Skip to main content

Napló – 1957

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Második rész


ápr. 17. – Ha választanom kellene élet és halál közt, azt hiszem, a halált választanám – mondja Szendrő Jóska. Saskiá-nak mondja, nem nekem. Azok közé tartozik, akik, ha hármasban vagyunk, mindig Saskiához beszélnek. Ha Saskia nincs, sose ülnénk egy asztalhoz. Mintha társadalmi különbség lenne köztünk. Ki nem állhat, azt hiszem. És ha együtt vagyunk, valahogy elválaszt Saskiától, mintha ők ketten egy fajta lennének, és én nem tartoznék hozzájuk. Az ilyen emberek mintha tudnának valami félreértésről Saskia meg köztem, amit én nem gondoltam végig, mintha lenne valamilyen rejtett, külön egyetértésük Saskiával, mintha tudnának valamiről, amiről én nem tudok. Kedvem lenne tárgyilagosan kifaggatni, hátha rájönnék valamire. Kövér, kedélyes, ivós ember, bohócfigura, de csak a külseje bohóc, azt hiszem, ez épp az ő életének csapása, ez a bohóckülső, igazából lírai, költői lélek. Okos és tiszta ember. Nagyobb szellem, mint a látszat mutatja. Most válik a feleségétől, és ez különösen tragikussá teszi. – Pedig csak egy lépést kellene tennünk, és olyan boldogok lehetnénk együtt – mondja –, de épp ez az egy lépés nem sikerül!


máj. 11. A közönség az érzelmes és erényes színházat szereti. Én az értelmeset és erkölcstelent.

– A színjátszás csak ész és szexepil – mondta Saskia, hazafelé a SZÉCHENYI-től.

Németh Lászlónak van mindkettőből. Ez a „modern érdekesség” megrendítően jól áll ennek a „magyar” írónak!

Nagyon ritkán jön be valaki az öltözőmbe, ma Szénássi Ernő mégis meglátogat. Mintha akarna valamit – de mit akarhat? Csak beszélgetni? Kellemetlen vagyok. Mintha leereszkednék hozzá. Ha ez az ember most azért jött volna, hogy öngyilkossága előtt utolsó segélyt kérjen tőlem, egész életemben hordhatnám a gyilkos bűntudatát. De mit tegyek? Közönyös vagyok, most közönyös. Elmondjuk egymásnak ugyanazokat a mondatokat, mint mindenki mindenkinek? Atomról; kilátástalan jövőről? Ha beszélünk, tehetségtelenek vagyunk, a szavak tehetségtelenek, csak arra valók, hogy panaszkodjunk.

Csendesen üldögél a dívány szélén, nem zavarja, hogy a beszélgetés lassan indul, az én szinte szándékosan rosszindulatú és oktalan tartózkodásom, inkább elutasításom se zavarja: – Ha nincs feleségem és gyerekem, talán én is disszidáltam volna, vagy öngyilkos lettem volna, hogy mégis csináljak valamit. De így… az ember beleépült az életbe. Harminchárom éves vagyok, és még nem léptem át az ország határát. De Magyarországot se ismerem még. És a feleségem meg a gyerekem, ők miért vannak? Hét-nyolc éves koromban anyámmal a hó alól kapartam ki a hagymát, késő estig rakosgattuk szét a szobában, azután is sokáig nem tudtunk elaludni, mert a hagyma marta a szemünket. Hajnalban együtt vittük a piacra, onnan mentem iskolába. Nekem nem volt se délutánom, se estém, a délelőttömet is az iskolában töltöttem. Engem a Horthy-fasizmus nagyon megkínzott.

– Én mindezt nem ismerem – válaszolom. – Úrigyerek voltam. Minden nyaram egy szerelem, egy lány, meg a Balaton.

Magam se tudom, hogy válaszom szemtelenül fölényeskedő-e, vagy éppen bűnbánatféle. Mintha megtagadnám, hogy részt vegyek a szenvedésében, mintha nem ismerném el, hogy a szenvedés kötelező. Hisz nem is igaz, hazudok, nem is ilyen volt az én gyerekkorom, az én fiatalságom! De nem akarom vállalni a közösséget veled, te szomorú szegénygyerek!

– Úgy kellene, hogy ennek a rendszernek az embere legyek, az is vagyok, amim van, ennek köszönhetem. Amikor a fasiszták odajönnek, és a fülembe suttognak: „Jól van, hallottuk, hogy nem léptél be”, olyankor mindig szeretném előrántani zsebemből a pártigazolványt. De nem tehetem, ezt se tehetem.

„Ezért jöttél?” – gondolom. – „Okosnak tartasz, és tanácsot vársz? De öregem, én semmit se tudok! Semmit se!” – Csak ül komoly arccal, és beszél.

– Most olvasni se olvasok. Azazhogy igen: szexuálpatológiai könyveket, azokban bogarászok.

Oelmacher Anna az újságban alázatos-édesen kéri a párt és a kormány gondos kertészeit, hogy nyirbálják gondosan a képzőművészet vadhajtásait.

A buszon a kalauznő egy gáztartályt cipelő emberrel vitázik hangosan. Mind többen és mind indulatosabban szólnak közbe. A gáztartályos a hídon leszáll, de a járdáról még tehetetlenül, és gorombán az induló busz után kiabál…

– Hogy szeretik az emberek megszégyeníteni egymást – mondja Saskia. – Mindjárt sírok…


máj. 16. A premier napján a belügy behívatta Ádámot és Tímárt, estig vitatkoztak, hogy ezt meg azt húzzák ki a SZÉCHENYI-ből. Másnap újra vitatkoztak, majd közölték, hogy az első tüntetésre betiltják az előadást.

Előadás után átszaladok Háyékhoz Budára, Saskiáért. De Háyéknál már mindenki alszik. A házvezetőnőre úgy ráijesztett a csengetésem, hogy a keze reszket a rémülettől, amikor ajtót nyit. Saskia már nincs itt, úgy látszik, nem kapta meg az üzenetemet, hogy érte megyek. Gyalog jövök vissza a Lánchídon Budáról Pestre. Tavaszi az éjszaka. Milyen sebesen jár egy gyalogló ember! A híd ismétlődő elemei, a vas visszatérő cifraságai úgy suhannak el mellettem, mintha jármű szaladna velem. Felettem a Hold, az udvarával – most jövök rá, hogy hogy az „udvar”, az egy királynő udvara. A hídon senki, csak én. De most mégis egy autó. Nem nézek oda, nem keresem ablaka mögött egy estélyre öltözött szépség pillantását, csak smasszerpofát látnék úgy is, jobb nem odanézni. A lámpák senkinek égnek. A házak, terek, mozdulatlan fényeikkel elhagyottak, mint egy város modellje.

Vasárnap délelőtt Julival megnézzük a JANCSI ÉS JULISKÁ-t és a babatündér-t. – Milyen szép nagyok! – mondja a két tagbaszakadt operaénekesnőre, akik a címszerepeket játsszák. Talán úgy gondolja, hogy itt éppen ez a különlegesen szép. – Milyen sok szép színház, mindjárt elalszom! – mondja elragadtatottan.


máj. 23. Próba közben valahol kinn hatalmas detonáció, majd repülőgépzúgás, egy pillanat: kezdődik? Szemes Mari ijedtében egy székbe rogy. Kitódulunk az utcára: semmi. Elszégyelljük magunkat, mintha ez az ijedtség közös bűnünket leplezte volna le, mintha piszkos titkaink lennének. Vissza a színpadra, és újra felhangzanak Anouihl mondatai 1938-ból. De odakinn egy tűzoltóautó szirénázik. És néhány perc múlva egy levelet adnak át Bakó Mártának: Rajczi Lajos öngyilkos lett Montreálban, felakasztotta magát egy klozetban. Luigi: 1939 nyara Párizsban, a szivarja, ultipartik, amelyeken elnyeri egy magyar diák tandíját, sörözések, nők, uszoda a Szajnán… de láttam-e igazán jókedvűnek, csak egy pillanatig is? (Talán mégis… olyan fiatalok voltunk!)

Kora reggel az utcán, az ijesztő és ijedt városban, és egyszerre: – Lajos bácsi, azt az üres ládát tegye ki! – mondja egy fiatal lányhang. Felkapom a fejem: mi ez a jóságos, ez a gyengéd ebben a mondatban? Mintha ez a mondat ellenszegülne az egész hideg, vad városnak. Aztán egy piros ruhás lány szalad be egy fodrászüzletbe. Egy másik lány elmegy a kávéház ablaküvege előtt. Képzeletem mindenféle női testrészek titkos mélységeiben járkál. „Ha láthatatlan lennék!” Megmentem a sárkánytól azt a kis szőkét, de a következő percben magam vagyok a sárkány, mocskos kéjekkel kéjelgem őt. Járunk az utcán, ülünk a villamoson, köszönünk és szóba állunk, másfél millió ilyen magamfajta egy darab földön összezárva szaladgál, és vágyakozik itt szünet nélkül, és mennyi, mennyi, de mennyi a szánalmasan csúnya itt! Hányan fürödhettek ma közülünk? Most minden nő csinos, és a szép mell nem is a legszebb! Dehogynem, jaj, nézd azt a kis hegyest a pulóverben, és még mozog is, pici is, szép is, mozog is, mintha nagy lenne és lógna, lóbálna. Így szórakozunk.

A SZÉCHENYI-t betiltották. Faggatom magam, érzek-e igazi felháborodást „szabadságjogaim” megcsonkítása miatt? Nem. A szabadságról is le lehet szokni? Csak kanalazom kedvetlenül a tavaszi karalábét.

– Elszántan kell élni – mondja anyám valakinek a telefonba.

Hazudsz, édes anyukám, nem élünk elszántan, jól élünk!


máj. 26. Tolnay Klári felhív, Várkonyi új telefonszámát kérdi. A hangja olyan megviselt, hogy bátorítani igyekszem:

– Nem lesz semmi baj, Klárikám, ne féljen!

– Ivánt az éjjel elvitték.

Felhívom Horváth Ferit: ő ma már semmit se tud tenni. Aztán Horvainál töltök egy szomorú órát. Este pedig Klárit látogatjuk meg az öltözőjében. Nem levert, inkább izgatott, mintha bevett volna valamit, csaknem jókedvű az igyekezettől, hogy tartsa magát. Jöttek, és Ivánt már vitték is, azon nyomban, épp csak annyi időt hagytak, hogy megcsókolja Klárit. „Bocsásd meg, hogy ittam” – súgta oda. – Mert előző este szokása ellenére sokat ivott, és hazafelé egész úton szidtam.

A rendőrök reggelig ottmaradtak, mindent végigkutattak, mindent átolvastak, és végül megköszönték Klárinak, hogy megkönnyítette a helyzetüket. „Ilyen vidám házkutatásom még nem volt”, mondta a parancsnokuk.

– Maga nem tudja, milyen érzés az, amikor elolvassák az ember legintimebb leveleit is. Egy ilyen tapasztalatból az ember sokáig elélhet. Nem mondhatja ám: Jaj, kérem, azt ne tessék, az szerelmes levél!”… minden sort elolvasnak, minden szót, minden könyvemet végiglapozták, széthajtogatták a fehérneműimet… Pedig rendesen viselkedtek, csupa fiatalember volt. Csak verni ne verjék! Ő is azt kérte, hogy csak annyit intézzek el, hogy ne verjék, mert azt nem bírja. – Majd: – Arra készült, hogy Szőccsel Tibetbe megy, filmet csinálnak Körösi Csomáról. „De Tibetből nem jövök vissza, drágám – mondta, – nem disszidálok, csak éppen ott maradok bölcsnek.” – És: – Egy újságcikk a napokban megtámadta, tegnapelőtt egy cédulát dugtak be az ajtónk alatt: „Kinyomoztuk, XY újságírónő írta a cikket!” Aláírás: „Rajongói!” A KISZ-szervezet tagjai, akikre a támadó cikk hivatkozott, azok is tiltakoztak, de az újság a tiltakozást nem hozta le.

Iván „rajongói”… ? Még most is irigyled? Te hülye!

A Néphadsereg Színház is feldúlt, Szakács Miklóst is elvitték. Saskia öltöztetőnője mindenféle jeleket ad, integet, és azt mondja később: – Az a villanyszerelő, aki az előbb itt dolgozott a lámpán, ávós tiszt. Jó, hogy nem mondott előtte semmit.


máj. 27. A nők a divatlapokban ismét változtak: már nem kis nyestek, hanem lusta szemhéjú előkelők. A ruhák mint a század első két évtizedében, de csak olyanféleképp, mint mikor a görlök középkori címert ragasztanak a fenekükre, ezek is pikáns jelmezként hordják a nagymamák illedelmes gúnyáit. A test jó, a test erkölcsös, ezek a kedvesek a ringó hátsójukkal, ti kedves könnyelműek, ti perverzek és szerelmes szívűek, ti hatalomtól idegenek, ti jók!

Várkonyi lemondott. Se bátorságom, se erőm, hogy továbbra is rábeszéljem. Hát ennek is vége.

Nemsokára itt a június, és még mindig óvatosan bújunk ágyba, mint télen, előre vacogva a jeges lepedő érintésétől.

Csoszogva járok, mint a bolondok, húzom a lábam. Ha egyedül maradok, meggörnyed a hátam, magamban beszélek, és pofákat vágok. De mintha ez is csak komédia lenne. Az írásom ijesztő. Tényleg meghülyülök lassan?

Milyen lehet az, úgy összeforrni a közönséggel, mint Bessenyei a GALILEI-ben?

A rádióban olcsó olasz zene, olyan szép! – Az én hibám, az én hibám!

– Mind kevesebbet csinálunk, mint amire képesek vagyunk. Ma délután valaki megkérdezte tőlem, hogy mi történt velünk. Mit válaszolhattam volna? Hogy reszkettünk egy ügyért, és közben nem mertünk az utcára menni, mert féltünk, hogy felakasztanak bennünket, mint az ügy ellenségeit? Hogy ma is állandóan megalázottnak érezzük magunkat, mert mások azt hiszik, hogy boldogok vagyunk? Hiszen ez rosszabb, mint egy gyilkosság! Bűntudattal élni, anélkül, hogy volna mit jóvátenni! – Hamlet… az talán elég lenne. Talán a GODOT… De kinek kell? Hallgatni, hallgatni szeretnék!

–  Hiszel te a szabadságban? – Nem! Látod az a baj, hogy már abban se hiszek! – Nem, ahogy ezek elképzelték, hogy virággal fonjuk körül a határokat, és galambok röpködnek majd ide–oda… De nem élnél szívesen Párizsban?

Igen… biztos szívesen élnék Párizsban… De már elképzelni se tudom, egyszerűen nem tudom.


jún. 21. Reggel a rádióban a hír Soós Imréék öngyilkosságáról. Valaki meséli: néhány nappal ezelőtt a telefonszámát kérte Imrétől. Titokzatos komolysággal felelte: – 00-00-00!

Mátrai Jóska a bolondokházában van. Nagyon kövér, ül az ágyán, és csücsörítve, gügyögve azt mondja minden látogatójának: – Mostanában nagyon lefogytam, látod? – Ő is meghal hamarosan. Mostanában mindenféle vetések beérnek.

Gáliékat puccsszerű gyorsasággal halálra ítélik, majd a kivégzést az utolsó pillanatban elhalasztják.

Nyolc óra körül elmegyek a Művész kocsma előtt, és a nyitott ajtón át látom, hogy ött ül Bánhidi meg a felesége, és isznak. Tizenegy körül újra arra járok: ugyanott ülnek és isznak.

Egy üzlethelyiség lehúzott redőnye sarkában, azték múmiák guggoló pózában részeg nő alszik. (Honnan tudom, hogy részeg, ha alszik?) Haja előrehull, elrejti az arcát, viszont a combja tövéig belátni a szoknyája alá. Elvégre hulla is lehetne.

Ramuz. Az ember akkor a legmegrendítőbb, amikor a szenvedély a tehetetlenségig alázza. Ilyenkor nevetjük ki. Mindnyájan megcsalt férjek, nem szeretett szeretők vagyunk.

Világos egyetlen házsor a víz mentén, az út másik oldalán fákkal lepett magas töltés. Ezen a töltésen – feltűnve és eltűnve a lombok közt – látni a fekete vonatokat, füstöt eregetnek, jönnek és mennek.

– Sose tudok közömbösen gondolni a vonatokra – mondta Saskia. – Van, akinek csak olyanok, mint a távolsági autóbuszok.

A sötét aligai móló kövein fekete horgászok állnak szétvetett lábakkal. Egy karbidlámpa fényében a kövön ott a felszerelés, nem látható zsinórok és sok kis micsoda dobozokban. Az út menti villák olyanok egymás mellett, mint a vurstli bódéi, oly sűrűn, oly különbözőn.

Ha esik – és csaknem mindennap esik – a zenekar az ebédlőben játszik, a négyszögletes, világosra meszelt teremben. Visszhangos helyiség, ha valaki a székét odébb tolja a kövén, harsog a zaj. Este van, az étterem tömve, a visszhangos terem elviselhetetlenül hangos. Saskia ismerősökkel kanasztázik, én a szomszéd asztalnál írok – írni és olvasni mindig, mindenütt tudok, így az itteniek is „komoly” embernek könyvelnek el. Az ablak mellett ülök, kintről néha bevilágít a villám. De bizonyára nem esik szüntelenül; tekintetem időnként találkozik egy-egy csúnya vidéki kislány tekintetével, arcát az ablakra tapasztja, úgy néz be a terembe, a fénybe, a szórakozás birodalmába; pár perc múlva bevonul egy kihajtott ingű fiú társaságában sörözni és táncolni. A zene gyors foxtrottot játszik, de egy idősebb nő egy komoly úriember karján halálos komolyan és kitartóan keringőt jár. A férfi feszült és gyanakvó arcán látom, hogy már érzi, valami nem stimmel, de nincs segítség, pörögnek tovább, egy irányban, egyformán, rendületlenül és komolyan. A helyettes vállalatvezető időnként odaül a két rendőr asztalához, hasznos jóba lenni a hatósággal. A három tehetségtelen, szomorú zenész húzza. Két szám közt a zenészek is sorra látogatják az asztalokat, italt meg cigarettát tarhálnak. Egyik időnként megszólít, beszéd közben savanyúan vizsgálgatja arcunkat; panaszkodik Világosra, mert itt nincs szórakozás, nincs mozi, nincs kereset. Nemrég még rendőr főhadnagy volt, de most visszatért eredeti foglalkozásához, dobol. Másodnaponként Pestre utazik, hogy szerződést hajszoljon. Délutánonként feleségével jelenik meg a vízparton. Az asszony ugyanolyan szegényszagúan sovány, tekintete ugyanolyan irigy és gyanakvó.

A kakukkoló, fekete szemű fiú nagyon büszke rá, hogy Sabura hasonlít. Vékonyka öccse „vitustáncos”, derekán gumi-övvel végigvonaglik a stégen, két karjával csapkod, mint a felszállni készülő kopasz veréb. Anyukájuk kedvesen, bolondosan vihog.

Hatalmasakat alszunk.

– A Pedrát olvasom Racsintól – mondja a maszek kerítéses molett felesége.

– Jé! Te színdarabot olvasol? – kérdi Saskia, hogy indokolja meghökkenését.


Két napja esik szakadatlanul. A partot már nem a szél, hanem az egyhangú eső zaja tölti be.

Kettesben kisétálunk a siófoki fasorba. Milyen szépek a fák! Minden rikító zöld a kérget, levelet, talajt átitató nedvességtől. Fejemre kék csíkos úszósipkát húztam, arcomon, szempillámon patakzik a víz, alig látok. Siófok tele drótkerítésekkel. Mióta köztulajdonba vették a szállókat és a villák nagy részét, mindenütt rideg rácsok és dróthálók húzódnak. Mögöttük a nyaralók mintha koncentrációs táborban lennének, az embernek kedve lenne rá, hogy ennivalót nyújtson be nekik a dróton át. Az épületeket renoválták, átalakították, hozzáépítették. Minden megváltozott. Nem tudom, szebb-e, csúnyább-e, mint volt. A régi, szerves és egységes képet összeszabdalták, ez már nem az a hely, amely emlékeimben él. Bekukkantok a strandra is, a most kopasz, lakatlan, a vihar szivaccsal festett színeiben porló képre rá se ismernék, ha nem lennék kénytelen földrajzilag ugyanoda helyezni, ahol egy másik strand volt – úgy látszik most már el kell ismernem – valamikor régen. Siófok átrendezése alaktalanná és csonkává tette a nagy parkot, elvágta és így elhalásra ítélte a parti sétány környékét, és az életet a vízpartról az aszfaltozott, poros és túl hangos belső utcák felé terelte. Saskia számára az a régi Siófok csak az én emlékeimen keresztül létezik, de velem tart nem is túlságosan elérzékenyült, ürgévé áztató zarándokutamon.

Aligát tavaly még sorompó zárta el a közönséges halandók elől, idén már csak a mólótól keletre húzódik a drótkerítés. De Világos és Aliga határán most is ott az őrszoba, barbár módon vörösre mázolt küszöbével, előtte virágból kiképezve a szovjet címer és egy vörös csillag. A szépen parkírozott utakon géppisztolyos rendőrök tűnnek fel minduntalan, gumicsizmájukhoz szoktatott farkaskutyával. A drótkerítésen túl gondozott fasor indul, és eltűnik a lombok közt – de senki se jár rajta. A mólóról látni egy-egy szépen karbantartott, de lakatlannak tűnő épületet. Néha a kockás ingbe és halásznadrágba öltözött nyaralók közt végigsiet egy-egy komor képű barna ruhás férfi, nyitott, de nem kihajtott ingben, és tréfát nem ismerő tekintete odavillan.

Az út Világostól Aligáig két kilométer. A kedves villák és a kertek sora mögött időnként felbőg a Balaton. Szőke kisfiúk bicikliznek el mellettünk, rendszerint kannát vagy ételhordót visznek. A bicikli bátyjuké vagy a papájuké, fenekük ide-oda csúszkál a nyergen, vagy a váz alatt dugják át egyik lábukat, hogy elérjék a pedált. A kertekben is mindenfelé ezek a homlokba lógó hajú kisfiúk és izmos testű szüleik tesznek-vesznek, fúrnak-faragnak, asztalos- meg lakatosmunkát végeznek nagy komolyan, a házon javítanak valamit, vagy a motorbiciklin. Zsalugáterek, virágágyak és közbeközbe egy teleknyi elhanyagolt dzsungel. Egy nagy fenyő a maga körzetében ünnepivé teszi a levegőt leheletével. Barna kiscsibéi közt fekete tyúk sétál büszkén át az úton.

–  Ha felnőnek, a csibék is feketék lesznek, mint az anyjuk.

– Juli haja is megsötétedik majd.

Esni kezd. Egy ismeretlen kutya hazáig követ bennünket. Itt, a vasúti töltés és a villasor között védett meleg van, de pár méterrel odébb, a nyílt tavon, harsog a szél.

Saskia mindig kihallgatja, mit beszélnek a szomszéd asztaloknál, sőt, néha önfeledt illetlenséggel beleszól az idegenek párbeszédébe. Moziba megyünk, mondja ma valaki egy távoli asztal mellett, mire Saskia diadalmasan: – Látod, mégiscsak jó, hogy hallgatódzom! Most megtudtuk, hogy van mozi, sajnos a film címét nem értettem.

Vacsora után hát elindulunk, ezúttal nem Aliga, hanem Szabadi felé. Erre még sose jártunk. Végre meghalljuk a film pergését és a híradó hangjait. Lapos, pajtaszerű épület áll itt, de lámpa nem ég.

– Arra egyenesen tessék – mondja valaki a sötétben.

– Be van zárva.

– Tessék kopogni.

Az ajtónyílásban egy kövér nő arca jelenik meg:

– Nincs hely!

Egy pillanatig megérezzük a pajta fülledt büdösségét, és belátunk a vetítősugár fényében egy irányba figyelő fejekre. Kicsit hűvös van. A nyaralóépületek errefelé magas, kopasz törzsű fenyők közt nyugszanak. A sok-sok fenyő párhuzamos árnya rácsként a vasúti domb lejtőjére vetül. Az üdülőkből női sikongatás és kacagás hallatszik, a sötét kertekben fiúk kergetik a lányokat, és a szakácsnők a konyhaépület előtt álldogálva nevetik a játékot. Akik cicáznak, nem szépek, de jókedvűek. A kivilágított balkonokon, a fedett verandákon táncolnak és pingpongoznak. Egy sárga égő alatt nyolc-tízen kerek asztalt ülnek körül, mint egy szorongással teli történet indulásakor, amikor még nem kaptuk meg a titokzatos események magyarázatát. Mintha ősz lenne. Milyen nevetségesek a vállalatok hosszú, hivatalos nevei az üdülők homlokán. A nőkön fényes slafrok vagy pizsama: legtöbbjük kurta lábú és vastagocska, a férfiak jobb termetűek. Mindenütt társasjáték, mindenütt és örökké bor és sör. Szórakoznak. Egy ideig a kerítésen át leselkedünk. Fiatal férfi totyog bekötött szemmel a kör közepén, a nevetés fel-fel erősödik körülötte, és ő fontoskodva újra meg újra a kendőt igazgatja a szemén.

– Ez egy bonviván – súgja Saskia –, nem szereti, hogy kinevetik. Fontosabb neki, hogy ne lássák ügyetlennek, mint az, hogy valóban megfogjon valakit.

Saskia énekelget, újra odavisz a mozihoz, hátha most már be lehet jutni, aztán töprengünk, igyunk-e valamit a borkóstolónál; aztán Saskia megint énekel, a kutyák ugatnak. Egyszerre rosszkedvű leszek. Szeretném, ha Saskia nem énekelne, ha csendben lenne. Újra beülünk az étterembe. Saskia unatkozik, és ez idegesít. Saskia ismerősökkel társalog, de tovább unatkozik. Olvasni próbálok, de ideges vagyok. – Ez az este nem volt jó – mondja Saskia a szobánkban. – Az első nap, hogy nem éreztem jól magam.


Minden megváltozott: oroszok érkeztek a szállóba. A legtöbb régi vendéget kiköltöztetik, mi is áthurcolkodunk – a még hátralévő két napra – egy gyengébb szobába.

Ebédidőben jöttek vagy harmincan, főleg nők. A nagy üvegablakok előtt jelentek meg, virágos selyemruhákban, magasra tornyozott keblekkel, kalapjukat gumi tartja az álluk alatt.

– A magyarországi harcokban elesettek hozzátartozói – mondja valaki suttogva.

– A mieink meg sitten ülnek – morogja foga közt az egyik kiszolgálónő.

Hosszú, virággal díszített asztalt terítenek nekik. A néhány ügyetlen felszolgáló izzadtan, ingerülten és ijedten kapkod. Félórával érkezésük után az épületben, és bármily hihetetlen, de a strand homokján, sőt, a szabad vízen is, mindenütt erős pacsuliillatukat érzed. Ebéd után slafrokban a partra tódulnak, ott vetkőznek. Egy csúnya mell elszabadul, gazdája nem sejti, hogy látom, elfordítom a fejem. Legtöbbjük kövér: hurkákba rétegeződő hátak, rövid lábak, robusztus mellek, nagy hasak. A soványabbak nagy csontúak, gumósan szögletesek, mint bizonyos lófajták. Csak ez a szomorú szó illik rájuk: cselédek. Mitől van ez? Micsoda fürdőruhák!

– Mintha most osztották volna ki nekik a raktárból! – mondja Saskia. Például ezen az esetlen, hatalmas testen az a fekete selyem, narancssárga szegéllyel. Mind kétrészes trikót hord. De a melltartó olyan rajtuk, mint a sérvkötő.

A mieink gúnyosan mosolyognak, elfordulnak, és suttogva megjegyzéseket tesznek.

– Olyanok, mint a híradóban, – mondja Saskia. – Kézilabdáznak, társasjátékot játszanak, és fényképezik egymást.

Már kora reggel ott ülnek a parton lepedőikbe burkolózva, és trécselnek, mindig többen egy kupacban, mintha a gangon jöttek volna össze, lekvárfőzés közben. Az orosz nyelv durva a szájukon.

És néznek minket ők is – főleg Saskiát. Olyan lehet szemükben, mint egy marslakó. Nem is ruhái, inkább alkata miatt. Igen, néznek ők is minket, és önkéntelenül affektálni kezdünk, játsszuk a „nyugatit”. Egy termetes amazon odaüzen, hogy látta Saskiát a PIKKOLÓ-ban. Saskia visszamosolyog, ők messziről, kedvesen odatapsolnak. Néhányan megkérnek, hogy engedjük lefényképezni magunkat. Saskia svéd krémsamponnal mossa a haját, és a fekete trikós, a legjobb tornász köztük, odajön, németül érdeklődik, hogyan kell használni ezt a szert, és mi is ez tulajdonképpen.

Van köztük egy törékeny, szerény fiatal nő. A labdázásban ő a legügyetlenebb, ezt hamar észrevesszük. A stég végében társalog egy férfival, tökéletes angolsággal. Kezében rózsafüzér.

Idegenek. Csúnyák, és ezért lenézzük őket. Hiába ők a győztesek, ők a hatalmasok, a megszállók, csak barbárok. De második nap már kiderül, hogy nem is hangosak; inkább udvariasak és kedvesek. Jókedvük egészséges, szerénységük őszinte. És a pesti úriasszonyok gúnyolódása felháborít.

– Mert nem tudják, hogyan kell divatosan affektálni, így, meg így, meg így! – mutatja Saskia, hogy finnyáskodnak a mieink, és szégyenkezik. Néhány férfi is jött velük, többnyire idősebb, kissé lecsúszott alakok. Ezek is csúnyák, legtöbbjükön azt a külvárosi, egészségtelen mosdatlanságot érzem, amit Kelet-Németországban éreztem mindenkin. A szálloda alkalmazottai messziről mutogatnak egyikükre, ez az éjjel berúgott, és az ágyba vizelt. A magyar kolónia összefog, az egyik klozet kulcsát eldugjuk, hogy csak mi használhassuk.

Este feljön – épp hogy feljön, és megmutatja magát – a vékony és omlatag hold. Erkélyünkön állunk, onnan nézzük a törékeny holdforgács mellett a sötétzöld esti égen az erőtlen szikrát, az első csillag sárga vibrálását. – Egy csillag, egy hold… Az oroszok a parton ülnek, és népdalaikat éneklik halkan, több szólamban.


nov. 20. A moziban mellettem ülő kollégám alkoholszaga szinte elviselhetetlen volt. Saskia görcsösen szorongatta a kezem. ÉJFÉLKOR. Kellemes és semmitmondó film. Ezt kell csinálnunk ezután, ha a legjobbat csinálhatjuk. És én, ott a vásznon! Ez a kinyalt, lisztes, természetellenes pofa, ez a zacskós szemű csecsemő.

– Egy csúnya lányt szeretnék játszani! – mondja Saskia.

– Vagy még inkább egy semmilyen lányt, aki csak jön, megy, jár-kel, és irigyli a szép nőket. Mit erőlködöm én? Teleaggatom magam mütyürökkel, fülbevalókkal, ide meg oda, próbálkozom, órákig sminkelek – minek? Csak az orromat szeretem igazán! Az legalább valami, vastag és durva! De a szemem? Ez a nagy arcom? Semmi, semmi, üres malacpofa!

A filmnek sikere van, hosszú sorok állnak a pénztárak előtt, utcán, presszóban mindenki gratulál, és mindenfelé látjuk arcunkat a nagy, otrombán festett plakátokon.

– Nem tudok megszabadulni a filmünktől! – mondja Saskia. – Hogy tudtak velem így kitolni? Nem akartam ellenszenves lenni, de végül ők győztek! Földes Gabit talán ma kivégzik, a Nemzetiben elmaradt a próba, mert Major és Mányai kegyelemért szaladgáltak, és közben én… igen, valahogy összetartozik Földes Gabi ügye, és hogy én ebben a szerepben ellenszenves vagyok! Szégyellem magam! Nem tudok rád nézni! Nem tudom elviselni, hogy látsz!

Öltözőtükrében nézi arcát, a vazelinnal elkent  festéket, mintha szétolvadnának vonásai, a maszat alatt lefelé görbül szája és szeme: – Bohócot kéne játszani filmen! Egy bohócpárt! Van egy csodálatos számuk, de senki se érti őket, aztán jön egy nagy szerencsétlenség, a romok közt újra játszani kezdenek, és akkor már mindenki érti. – Aztán: – Én gyakran félek, hogy megőrülök. De nem úgy, tetszetősen, hanem valódi téboly. Úgy kellene színházat csinálni, mint valamikor diákkorunkban, amikor magunk írtuk a darabot, festettük a díszletet, magunk rendeztünk és játszottunk, és ott álltunk hátul, izgulva és remegve végig.

– Csak egyetlen olyan filmünk lenne, amit szívesen ellopnék a filmgyárból, hogy otthon is legyen belőle egy példány…


Zizeg a szalma, menj, aludj… szavalom. A mikrofon szelencéje mögött Major arcát látom, ahogy kimondom a vers első, vad sorait, elfutja szemét a könny. Erre valami újat érzek, versmondásom keményebb lesz, a „mozgalom” emlékei, a harmincas évek hangulatai elevenednek meg körülöttem. És Majorból is megértek valamit, amit mindig is értettem. Megvetik őt az emberek, vagy rajonganak érte? Minden bizonnyal megölnék, ha nem félnének tőle: ez jellemzi helyét a világban. És ez nem kis dicséret, bármennyire meghatározza is helyzetét az, amit a politika tesz érte. Megölnék – aztán talán szobrot emelnének neki.


„A munkásosztály megrágalmazása!” – üvölti a hivatalos kritika Máriássyék új filmjéről. De Jucónak legjobban az fáj, hogy egy „spontán” ankéton maguk az angyalföldi munkások támadták meg.

– Mi közük ezeknek az angyalföldi munkásokhoz? Pár évvel ezelőtt zsidó rüfkének neveztek volna!

– Az egész ankétot felülről rendezték, tudom. Minden felszólaló papírról olvasott. Egy néni, aki talán a legvadabbul támadta a filmet, a végén megszólított: „Ne búsuljon elvtársnő, csinálnak maguk még jót is! Eleinte még azt gondoltam, hogy nem mondom el a szempontokat, és ha a fiú magával viszi az asszonykát, bizony' isten nem is mondtam volna el!” Hát ilyenek. Az egyik funkcionárius nagyon nyíltan meg is mondta: „Maguk a prímás! És most mi vagyunk, aki a százast a homlokukra ragasztjuk!” Milyen extázissal vették körül a nőgyűlésen Marosánt! Mint egy filmsztárt! Ha előhúzta töltőtollát, áhítattal felsóhajtottak: „Parker!” Egy vasutasnő is felszólalt, akinek a férjét és fiát októberben megölték. Megrendülten fogadtuk, mégiscsak a férje és fia volt! De olyan sematikus rikácsolást vitt végbe, hogy az első mondatai után mind kínosan feszengtünk csak. Tudtuk, hogy bemagoltatták vele a felszólalást, és most viszik házról házra. És ekkor Marosán szemében megjelent egy könnycsepp. „Nézd… nézd…” – suttogták a nők. Mindenki azt figyelte, hogyan gördül tovább a könny, hogyan akad meg a férfias bonviván arcon, majd hogyan gördül tovább ismét. Egy perc múlva az egész hallgatóság zokogott. Marosán mind ez idáig mozdulatlanul hallgatta a szónokló vasutasnőt. Most zakója felső zsebéből előhúzta a zsebkendőt, és – hisz feladatát már elvégezte – letörölte a könnyet. Ripacs.


Közeleg a karácsony – itt van – elmegy. – Gyűlölöm! – fakad ki Saskia.

Elfolyik a pénz, ami nincs. Csak fát díszíteni kedves, csendes foglalkozás.

– Jó napom volt ma! – jelenti ki viszont Juli elégedetten.

Morogva, de ellenállás nélkül hátrálunk, hátrálunk vackunk mélyére.

– „Ne nevess korán” játékot játszanak velünk.

Itt a szilveszter. Saskia jön értem a színházba, a régi zöld ruhájában. Taxink trombitáktól harsogó Körúton visz végig. „Vége van ennek az évnek, vége van ennek az évnek!” – a város nem az új évet üdvözli duhajon, annak örül, hogy ez a régi elmúlt. A Nagyszálló zsúfolt.

– Most légy Lollobrigida – súgom oda Saskiának.

Bevonulunk, mint egy filmjelenet, az asztalok mellől minket néznek a gazdagok, körénk gyűlik a pincérhad, előkelően fogast és őzet rendelünk, a filmhíradó lefényképezi, amint a szakáccsal kezelünk, és a malac farkát fogdossuk. Lassan aztán megszoknak, elfeledkeznek rólunk. Csendesen beszélgethetünk. Hazafelé a busz ablakából nézzük a Rózsadomb lejtőjének kanyargó lámpafüzérét.

– Ott mi lehet most?

– Ott most hétköznap van… Nem! Jaj, dehogy! Hisz ma ott is vasárnap van!


Belépek. Az alacsony fotelben ül, kezében a noteszem. Mit csinál vele? A telefonszámokat írja át az ő jövő évi naptárába. Valamit mond, talán: – Ezek a számok megmaradtak? – Bizonytalan érzés: mi van vele? beleolvasott? mit is írtam oda?

– Mi baj? Elolvastál valamit?

Először hallgat, de a szeme könnyes lesz, aztán nem nézve a szemembe: – Igen… itt…

Belepillantok a noteszbe. Olvashatatlan irkafirka. – Itt nem találhatsz semmit, amiről nem tudsz…

Mozdulatlan. Én se tudok se szólni, se mozdulni.

– Nem is tudhattad elolvasni. – Pár szót…

Leborul, és zokogni kezd. Tehetetlenül forgatom kezemben a noteszt, szinte félek tőle. Mi van ebben? Néhány összefüggéstelen, kusza szó. Valami írnivaló tervei… már nem is tudom, mi. „Én mindent elmondtam neked?” Elmondhattam-e mindent? Ez a notesz valóban gyanús, mint egy bűnjel. Úgy érezte, hogy a tartalmatlan titkot, az egyedüllétemet? Amit senki se láthat? Ő se?

– Már jó, na, már jó! Csak napok óta arra vágytam, hogy végre kisírhassam magam, meg kellett könynyebbülnöm, na, nem tudom, az ember minden pillanatban más. De ez se igaz. Az ember minden egyes pillanatban kiszámíthatatlan, akkora, mint a világegyetem, és nem lesz soha többé!… Jól van, jól van! Társaság kéne! Emberek közé kell menni!















































































































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon