Horváth Jenő

Nyomtatóbarát változat

– Fasiszták-e a posztfasiszták? – Nem! – válaszolja kategorikusan Antonio Martino, az új Berlusconi-kormány Forza Italia-párti külügyminisztere, aki a múlt héten Brüsszelben, „megnyugtatásra” szánt európai körútjának első állomásán, így nyilatkozott az újságíróknak: „A belga miniszterelnök-helyettes úr kijelentette, hogy fasiszta miniszterekkel sohasem lesz hajlandó együtt dolgozni. Én is ugyanezt mondom. A Berlusconi-kormányban azonban nincsenek újfasiszták. Van öt olyan miniszter, aki a Nemzeti Szövetséghez tartozik, de ez a párt nagyon különbözik az Olasz Szociális Mozgalomtól, amely már szintén nagyon más volt, mint a fasizmus.” Az olasz külügyminiszter azonban nem tudta igazán megnyugtatni az olasz demokrácia sorsa miatt aggódókat.

Félelem nélkül

A Mussolini nevével összeforrott, „klasszikus” fasizmus valóban vereséget szenvedett a második világháborúban, de utódszervezeteit, mozgalmait négy évtizeden át joggal nevezte az olasz és nemzetközi politikai köznyelv újfasisztának. 1993–94 fordulóján azonban – az I. Olasz Köztársaság végével – új szakasz kezdődött az olasz újfasizmus történetében is: a „klasszikus” újfasiszta párt, az Olasz Szociális Mozgalom (MSI) nevet, színt és pártjelvényt változtatott. Az utódpárt, a Nemzeti Szövetség (Alleanza Nazionale – AN) az 1994. március 27–28-i parlamenti választáson már Olaszország egyik meghatározó politikai ereje volt: hat miniszterrel bekerült Berlusconi kormányába. Történt mindez abban az Olaszországban, ahol eddig csupán egyetlen kormány akadt, amelyik szorultságában (1960-ban) egy képviselőházi szavazásnál elfogadta az akkori újfasiszták támogatását. Az újfasiszták mostanáig nem számítottak bele az „alkotmányos körbe”, kormányzati szempontból szalonképtelenek voltak.

Igaz, a világháború után a fasisztáknak nem kellett sokáig félniük Olaszországban. Gyorsan kiderült, hogy a tömeges felelősségre vonás elmarad, a „tisztogatási” akciók befulladnak, majd amikor Palmiro Togliatti, az akkori kommunista igazságügy-miniszter a nemzeti megbékélés jegyében kiadta amnesztiarendeletét, gyakorlatilag be is fejeződött a fasiszták üldözése. Közben már meg is jelentek azok a még bizonytalan, ködös nézetek és eszmék, kisebb-nagyobb csoportosulások, amelyek az antifasiszta demokratikus pártokkal élesen szembenállva gúnyolták a fasizmust legyőző, Olaszországot felszabadító/megszálló amerikai katonákat, a fehér meg a fekete amerikai katonákban az olasz nők megrontóit, Olaszország megalázóit látták. Utálták a kommunistákat, a szocialistákat meg a liberálisokat, az „áruló” nagytőkéseket meg a munkásokat, a kereszténydemokratákat „papzsákoknak”, a Vatikán és az egyház szimpla eszközeinek tekintették, tagadták a demokrácia, a pártok létjogosultságát.

E csoportosulások között volt az is, amely 1946. december 26-án alakult meg Rómában Olasz Szociális Mozgalom (Movimento Sociale Italiano – MSI) névvel. Az alapítók között volt Giorgio Almirante, Arturo Michelini, Pino Romualdi: akkor még csak másodvonalbeli exfasiszták, később négy évtizeden át az újfasiszta párt vezetői. Az újdonsült MSI-re alig figyelt valaki. Igaz, akkoriban épp a párt- és egyesületalapítások évadja volt Olaszországban (ráadásul karácsony), pedig az alapítók már a mozgalom elnevezésével is egyértelműen az 1943 szeptembere és 1945. április vége között fennálló észak-olaszországi fasiszta köztársaság (Republica Sociale Italiana – Olasz Szociális Köztársaság) folytatóiként határozták meg magukat. A rendőrség azonban annak ellenére sem lépett fel ellenük, hogy rendeletek tiltották a fasiszta szervezkedést: az 1948. január 1-jén életbe lépett (mindmáig érvényes) köztársasági alkotmány, az átmeneti és záróintézkedések sorában a XII. pontban kimondta: „tilos a fasiszta párt bármilyen formában történő újjászervezése.”

„Munkára épülő nemzetállamot”

Az olaszországi és a nemzetközi konstelláció változása azonban hamarosan elfogadhatóbbá tette az MSI jelenlétét. Az 1948. évi parlamenti választáson az újfasiszták 2 százaléknyi szavazatot kaptak, amivel egyáltalán nem veszélyeztették a kereszténydemokraták kialakuló hatalmi monopóliumát. Sőt, jelenlétük jó volt” arra, hogy a DC centrumpártként tüntesse fel magát a bal- és jobboldali szélsőségesek között. Különben is, az újfasiszták akkoriban leginkább „identitásuk” kialakításával voltak elfoglalva: igen nehezen haladt a mozgalomban levő sokféle, olykor egymással is ellentétes – monarchista és republikánus, Amerika-ellenes és Amerika-barát, antikapitalista és szociális, katolikus és antiklerikális – szellem egyeztetése, és legföljebb csak olyan általános formulákat tett lehetővé, mint amilyet az 1949. július 30-i kongresszusi határozat rögzít: az MSI célkitűzése „a fasizmus szociális doktrínája által inspirált, a munkára épülő nemzetállam”.

Az újfasiszta MSI 1953-ban a képviselőházi mandátumok 5,8 százalékát, 1958-ban 4,8 százalékát szerzi meg, s közben megjelennek körülötte az olyan féllegális és illegális szervezetek is (Fasci d’Azione Rivoluzionaria, Squadre d’Azione Mussolini, Armata Italiana di Liberazione), amelyek utat törnek a nagyobb, immár országos féllegális szervezetek felé, mint az Ordine Nuovo (Új Rend), a Fronte Nazionale (Nemzeti Front) az Avanguardia Nazionale (Nemzeti Elcsapat). Az olasz újfasiszta mozgalom „ideológiai tartalma” az 1950-es években igencsak körvonalazatlan volt. A – legalábbis újfasiszta körökben – ismertebb személyiségek, mint Adriano Romualdi és Pino Rauti is inkább szervezői képességeikkel tűnnek ki (Rauti az Ordine Nuovo alapítója volt). Nem folytattak szakadatlan propagandahadjáratot a demokratikus rend ellen, nem védelmezték makacsul a fajelméletet, inkább a közösséget, mindenekelőtt a nemzeti, a népi közösséget magasztalták. Folytonosan támadták ellenben a kozmopolitizmust, bírálták a liberális, a fogyasztói társadalmat, Nyugat-Európa és Olaszország amerikanizálódását, a laicizálódást, a modern ipari civilizációt, amely szétzúzza a hagyományos közösségeket (falu, család, nemzet).

Az 1950-es években alakultak ki az első szoros, mindkét fél számára létfontosságú illegális kötelékek az újfasiszták és az olasz titkosszolgálatok között. A titkosszolgálatok támogatása biztatást és biztonságot jelentett az újfasisztáknak, ők pedig tömegbázist adtak volna a kommunizmustól rettegő, Olaszországot államcsínyekkel megmenteni készülődő 007-es főnökök terveihez.

Fekete ing, pepita zakóval

Az 1960-as évek vége számos változást hoz az olasz újfasizmus történetében. Az 1968. évi diáklázadás nyomán benépesedik az MSI egyetemista szervezete (FU–AN), megerősödnek a fiatal újfasiszta ultrák, Franco Freda kezdi elméletileg is megalapozni a szélsőbaloldallal való találkozás lehetőségét, abból kiindulva, hogy „az új baloldal szintén rendszerellenes”. Sokkal bonyolultabbá válnak a titkosszolgálatokkal való kapcsolatok is. Ma már ismeretes és bizonyított, hogy a terrorista akciók egy részét közösen tervezték és kivitelezték. (1969. december 12. Milánó: időzített bombarobbantás a Banca Nazionale del Lavoro előtt – 17 halott, 88 sebesült; 1974. augusztus 4.: bombamerénylet az Italicus-expresszen – 12 halott, 48 sebesült; 1980. augusztus 2.: bombamerénylet a bolognai pályaudvar várótermében – 85 halott, 200 sebesült. S ez csak a három legismertebb a száznál is több akcióból.)

Mindennek ellenére az újfasiszta ultrák kezdettől fogva számoltak azzal, hogy kívül vannak a történelem fő sodrán, tudták, hogy vereség a sorsuk. Nekik nem volt meg az a reményük, mint a baloldali terroristáknak, hogy megváltoztatják a világot. Így aztán nincs is náluk kiábrándulás, csalódottság. Kevesebben és később lesznek „bűnbánók”, mint a vörös brigádosok. A légiós szellem uralkodott közöttük, harcoltak akkor is, ha kezdettől fogva tudták, hogy nem győzhetnek. A baloldali forradalmár azt hitte, hogy egy objektív történelmi folyamat érvényre juttatója, amelyben az egyén nem sokat számít. A jobboldali terrorista egyénnek, személyiségnek, mástól különböző embernek tekinti magát, és eszerint viselkedik.

Az 1960-as évek végén változások történnek az MSI csúcsán is. 1969-ben elhunyt Arturo Michelini, aki 1954 óta állt a párt élén, s akitől igazi karizmatikus vezető, Giorgio Almirante örökli meg a titkári posztot. Az elődjénél jóval képzettebb Almirante új politikai irányvonallal lép fel (politica del doppiopetto): ennek lényege, hogy a párt legitimizálása, szalonképessé tétele érdekében háttérbe kell szorítani vagy akár teljesen el kell hagyni a régi fasiszta külsőségeket, ugyanakkor nyitni kell a rendszer elfogadása felé. Azaz – hangzik a tömör és plasztikus magyarázat – a régi, a fasizmust szimbolizáló fekete színű ing fölé a mindenkori divathoz igazodó zakót kell venni. Almirante haláláig (1988) sikeresen alkalmazta ezt a kettős politikai kombinációt: az MSI konszolidálódó demokratikus parlamenti pártnak látszott, miközben a fiatal és az idős ultrák tovább folytatták a maguk terrorista vagy épp „nosztalgiázó” politikáját. Ha nagy bajba kerültek, az MSI védte őket, ha kényelmetlenné váltak, a pártvezetés elhatárolta magát tőlük.

Az. 1970-es évek első fele a legitimizálódási folyamat sikerét mutatja. Az MSI pártszövetségre lép, félig-meddig egyesül a monarchista párttal, nevét is módosítja, az MSI rövidítéshez hozzáteszik a DN-t (Nemzeti Jobboldal). Almirante mellé díszelnök kerül a párt élére, mégpedig nem is akárki: Gino Birindelli nyugalmazott tábornok, a NATO Földközi-tengeri erőinek exfőparancsnoka. Az 1972. évi parlamenti választáson az MSI–DN 2,8 millió szavazatot kap – ez majdnem 9 százalékot, tehát 56 képviselőt és 26 szenátort jelentett. Dél-Olaszországban egyes választókerületekben minden harmadik választó őket támogatta (Reggio Calabria 36,2 százalék): az északi országrész gyors fejlődésétől leszakadó déli régióban több helyütt sikerült egyszerre megnyerniük mind a kereszténydemokraták és a kommunisták közeledésétől megriadó konzervatív vezető rétegeket, mind pedig a legszegényebb néprétegeket. Az 1972-es év csúcs volt a taglétszámban is: 451 897 olasz iratkozott be a pártba. (1947-ben a taglétszám csupán 29 893 volt.)

Az 1970-es évek közepén a nagy menetelés megtorpant. Olaszország akkor balra tartott, úgy látszott, hogy a kereszténydemokraták és a kommunisták megkötik a maguk történelmi kompromisszumát. A fekete terrorizmus erősen megtépázta az MSI legfelső vezetésének szavahihetőségét. A taglétszám 1976-ban visszaesett az 1972. évihez képest 200 ezerrel, s párt választói befolyása 6 százalékra csökkent. A terrorizmus éveiben („az ólomévek”), a gazdasági válság éveiben (az 1980-as évek első fele) az újfasiszta mozgalom elszürkült, taglétszáma, választói befolyása több mint egy évtizeden át stagnált.

Az új főnök

Az 1980–1990-es évek fordulóján a vezetés is válságba jutott. Almirante a halála előtt kiszemelte ugyan és 1987. december 14-én meg is választatta örökösét, az akkor 35 éves Gianfranco Fini személyében, az Almirante-politika folytatatását ígérő bolognai politikus azonban akkor még nem tudott megkapaszkodni a párt élén. Az 1990. januári pártkongresszuson a régi és új ultrák, a mozgalmi szárny került többségbe, Finit leváltották, s helyette Pino Rauti lett az MSI titkára. Pedig akkoriban Fini is keménynek mutatkozott. Nagy szónoklatokat tartott, hosszú interjúkat adott az emberi szellem és történelem „nagy bűntényeiről”, mint 3 milyen a felvilágosodás, a materializmus, a francia forradalom, a marxizmus, a liberalizmus, az 1917-es orosz kommunista forradalom, a kommunizmus. A kereszténydemokrata pártot következetesen állampártnak nevezte, a kommunista pártot – a szokásos szidalmazáson túl – amiatt bírálta, hogy az MSI legalább annyira érzékeny a társadalmi egyenlőtlenségek és igazságtalanságok iránt, mint az OKP, de eszébe sem jut csődbe jutott idegen modelleket ajánlani az olaszoknak; a szocialistáknak azt vetette a szemére, hogy mindig is nemzetietlenek voltak. Fini rendületlenül védte Mussolinit: újra meg újra elmondta, hogy „milyen nagy ember volt”, s hogy a fasizmus vitte el először az olaszok tömegeihez a politikát, s tette őket politizáló nemzetté. Alig két hete is így fogalmazott: „Mussolini századunk legnagyobb államférfija volt.”

Minden bizonnyal nem ezeknek a kijelentéseknek köszönhette, hogy elég gyorsan visszaszerezte az első ember posztját az MSI-ben, hanem sokkal inkább szívósságának, politikusi körökben rendkívülinek számító műveltségének, jó modorának, profizmusának, meg annak, hogy az I. Olasz Köztársaság agóniájakor sokkal alkalmasabb vezetőnek látszott társainál. Visszatért, ám a tőle kissé idegen stílusban vívott első menetet elvesztette: tavaly novemberben, amikor több nagyvárosban polgármesterválasztás volt, a baloldal szinte mindenütt győzött, a Mussolini-unoka és társai sorra megbuktak – még Dél-Olaszországban is.

Az államhatalom szívénél

Fini gyorsan magához tért. A döntő menetre, a parlamenti választásokra készülődve 1994. január 28–30-án – a szabályoktól ugyan kissé eltérő – „pártkongresszust” tartott, ahol megvitatták a párt új elnevezését és jelvényét. Úgy döntöttek: marad a régi embléma (közepén a Mussolini koporsójából felcsapó nemzeti színű lánggal), de azt egy tágabb kör veszi körül Alleanza Nazionale felirattal, azaz a párt új nevével. Fini újradefiniálta a párt jellegét is: „az AN posztfasiszta, megreformált, európai, újjobboldali párt”.

A posztfasiszta párt ennek jegyében folytatta választási kampányát. Választási gyűléseiktől igyekeztek távol tartani a szélsőségeseket, mindazokat, akik provokatív jelvényeket, öltözeteket viseltek, s így egyre többen szegődtek az AN mellé a kereszténydemokrata jobbszárnyról is. Az eredmény ismert: az AN Olaszország harmadik legnagyobb pártja lett, 148 mandátumot szerzett, a győztes újjobboldali pártszövetségen belül pedig a második párt.

Fininek sikerült, amit olyan karizmatikus vezető, mint amilyen Almirante volt, sem tudott soha elérni: a posztfasiszták beléphettek a hatalomhoz vezető kapun, tagjai lettek a kormánynak. S amit méltóságuk szempontjából rendkívül fontosnak tekintenek: megkülönböztetés nélkül, a választáson elért eredménynek megfelelő súlyú hatalommal rendelkeznek a kormányban is. A 29 miniszteri tárcából hatot kaptak, ennek megfelelő arányban jutottak államtitkári posztokhoz is (Giuseppe Tatarella ex-MSI-tag egy személyben két posztot is szerzett: miniszterelnök-helyettes és postaügyi miniszter, hozzá tartoznak a külföldön élő olaszok ügyei is). A Berlusconi-kormánnyal megtört az első Olasz Köztársaság egyik tabuja, amely szerint az újfasisztákat nem szabad közel engedni a kormányhoz. Ahogy Fini fogalmazott: „A Berlusconi-kormány megalakulása jelzi, hogy véget ért az olasz jobboldal ideológiai száműzetése.”

A posztfasiszta párt helyzete azonban most sem egyszerű. Kormányba kerülésüket nagy felháborodással, nyílt vagy burkolt viszolygással fogadták az antifasiszták is, a demokraták is, mind külföldön, mind Olaszországban. Az angol lapok egyértelműen neofasiszta jelzővel illetik az AN által delegált minisztereket. Francois Mitterrand francia elnök azt mondta, hogy természetesen elismeri az olaszok szabad választásának jogát, de személyesen rendkívüli keserűséget érez az olaszországi változások láttán. Kohl kancellár és Delors telefonon interveniált Scalfaro köztársasági elnöknél az AN kormányba történő bevonása ellen. (Igaz, 1994. május 17-én a kormány szenátusi bemutatkozásakor a brit külügyminiszter már kijelentette, hogy semmi olyan gátló körülményt nem lát, amely befolyásolná a két ország együttműködését.)

Tetézi mindezt, hogy párton belül a nagy választási győzelem óta épp azt követelik Finitől a szélsőségesek, hogy legyen kemény. Maurizio Boccacci, a tavaly hozott Mancino-féle antirasszista törvény alapján betiltott egyik fasiszta csoportosulás vezetője azzal fenyegetőzik, hogy ha Fini enged, újraalakítják az igazi fasiszta MSI-t. „A legfontosabb – nyilatkozza – elkerülni a megalkuvást. Egyáltalán nem szabad elfogadni Berlusconi hiperliberalizmusát. Anticionista politikát kell kibontakoztatni, és radikálisan szembe kell fordulni a nemzetközi finánctőkével. Továbbá egész sor bevándorlásellenes intézkedésre gondolok. Követelni kell Isztriát és Dalmáciát. El kell törölni a Mancino-féle törvényeket és a Scelba-törvényt, amely tiltja a fasiszta párt újjáalakítását.” Azt persze a nyílt fasiszta, újfasiszta ultrák is elismerik, hogy az AN óriási lépést tett, hiszen – Boccacci szavaival – „nemcsak a lábunkat tettük be a hatalom kapuján, hanem a szívéhez is közel kerültünk”.

• Külföld