Lovas Ildikó

Nyomtatóbarát változat

Farkas Béla szabadkai festő volt. Az édesanyja a Balkán legrégebbi zeneiskolájának tanára, míg feslett erkölcsei miatt el nem távolították. Onnantól a Kiskorzó-beli lakásukon fogadta lágy pongyolában a vidám fiatalokat, Béla fia barátait, akik imádták. Tán selymes combját is végigsimították. De erről nem tudok többet, vagy ha igen, nem hiszem el, mert kisvárosban nem hagyományos nőnek lenni legalább olyan bonyolult és fájdalmas dolog, mint úrifiúnak Budán.

Amikor megláttam Jánossy Lajos könyvborítóját, Farkas Béla 1929-ben készült Csavargó című festményének részletével, azonnal Gábos Nelly jutott eszembe, nem a Hamu és ecet főhősével azonosítottam a kicsiny, megtört figurát, ezt a télbe fordult manót, nem is Farkassal, a villamossíneken öngyilkosságot elkövetett fiatal festővel, aki ekképpen, öngyilkosságának módja által tette urbánussá városát, ha már másként nem sikerült, a város egyébként mindent megtett, hogy elsilányítsa lelkét: fejezze be életét valami tanyán a mestergerendára dobott kötéllel, s ne Palics fürdőváros szívében botorkálva az októberi hajnali kék ködökben.

Balázs Béla azt jegyezte fel Farkasról, hogy ,,kínos óvatossággal és eleganciával öltözködik, beteggé teszi, hogy nincs pénze, nem tud dolgozni, mert otthona nem elég szép, kávéházakban ül és iszik. [...] Illatokat szeret és ékszereket, úri gesztusokat, és beteges görcsösséggel marja be magát ebbe a képzettömegbe. Dacol a sorssal, és szinte tudatosan teszi magát tönkre. Lehet, hogy öngyilkos lesz.”

Dacol a sorssal.

Amiből mégsem következhet más, csak az, hogy volt sorsa. Volt valami cipősdoboz, tele papírokkal, keresztlevél, vér szerinti apja fényképe, anyja első hajfonatának szőkesége, egérkeszerű farkinca, első rajz, nagyanyai levél, ilyesmi: a sors rekvizítumai.

Ez az egyik központi kérdés itt, a Hamu és ecet körül forgolódva, a sors, a hős sorsa, a dacolás a sorssal.

De nem kell hirtelen.

A fehér atléta olyan ruhadarab, amit azért találtak fel, hogy bizonyos színészek deltáját hangsúlyozza. Megadja sorsuk kereteit. Akár a cipősdoboz szakadozó fényképekkel, egérpiszokkal, csak szebb. Legalábbis amerikaiasabb. Gondolok elsősorban James Dean fehér trikójára az Édentől keletre című örökérvényűben és Marlon Brandóéra A vágy villamosában. Konkrétan van az a pillanat, amikor James Dean áll a krumpliföldön, és az ég felé néz, kapával a kezében emeli a testét, nyújtózik-görnyed, eped és senyved, a mellkasa és a hasa közötti részen a fehér trikón három ránc keletkezik. Dacolt a sorsával, szelídülni akart.

A zuhogó esőben hazaérkezik Marlon Brando, s mivel ugyanott tanulták a színészetet, logikus, hogy ugyanúgy állt meg, állt be a kamera alá, mint Dean a krumpliföldön, csak A vágy villamosában zuhogott az eső, Brando mellkasa és hasa között a fehér atlétán a három ránc, és az üvöltés: Stella!

Nem azt mondom, hogy így van, mert nem néztem meg újra. Így emlékszem, ekképpen őriződött meg bennem a 70-es évek szombat estéiből, amikor a tévében a szüleimmel végignéztem.

Mondhatnám, hogy azóta sem találtam erre a két jelenetre magyarázatot, gondolkodtam pedig rajta eleget, húsz-harminc évet foglalkoztam a két kedves, macho színészem fehér atlétáján megjelenő ráncokkal, de ezt másokra hagyom, a foglalkozást, az igazság különben is kevesebb: bennem voltak ezek a ráncok, vakított időnként a fehér atléta, gondoltam, kamaszérzelmeim, lázadó jellemem, édes volt a gondolat, hogy nem lehetek boldog, mert meghalt James Dean, és öreg hozzám Marlon Brando.

Az ok, hogy a két fehér atléta még mindig megjelenik a szemem előtt, most lett érthető – Jánossy Lajos regénye által.

A Hamu és ecet különben is rendhagyó, egyedülálló regény, annyira egyedül áll, hogy elképzelhető, még a szerzője sem fogja-tudja többé más, általa írt regényekkel megérinteni, ahogyan az írók mégiscsak szokták, mert szakmájuk így diktálja, különleges regény, olyan kérdésekre is választ ad, amit föl sem tettünk. Tettem.

De lehet, hogy ez generációs kérdés. A ’67-esek így oldják meg az atléta-kérdést. Mészöly úgy, ezek így.

A Hamu és ecet című regényt olvasva értettem meg, hogy Elia Kazan rendező fehér atlétatrikói, melyekből kiszépül, kikarcsúsodik a férfiváll, nem egyéb, mint a sors, amellyel dacolni kell.

A fehér atlétatrikó is egy cipősdoboz, csak nem megsárgult fotókat rejt, hanem duzzadó vállakat.

Az ok nélküli lázadók ráncai azok, amiket magam előtt látok.

Attól, hogy itt most csak a szerepről van szó, még élet és szerep egymásba is csúszhat.

A Hamu és ecet főhősének apja élsportoló volt, kosarazó.

A kosarazóknak nem széles a válluk. (A maiaknak igen, de az csak esztétika, ezért nem számít. Itt most a harminc évvel ezelőtti valóságról van szó.)

Ha fehér atlétába bújik egy élsportoló kosarazó, akkor nem dagad ki a válla a fehér anyagból. Ez a regényben akkor derül ki, amikor a főhős nem tud bejutni a szobájába, mert az apa elállja az útját, noha a válla nem széles, mozdulatai mégis tökéletesek, pontosak, célt érnek.

Utánagondoltam, és igaz. Az én általános iskolai tornatanárom, aki később híres edző lett Magyarországon, s aki aztán nagyon kosarazott, főleg magas volt. A széles váll, az atlétából dagadó széles váll a pólósoké.

Ez a sors, a Hamu és ecet főhőse nem dacol a sorsával.

A regénynek ez a legnagyobb trükkje! Mondhatjuk úgy is, hogy a bűvészmozdulata, de úgy is, hogy a művészete.

A Hamu és ecet című regény művészi élményét az adja, hogy mindvégig azt gondoljuk, úgy érezzük és olvassuk, hogy a főhős dacol a sorsával, ellene megy, berzenkedik, lázad és hátat fordít, nem akar az lenni, amivé nevelni szeretnék, amivé lennie kellene, budai úrifiú, élsportoló és később orvos, családapa és...

Ettől még lehet jó a regény.

De nem ettől az.

Nem dacolni akar a sorsával, csak fordítani rajta, annyit, éppen annyit, amennyi számára megfelelő.

Ez is lázadás, csak másmilyen. Ebben az esetben az ok nélküli lázadás valóban azt jelenti, amit: nincs ok lázadni, mert minden megvan (ez nem az íróra utal), tehát ami történik, az nem más, mint a lázadás illúziójának keltése – az olvasóban.

A regény olvasása közben, minden alkalommal, amikor becsuktam a könyvet, s gyakran tettem, hogy megnézzem a borítót, szeretem, ahogyan a regény mondatait is, mindig Gábos Nelly jutott eszembe, s nem Farkas Béla, a Csavargó című, Jánossy könyvének címoldalára került kép festője, aki dacolt a sorsával, lázadt ellene, nem akarta, fájt neki, belehalt. Gábos Nellyt nem ilyen fából faragták. Mondjunk erről csak annyit, hogy akkor meg sem szülte volna Farkas Bélát.

A Hamu és ecet hőse nem a lázadó, hanem az élvező.

Ki fekszik le a sötétbe velem

Hasa hasamon térde a térdemen

Fátylas szemembe ki néz bele

Kék combom alá ki feküdne le?

Úgy látszik, ezek a csavargók szeretik a kéket. Olyan édesbús. Amivel természetesen nem bántani gondolom a királyt, Allen Ginsberget, viszont be kell vallanom, ahogyan újraolvastam a verseit a Hamu és ecet kapcsán, úgy éreztem, nemcsak az életükkel cáfoltak rá a leples bitangok üvöltésére (mi egyebet tehettek volna amúgy: a meghalást nem tartom jó művészi megformálásnak), hanem a művészetükkel is. Vagy bennem több az irónia? Emlékszem az érzésre, amivel húszévesen olvastam. Azért emlékszem pontosan, mert a Hamu és ecet fölidézte bennem, visszahozta az akkori önmagam. Amitől még azt is elhittem a regény hősének, hogy lehetséges az ilyesmi, a lázadás, a sorssal való dacolás, hogy a főhős ezt csinálja.

Egészen addig elhittem, amíg olvastam, pontosabban így olvastam, s ettől nagyon szép lett a könyv, azonosulásom vele, ’67-es összefogás lett, lelkemből beszélt, noha én nem iszom.

A gyanú, hogy ez itten bűvésztrükk volt, nem is csak annyi, hogy mosolyogni, nevetni tud saját szenvedéstörténetén, mert attól még lehetne lázadó, hanem hogy nem is lázadó, ellenkezőleg, élvező, ami persze nem okvetlenül kéjt jelent, mondom újra Gábos Nelly nevét, a gyanú tehát az utolsó oldalon jelenik meg, amikor a főhős eldobja a cigarettáját: ,,Eldobtam a cigarettámat, felálltam a padról, nem szeretlek, mondtam magam elé, és elindultam apám után; szabadon.”

Gyanú és probléma.

2006-ban ugyanis nincs ilyenfajta dacolás, hogy eldobom a cigarettám. Ez a Casablanca, ami a huszadik század egyik legjobb filmje, én is el tudtam ugyanúgy rejteni a markomba a cigarettám, félrehúzni a szám, és csókolni is tán, ez nem nő/férfi séma, hanem életérzés, tehát mindezt én is tudtam, ahogyan a Hamu és ecet írója-hőse a mai napig mindenkinél jobban tudja stikában tartani a cigarettáját az életben, s nem a regényében. Amiként azt sem mondja az apjának, hogy nem szeretlek, hogy aztán szabadon elinduljon utána, mert az megint egy másik zsáner. Vagy ha azt mondja, hogy nem szeretlek, akkor azt kell másként olvasni, amiről és ahogyan a regény szól. Ha komolyan gondolja, akkor nem vagány, nem lázadó, hanem sajnálatra méltó, kisszerű és vesztes. Nem vonzó. S vajon ilyen volna a Hamu és ecet hőse?

Nem ilyen.

Igaz, nem is Farkas Béla, nem is James Dean és nem is Marlon Brando, a dacosok. Ők nyilván azt mondanák, miután eldobták a cigarettájukat, hogy: szeretlek, és szabadon elindulnának utána, szabadon, de kullogva. Vagy azt mondanák, nem szeretlek, és az ellenkező irányba indulnának.

Aki így cselekszik, mint a Hamu és ecet hőse, az nem lehet olyan ember, aki dacolni akar a sorsával. Élvezni akarja továbbra is, akár Gábos Nelly a férfiakat. Élvezni akarja a kereteit, noha fejen állva. Fintorogva. De nem dacolva.

,,Nem lesz akadálya, hogy álljunk mi is a pultoknál, magányosan a kocsma forgatagában, a pincérnők pillantásaitól kísérve, egy utolsó itallal a záróra csendjében, végül gallérunkat felhajtva, szánk sarkában füstölgő dekkel kilépjünk a derengő bulvárra, és elinduljunk vetetlen ágyaink felé. Ennek tényleg nem lett akadálya. Meglett a pult és meglett hozzá a magány, most is megvan, itt a kaszinó előtt...”

A regény utolsó mondata után újraolvasva ezt a részt, el kell döntenünk, vajon pózzal állunk szemben, esetleg a fehér trikóval mégis, melyből a hős deltája kidagad, a sorssal való lázadás rekvizítumai ezek a mondatok, csak ötven évvel később? Megszürkült fehér atlétában a Hamu és ecet hőse? Egy lázadó, aki azt mondja: ,,valamit azért sikerült »letenni az asztalra«. Poharat, cigarettát.”

Ha így nézzük a Hamu és ecet hősét, s nem gondolunk egyetlen pillanatra sem magára az íróra, nem gondolunk arra, hányszor láttuk őt ugyanolyan helyzetekben, amilyenekben hősét szeretjük, pultok előtt, asztalokon és lépcsőkön fekve, azt kell mondanunk, hogy a regény hőse mégiscsak pozőr?

Bizony, egészen idáig merészkedik az író, egészen idáig tolja az olvasóját, ezt a kérdést is vállalja.

És akkor átbucskázik saját testén, megtörténik a bűvészet. Nem pózol a Hamu és ecet hőse, s noha eszménye Hajnóczy, nem akar ő is az lenni, megidézi tisztelettel, mert szerette nyilván, szereti, amit ránk hagyott, de ő az akar lenni, azokat a kellékeket akarja élvezni, amik közt gyönyörűen (J. A.) létezik: „Magyar családokból származom, akik itthon maradtak, valóban. [...] a címerrel és oklevéllel igazolt magyar nemességre, a tizenegyedik századi Pók nemzetségre mutat, ahonnan az utat már nem tudtuk visszafele. A Himnusz és a Fradi-induló, a Királyi palota és az Üllői út, Széchenyi és Deák, a pusztuló kúriák és ’48 és ’56 és az elszakított területek, a Kossuth-címer…”

Ha a Hamu és ecet apa-könyv volna, akkor tagadás volna, talán póz is, de nem az. A Hamu és ecet élvezkedős igenlése a későnjöttnek, a hatvanhetesnek, aki a rock’n’rollhoz későn született, a Hairhez gyerek volt, a Sex Pistolshoz meg túlságosan a keleti blokk lakója.

Mindenesetre ez a könyv: egy későn jött lázadó élvezkedős igenje – fondorlatos, nagyszerű regénnyé edzve.

Jánossy Lajos: Hamu és ecet.
Kalligram, 2006

• Kultúra

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges