnali gazdasági egységet”
Interjú Wolfgang Schnurral, a „Szövetség Németországért” elnevezésű választási koalíció egyik tagjával, a „Demokratikus Ébredés” elnökével.

Beszélő: Schnur úr, a két német állam egyesítése az ön pártjának kinyilvánított célja. Mikorra kívánják ezt elérni?

Schnur: Őszintén szólva, amilyen hamar csak lehet. Más megoldás nincs, az emberek ezt akarják Szerintem 1991-re lehetséges lesz, addig minden feltétel megteremthető.

B.: Tehát nem egészen két év múlva?

S.: Igen.

B.: Az NDK stabilizálódásához elengedhetetlen az egyesülés. Ebben az összefüggésben a döntő szerepet a gazdasági és pénzunióról folytatott tárgyalások játsszák. Mikorra számíthatunk erre?

S.: Tulajdonképpen azonnal neki kellene látni. De nemcsak a gazdasági és pénzunióról van szó, hanem kulturális unióról és a környezetvédelem terén végzendő együttműködésről. Ezenkívül szükségünk van egy szociálpolitikai szerződésre. Célunk az, hogy lehetővé tegyük a tőke beáramlását az NDK-ba, úgy az NSZK-ból, mint más országokból.

B.: A környezetvédelem témáját a Zöld Párt, a szociálpolitikai szerződés kérdését pedig a Független Nőszövetség fogja szóba hozni a tárgyalások során. De mi a helyzet a bérekkel, az árakkal, az elkerülhetetlen tömeges munkanélküliséggel?

S.: El tudom képzelni, hogy a béreket az NSZK-ban szokásos bérekkel egy szintre hozzuk.

B.: Azután az üzemek nem lesznek már veszteségesek?

S.: Lehet, de a magas bérek motiválják majd a dolgozókat, akik kapják.

B.: Sokak számára mégiscsak az áremelkedés és a munkanélküliség veszélye marad. Hogyan tarthatók az emberek az NDK-ban, ha a gazdasági problémáik megoldatlanok, s ennek következtében az életkörülmények jelentősen rosszabbak, mint az NSZK-ban.

S.: Ez valóban probléma lesz a jövőben is, de csak az egyesítés hozhatja a megoldást. Bizonyára szükséges az egész struktúra politikai átalakítása, kezdve mindjárt a közigazgatási reformmal.

B.: És az NSZK szociálpolitikai törvényeinek bevezetésére nincs is szükség, csak a gazdasági unió kiegészítőjeként?

S.: De igen. A törvények egész csomagját lépésről lépésre be kell vezetni. A cél az, hogy az emberek az NDK-ban maradjanak. Az államegyesítés a záróaktus lesz.

„Konvertibilitást valutaunió helyett”
Válaszol Klaus Steinitz professzor, a német Demokratikus Szocializmus Pártja (korábban: NSZEP) elnökségi tagja

B.: Manapság az aktuális téma a valutaunió. Az ön pártjának mi az álláspontja, a valutauniónak még ebben az évben meg kell valósulnia?

S.: Ha így egyenesen azt kérdezi, hogy meg kell-e valósulnia, azt mondanám: nem. Az a véleményünk, hogy a valutaunió elhamarkodott bevezetése nagyon sok gazdasági és mindenekelőtt szociális problémát idéz elő, ezért az előkészítéséhez megalapozott, alaposan átgondolt koncepcióra van szükség. Fokozatosan kellene tehát bevezetnünk, hogy a vele járó átállítási kérdéseket megfelelően megoldhassuk, és a fellépő szociális problémákat is tekintetbe vehessük. Ehhez szerintem hosszabb időre lenne szükség. Más kérdés, hogy mégis megvalósul-e. Erre nem tudok egyértelműen válaszolni. A nyomás olyan nagy kívülről és belülről egyaránt, hogy éppenséggel nem kizárható, hogy még 1990-ben létrejön az unió.

B.: Melyek a várható következményei, és milyen más lépésekkel együtt kerülhet sor a valutareformra? Miért van egyáltalán szükség rá, miért nem elég a konvertibilitás?

S.: Az a véleményem – hogy a második aspektussal kezdjem –, hogy a valutaunióval együtt egy gazdasági uniót is létre kell hozni, amelyet a megfelelő szociálpolitikai unióval ki kell egészíteni. Ennek a valutaegységnek magába kell foglalnia a konvertibilitást, ami azt jelenti, hogy stabil az átváltási kurzus.

B.: Azonnal egy stabil kurzust?

S.: Az a kérdés, hogy mennyi idő alatt érhetnénk el ezt a szilárd valutaárfolyamot. Előnyös lenne, ha bizonyos stabilizációs intézkedésekkel el lehetne érni az NDK-ban egy stabil átszámolási kurzust. Ehhez meg kellene állapodni az NSZK-val, hogy bizonyos ideig támogatja ezt a kurzust. A nyugat-berlini pénzváltók mai árfolyamára alapozott konvertibilitás nem oldja meg a problémát. Fontosnak tartanám az NDK állampolgárok érdekében az 1:3 árfolyamot, vagy ennél még kedvezőbbet.

B.: Ezt azért először el kellene érni!

S.: Egyik előfeltétel lenne az árreform. Vagyis az árstruktúra megváltoztatása a szubvencionált árak és a luxusjavak árainak vonatkozásában egyaránt, a piaci egyensúly megteremtése, a hozzávetőlegesen 15-20 milliárd márkás fedezetlen pénztöbblet leépítése. Ez valutareform nélkül is kivitelezhető – ez a mi egyértelmű álláspontunk. A lakásvásárlástól az állami kötvényekig, értékpapírokig és részvényekig minden lehetőséget ki kell használni a hosszú távú befektetésekre. Először is egy részleges konvertibilitást kellene elérnünk a nem kereskedelmi területen, vagyis a polgárok számára, aztán további lépésekkel, mindenekelőtt az üzemek exportképességének növelésével a teljes konvertibilitást. Ha sikerül az állampolgárok számára elfogadható konvertibilis átváltási árfolyamot megvalósítani, akkor fontos lépést tettünk afelé, hogy felmutassuk a perspektívát az NDK-ban is. A valutauniót nem tekintem a probléma közvetlen megoldásának. Ez inkább a két német állam egyesülési folyamatának befejező aktusa lenne.

B.: Ön tehát egy alternatívát vázolt: azonnali valutaunió helyett lépéseket kell tenni a konvertibilitás felé.

S.: Igen, ez lenne a kívánatos út. Problémát jelent azonban, hogy a népesség egy jelentékeny része komoly nyomást gyakorol. Azt akarják, hogy munkaképességüknek, szakképzettségüknek, teljesítményképességüknek megfelelően a munkájukért olyan pénzt kapjanak, amivel mindazt megvásárolhatják, amit csak akarnak. És ez a nyomás olyan erős, hogy – amennyiben rövid időn belül nem jönnek létre ezek a feltételek – az áttelepülési hullám nem csitul, sőt még növekedik is, s ez pedig alapjaiban ássa alá a népgazdaság stabilizálását.

B.: Ez a nyomás szemmel látható. Milyen lehetőséget lát a leküzdésére?

S.: Szerintem a legfontosabb az, hogy világosan megmondjuk, milyen következményekkel és problémákkal kell számolni. Ha átmenet nélkül, elsietve bevezetnénk az NSZK márkát, eltűnnének nemcsak a politikai, de a gazdasági határok is. Így az NDK ipar azonnal szembetalálná magát a konkurenciával, s a 40-50%-os termelékenységi hátrány mellett a termékek nagy része nem lenne értékesíthető. Az üzemek vagy tömeges elbocsátásra kényszerülnének, vagy egész üzemeket kellene bezárni. Egyes becslések szerint 1,5-4 millió munkahely fog megszűnni, s ez végzetes lehet. Mégpedig nemcsak az NDK lakosságának, hanem az NSZK-nak is, mert bármily kiváló a nyugatnémet szociális háló, a munkanélküli segély rendszere, ezt a megterhelést nem bírná ki. Tehát közös érdek az, hogy az egyesítési folyamatba lehetőleg egy stabil NDK lépjen be. Ha egy vegetáló gazdaság vesz részt a spontán egyesítési folyamatban, ez olyan súlyos gazdasági következményekkel járna, hogy az NSZK gazdasági fejlődésében is elkerülhetetlenül érvényesülnének ezek a negatív tendenciák.


























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon