Skip to main content

Mese a „pályaudvari bolháról” és a „diplomáciai elefántról”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Lengyelország–Oroszország


Úgy fél órával a vonat indulása előtt 8-10 bőrkabátos, pisztollyal és személyi hívóval felszerelt huszonéves fiatalember száll fel a vagonokba. Mindig mások és mások. Magabiztosan lépnek be a kupékba, ha valamelyiket zárva találják, azt maguk nyitják ki a vonatkísérőktől kapott kulccsal, s oroszul, olykor erős ukrán akcentussal szólítják fel az utasokat valutakiviteli engedélyük felmutatására. A külföldiekkel, az egyetemistákkal vagy például a déli köztársaságokból jövőkkel nemigen foglalkoznak. Csak az oroszokkal és az ukránokkal.

Magától tíz százalék! Magától öt! – adják ki röviden az utasítást, attól függően, kinek mennyije van. Bár a szokásos „tarifa” szerint 7000 dollár után például tíz százalék dukál, 1000 után pedig 5, de a legtöbbször mindre igényt tartanak, mert tudják, hogy a kiviteli engedélyen feltüntetett összeg sohasem fedi az utas teljes valutakészletét. Olykor viszont kihagynak egy-egy vonatot, mert az orosz fináncoktól többnyire már előre pontosan tudják, melyiken jönnek a gazdagok. Az utasok pedig szinte mindig fizetnek. Csak ritkán kerül sor komoly összetűzésre: vonatonként legfeljebb két-három pofon csattan el. Ha ugyanis valaki megpróbál ellenkezni, az igen gyorsan pisztolycsövet érez a gyomránál.

Az ilyen akciók mindennaposak Varsó Keleti pályaudvarán – ahova a FÁK-országokból érkező vonatok többsége befut –, s ritkán tartanak 15-20 percnél tovább. S miután ezek a „kedves vámszedő fiúk” gyorsan kiderítik az emberek címét is, az áldozatok csak igen ritkán jelentik be kirablásukat a rendőrségnek. Inkább besétálnak az orosz és az ukrán konzulátusra, és ott panaszkodnak: az idén például 2000 esetet jelentettek be hivatalosan a két kirendeltségen, a ténylegesen elkövetett kb. 6000-ből vagy még ennél is többől.

Valami ilyesmi történt október 23-án a 19.10-kor induló s az „adószedők” által legkedveltebb Moszkva–Brüsszel-viszonylaton is, azzal a különbséggel, hogy ezúttal az orosz utasok egy része megmakacsolta magát, és ahelyett, hogy bejelentést tett volna a lengyel rendőrségen, vagy besétált volna a konzulátusra, a vonaton akart beszélni az orosz konzullal. S hogy követelésüknek nyomatékot adjanak, vagy húszan a vonat három luxusvagonjának vészfékét is „túszul ejtették”. A konzul azonban – vasárnap lévén – nem dolgozott, s ez végzetes patthelyzethez vezetett a pályaudvaron. A vészfékekhez és követeléshez legmakacsabbul ragaszkodó hat oroszt ugyanis végül a lengyel rendőrtiszti főiskolások egy csoportja erőszakkal szedte le a vonatról, majd rövid időre letartóztatták őket… Az ügy néhány napon belül diplomáciai botránnyá dagadt.

Egy diplomáciai botrány anatómiája…

Október 26., szerda – Jurij Kaslev orosz nagykövet felvilágosítást követel a lengyel külügyminisztériumtól: miért nem kapott eddig hivatalos értesítést a konzulátus az orosz állampolgárok vasárnapi letartóztatásáról. Orosz vélemény szerint a lengyel fél ezzel megsértette a nemzetközi konzuli egyezményt. A lengyel fél viszont azt állítja, hogy a két ország közötti új – Varsó által már ratifikált – egyezmény szerint a tájékoztatási kötelezettség határideje csak szerda este jár le.

Október 28., péntek – A kormányhoz közel álló moszkvai lapok első oldalon számolnak be az incidensről: „Te orosz disznó! Ismételd meg, »Orosz disznó vagyok!« – kiabálta a lengyel rendőr” – így kezdi beszámolóját az Izvesztyija, majd hozzáteszi, hogy az orosz turisták megverésének ténye „felháborító és különösen kellemetlen a Csernomirgyin orosz miniszterelnök lengyelországi látogatása előtti napon” (nota bene: a tervek szerint Csernomirgyinnek november 3-án kellett volna Varsóba érkeznie). A kormánytól független újságok csak magának az incidensnek a tényét közlik, kommentár nélkül.

Az orosz Duma Zsirinovszkij pártjának javaslatára kérdést intéz a kormányhoz arról, miként kívánja megvédeni a külföldre látogató orosz állampolgárokat. Alekszandr Szolezsnyicin 45 perces parlamenti felszólalásában kijelenti: „Nemzetünk sokkos állapotban, kábult megalázottságban van, és erőtlennek érzi magát.”

Október 29., szombat: Az orosz külügyminisztérium kemény hangú feljegyzésben „bocsánatkérést, a felelősök kézre kerítését és elítélését, valamint a sértett személyek anyagi és morális kártérítését” követeli a lengyel kormánytól.

Október 31., hétfő – A lengyel külügyminisztérium „sajnálkozását fejezi ki” a történtek kapcsán, és ígéretet tesz az üggyel kapcsolatos konzekvenciák megfontolására, valamint arra is, hogy felelősségre vonja a vétkeseket.

A varsói orosz nagykövetség nyilatkozatában elégtelennek ítéli a lengyel reagálást, mert nem válaszolt a „letartóztatottak megverésének kérdésére” (nota bene: eddig egyetlen orosz személy sem tett feljelentést emiatt – T. P.) – sem pedig „a felelősök megállapításának és elítélésének, a morális és anyagi kártalanításnak és hasonló jövőbeni esetek elkerülésének kérdésére”. A nagykövetség feljegyzése más orosz személyek kirablásáról: egy október 29-i varsói és egy október 30-i vidéki esetről, valamint a FÁK-diplomaták feleségeinek kirablására tett kísérletről is említést tesz.

Andrzej Olechowski bejelenti: ha a lengyel rendőrök felelőssége bebizonyosodik, meglesznek a következményei. „Egyébként a lengyel állampolgároknak is van okuk panaszkodni. De ne menjünk már bele annak bizonygatásába, hogy melyik oldalnak van több példája” – teszi hozzá a lengyel külügyminiszter, aki határozottan visszautasítja azokat a vádakat, hogy Lengyelországban oroszellenes hangulat uralkodna. A miniszter szerint a kártérítés kérdését civil bíróságnak kell kivizsgálnia.

November 1., kedd – Az orosz kormány közli, hogy „eddig nem kapott kielégítő magyarázatot a hivatalos lengyel szervektől az orosz állampolgárokat ért incidensről”. Este Valentyin Szergejev kormányszóvivő bejelenti, hogy kormánya hivatalosan lemondja Csernomirgyin miniszterelnök varsói látogatását.

November 2., szerda – Csernomirgyin döntése nemcsak Varsót, de még az orosz újságok egy részét is megdöbbenti: „Az ügyben túlságosan nagy pénzek forognak kockán. Sokkal nagyobb érdekek kötődnek Lengyelországhoz, semhogy a harácsolók és a lengyel pályaudvari rendőrség esetleges szövetsége megakadályozza a miniszterelnököt a Jamalától Nyugat-Európáig tervezett gázvezeték finanszírozásával kapcsolatos egyezmény aláírásában” – jelenti ki a Szevodnya című tekintélyes független orosz lap. Az Izvesztyija viszont hathasábos főcímben fejezi ki elégedettségét: „Az orosz állam kiállt néhány polgára mellett. Végre!”

November 3., csütörtök – Borisz Jelcin aláírja azt a rendeletet, amely lehetővé teszi, hogy rendkívüli helyzetben Oroszország határain kívül is erőszakot alkalmazzon állampolgárai védelmében.

Pawlak lengyel és Csernomirgyin orosz miniszterelnök több mint félórás telefonbeszélgetés után megállapodnak abban, hogy közösen vizsgálják meg a varsói Keleti pályaudvaron történteket és a pályaudvari maffia elleni fellépés lehetőségeit.

Andrej Kozirjev orosz külügyminiszter bejelenti, hogy a Csernomirgyin-látogatást csak elhalasztották, s a lengyel bocsánatkérést követően sor kerülhet a varsói útra.

November 4., péntek – Andrzej Milczanowski lengyel belügyminiszter bejelenti, hogy ezentúl valamennyi (kb. 30) Oroszországból érkező vonatot, illetve utasainak biztonságát védeni fogja a lengyel rendőrség. Korábban ez csak négy vonat esetében történt meg, de létszámhiány miatt a legutóbbi időben erről is kénytelen volt lemondani a rendőrség.

…és ami mögötte lehet

Mind a mai napig találgatások folynak arról, hogy valójában mi is húzódik meg amögött, hogy Moszkva ekkora „diplomáciai elefánttá” pumpálta a „pályaudvari bolhát”, s ezzel az orosz kormányfő Varsóba vezető útját is eltorlaszolta. A hat embert ért incidens ugyanis csak ürügy lehetett erre, valódi ok aligha. Különösen nem, ha figyelembe vészük, hogy évente mintegy 8 millió ember látogat Lengyelországba a volt Szovjetunió területéről, körülbelül annyi, mint az Egyesült Államokból Kanadába.

A kommentátorok egy része szerint Moszkva reakciója ezúttal is inkább a Nyugatnak, közelebbről pedig azoknak szólt, akik Lengyelországot minél előbb a NATO tagjai között kívánják tudni. E vélemény megfogalmazói szerint Oroszország elsősorban azt kívánta kifejezni – a maga módján –, hogy az „oroszellenes hangulatú Lengyelországot” (az országnév egyébként valószínűleg tetszés szerint behelyettesíthető a térség bármely államára) nem látná szívesen a szövetség tagjai között. Ezt egyébként november 3-án Kozirjev orosz külügyminiszter is elég világosan hozta Gerhart von Moltke NATO-főtitkárhelyettes tudomására, bejelentve, hogy a kelet-közép-európai országok NATO-ba való felvétele komolyan veszélyeztetné Európa biztonságát. Azt sem tekintik véletlennek, hogy a feszültség mesterséges kiélezésére most került sor. Most, amikor a decemberi NATO-csúcs előtt, az Egyesült Államok és az Észak-atlanti Szövetség – úgy tűnik – valóban meggyorsítani kívánja egyes országok csatlakozását.

Többen megfogalmazzák azt a véleményt is, hogy a Csernomirgyin-látogatás lemondásának okait nem a varsói pályaudvaron, hanem bizonyos rendezetlen lengyel–orosz kérdésekben, illetve a látogatás rossz előkészítésében kell keresni. Például abban, hogy mit kapjon Lengyelország a korábbi években felhalmozódott orosz adósságért cserébe (a felajánlott S–300-as rakétákat ugyanis mereven visszautasítja Varsó); vagy a jamalai gázvezeték kérdésében, amelynek finanszírozása körül – s ezt az orosz Interfax hírügynökség is megerősítette – még mindig viták folynak a két ország között.

Végül nem tekinthetünk el az orosz belpolitikai harcoktól sem. Elképzelhető ugyanis, hogy a Jelcin-féle vezetés ismét gesztust kívánt nyújtani az orosz nacionalistáknak – gondoljunk csak az általuk hatalmas lelkesedéssel fogadott november 3-i rendeletre –, vagy csupán Csernomirgyin kormányfő igyekezett gáncsot vetni az amúgy is több oldalról támadott Andrej Kozirjevnek, döntésével ugyanis a moszkvai külügyminisztériumot is sikerült meglepnie.














































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon