Skip to main content

Még egyszer a „Bokrétáról”!

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A Bokréta utcai nevelőotthonról szóló riportsorozatunkhoz (Beszélő 2., 3., 4., 5. szám) terjedelmes helyreigazítási kérelem érkezett Nagy János igazgatótól. A kérelem azonban jórészt személyeskedő megjegyzéseket, ellenőrizhetetlen állításokat, illetve a cikksorozat érdemi mondanivalóját nem érintő kiegészítéseket tartalmaz, ezért közlését nem tartjuk szükségesnek. Mindössze két megjegyzést idézünk:

1. „1986-ban nem járt intézetünkben »Katica« sem karácsonykor, sem Mikuláskor.”

2. „A riporter, aki a 4. részben síkraszáll a fiatalok személyiségéért, az első részben egy jelenlegi növendékünk fotóját közli jogtalanul, ráadásul »Akit vernek« aláírással.”

Az outsider válasza

A nevelőotthonok és a rendőrség kapcsolatával foglalkozó cikksorozatomra érkezett levelek, úgy gondolom, szerencsésen kiegészítik egymást.

Tódor János információit sem megerősíteni, sem cáfolni nem tudom, ezt az érdekeltek megtehetik. Csupán azt szeretném megjegyezni, hogy az igazgatóválasztás időpontjában Mikus Gyula (már?) vitathatatlanul Szilágyi Gábor mellett állt, erről tanúskodik az a levél, amelyet a nevelőtestülethez intézett.

Gáspár Károly osztályvezető úr felajánlja, hogy az állításait igazoló dokumentumokat a szerkesztőség rendelkezésére bocsátja. Örömmel közölnénk azokat a dokumentumokat (feljelentéseket), amelyeket Gáspár úr a rendőrség „meg nem engedhető” módszerei ellen írt, és amelyek arról tanúskodnak, hogy az ügyész minden olyan esetben eljárt, amikor „a verés ténye bizonyítható volt”. Ha az olvasó nem találkozik majd ilyen dokumentumokkal, akkor tudni fogja, hogy milyen következtetéseket vonjon le. Én személyesen beszéltem többekkel, akik az ügyészt tájékoztatták a verésekről és a magánzárka használatáról. Az ügyész azt is letagadta, hogy ezekről a dolgokról valaha hallott. Ennyit erről.

Gáspár Károly azt állítja, hogy Mikus Gyula a nagy verések időszakában nem dolgozott a „Bokrétában”, ezért információi közvetettek. Ez nem igaz. Mikus Gyula másodállásban pszichológusként működött a nevelőotthonban 1984 előtt. Ilyen minőségében ismerte a növendékeket, és bőséges személyes tapasztalatai voltak.

Az igaz, hogy „a rendőri összeköttetés rendszere nem változott” Mikus igazgatósága idején, mivel ennek szabályait nem a nevelőotthonokban állapították meg. Csupán annyi változott, hogy a rendőrök nem vertek, és nem uralkodtak a növendékek életén. Ezt én nem tekintem mellékes eredménynek.

Mikus Gyula is elmondta, én is megírtam, hogy a légkör ugyan 1984 után alapvetően megváltozott, de nem mozdult meg a „szerkezet”. Gáspár szerint ehhez a külső feltételek adva voltak, én ezzel szemben számos tényt soroltam fel, amelyek közül az osztályvezető és az igazgató egyet sem cáfol.

A szavazatarányt én – Tódor Jánossal ellentétben – nem kérdőjeleztem meg, noha a Tódor által említett visszásságokról magam is hallottam.

Gáspár Károly szerint a tanács egyformán „megpártolta” mindkét pályázatot. Erre Tódor János és Szilágyi Gábor másképp emlékszik, de ha elfogadom az osztályvezető úr állítását, akkor nehezen tudom megérteni, hogy a tanács miért pártolta meg egyenlőképpen az „utópikus” pályázatot és a realistát.

Kacziba alezredes úr nem informális úton jutott hozzá a tervezethez, hanem bekérte azt az alárendeltjeitől. Gáspár Károly nem közölte velem, hogy az együttműködési megállapodás tervezete titkos és nem idézhető.

Nem utaltam arra, se finoman, se durván, hogy Gáspár Károlynak köze lett volna a korábbi, nyilvánosságra jutott megállapodástervezet megfogalmazásához, csupán azt az állítását cáfoltam – amit most már ő maga is megcáfol –, hogy a korábbi tervezettel a speciális nevelőotthonok igazgatói egyetértettek volna.

Nagy János igazgató észrevételéhez: Mikus Gyula „Katica” utolsó látogatásának időpontjára valóban rosszul emlékezett, ez nem 1986-ban, hanem 1985 karácsonyán történt. A közléshez a képen szereplő fiú hozzájárult, most sincs kifogása ellene. Hozzájárult a növendék nevelője is, és a GYIVI is úgy tájékoztatott bennünket, hogy megadja az engedélyt. Azt viszont nem közölték velünk, hogy az engedélyt nem nekünk, hanem az intézet igazgatójának küldik el, és ahhoz a feltételhez kötik, hogy „a szövegkörnyezetet jelentő cikk megjelenéséhez a Bokréta utcai nevelőotthon igazgatója, Nagy János beleegyezését adja”. Mi abban a tudatban közöltük a képet, hogy az engedély útban van hozzánk. Ha a feltételt ismertük volna, a kép megjelentetéséről lemondunk. Ezért a hibánkért és a szerencsétlen képaláírásért elnézést kérünk. (a szerk.)

Nem hinném, hogy Gáspár Károlyt az én cikksorozatom erősítette volna meg abban a meggyőződésében, hogy „felül kell emelkednie az outsiderek okoskodásán”. A gyermekvédelem évtizedek óta a Mikus Gyula-, Szilágyi Gábor-, Donát Attila-, Diósi Ágnes-féle outsiderek okoskodása felett lebeg, csupán a verőlegények és deklasszált börtönőrök szakértelmétől nem tudta függetleníteni magát – amíg közbe nem szólt az outsider történelem. Az outsider történelem azonban tovább működik, és bizony nem lesz könnyű ellebegni felette…

Ezzel a vitát a magunk részéről lezártnak tekintjük.


































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon