Skip to main content

Napló – 1957

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Első rész


jan. 2. Újra színpadra léptem, előttem az élet, mert van tehetségem. És íme, szervezetem dolgozott, egyetlen szót se mondok ki ugyanúgy, mint október előtt. Tolnay és Darvas ma is a forradalmár szemével nézi a világot. Ki lát jobban? Apolitikus művészet nyilván nincs. Világunk sötét, mint a harmincéves háború; korunk legjellemzőbb alakja Nicolaus Manuel zsoldosa, ez a bajuszos, szép férfiú; arany fogai közül szesz és emésztés odvas szagai. Egyszer beszélni kellene arról is, mit jelent a középszerű jómód, ez a többnyire észre se vett polgári háttér, amelynek keretében élek, és éltem egykét év kivételével, mióta a világon vagyok. Hol teltek elmúlt heteim? Ezek a „történelmi” hetek? Íróasztalom mellett; langyos félhomályban turkáltam könyveim közt. Ablakomon néha kipillantottam a tűzfalalakra és kéményekre, egy félbemaradt erkély tégláira, és láttam, hogyan mozdul meg valamelyik függöny mögött egy-egy vénasszony, egy-egy gyerek árnya. Ha valami külső erő – mint amilyen a színházi fegyelem – nem segítene, talán szép csendben, észrevétlenül elsüllyednék ebben a mocsaracskában.

Néha összejövünk barátainkkal, de egyszeri találkozás elég, hogy aztán legalább egy hétig elkerüljük egymást. Az Újságíró Klubban Máriássyékkal ebédeltünk. A helyiség tömve volt többnyire idősebb, kissé lecsúszott alakokkal. Természetesen mindenki politikáról beszélt. Az állam minden újságírónak felmondott, az Irodalmi Újságot megszüntették. Jucó autón ment a felmondólevérért: – Nehogy azt higgyék, hogy összecsináltam magam! Sokan sírtunk is.

Mindenki hős, Jucó is hős. De egy óra elég, hogy észrevegyem, van egy hangja a barátai, egy a kormány és egy az írótársadalom részére. Reflexszerűen váltogat e három hang, e három magatartás között, attól függ, kivel kerül szembe. Én is csak ezt teszem.

Nem megyünk Nyugatra! – jelenti ki Zelk Zoli –, kell, aki sikoltson! – és skandálva elmond négy gyenge sort ma már szólhat a jazz, lehetsz kozmopolita – csak magyar nem lehetsz! Én régi bűneinket hozom szóba, az ő Sztálin-versét és az én Sztálin-alakításomat, az ilyesmit soha nem felejtik el, biztatom kajánul, szokott példabeszédemet is elmondom, a Történelmi Nevezetességű Fing Történetét az 1001 ÉJSZAKÁ-ból.

Különben pedig ragyog a nap, nem látni tőle, egyetlen vad tavaszi nap itt a januárban, a borzolódó tócsák fölött törmelék és téglapor száll, lobogó hajjal, sállal, nem szép, de fiatal, ostromviselt zsidólányok futnak el nevetve a kávéház nagy ablaka előtt, egész testükkel szembe a gyors széllel! Mami szobájába besüt a korán vörösbe forduló nap, a függönyök rajza ránk vetül, bútorra, szőnyegre, arcunkra, az egész enteriőrre. A rádióban jégpályai keringő szól. – Istenem, korcsolyázni kellene! – kiáltja szenvedélyesen Saskia. Azzal arcára borít egy könnyű kendőt, úgy tartja magát a pálmákon átsugárzó napba.

Játszani készül, délután kettőkor! – Én igazán szeretem a színházat, de csak amikor teljes! Premier előtt, amikor minden nyüzsög, forr, zajong! Ha meg így süt a nap, akkor korán kell kelni, és kirándulni a sáros utakra, friss túrót enni… és kacagni!

A körúton szokatlan arcú tömeg. A kirakatüvegekre a kormány új felhívását ragasztották: Angyalföldi munkások ne üljetek fel az ellenforradalmi uszítóknak! Merthogy tegnap óta ismét hírek járnak Csepel és Angyalföld mozgolódásairól.


Este nyolc: ez mostanában már éjszakának számít. Kemény hideg van, léptünk zaja is fagyosan kopog. És az utca üres. Aztán hosszú ideje egy vézna férfi mögött haladunk. Saskia visszatart, nehogy megelőzzük. – Fegyver van a hátizsákjában, azért olyan nyugodt – súgja a fülembe. Majd még jobban hozzám simul, amikor hordótestű szörnyetegek imbolyognak elő a sötétből párosával: a rendőrök: – Ezektől félek a legjobban! – De már kiértünk a körútra, itt villamos jár, itt egy-két foghíjas neon is ég, emberek jönnek-mennek. De mindenki egy közös titokról hallgat: a dermedt mellékutcák sötétjének undok titkáról. Ez már a Margit híd fennsíkja. Senki se jár rajta. A Belügyminisztérium óriási tömbjében egy-egy emeleti ablak mögött ég az ügyeletes lámpa, kis darabka mennyezetet látni a magasban és a gömbcsillárt. – Itt van Háy… – Egyforma ajtók mozdulatlan két sora közt egy szűk folyosón szigorú vörös gyékényfutószőnyeg léptek nélkül… A Duna sivataga felett meg-megring ez a védtelen híd. Nagy lámpái megvilágítják a nagy folyó egy-egy kerek foltját, de odébb újra elnyel mindent a néma alvilági köd. Arra volt valamikor a Belváros. És mélyen alattunk jégtáblák ezrei vonulnak. Csend van, csak azt hallani, ahogy egymás után átzuhognak egy-egy vízi lejtőn; és néha recseg a jég, mint a finom csontok. A korlát fölött kihajolva nézünk lefelé, a mélybe, míg egész szédülő testünk nyugtalanná válik a közönyös ritmus szakadatlan érintésétől.

– Mint a penészgombák…

– Miért olyan egyformán kerek mind?

A nagy lábú híd hasa alól a folyó teljes szélességében, egyenletesen ontja a fakóra ázott, kerek jégtáblákat. A széles párkányra hasalva meredünk le rájuk. Szemünk mozdulatlan, csak a látvány mozog előre szakadatlan. És egyszerre hátunk mögött léptek közelednek. Nem mozdulunk. Most itt van, éppen mögöttünk. Mindketten megdermedünk a rémülettől: egyetlen mozdulata ennek az ismeretlennek, és már zuhanunk, eltűntünk a mélyben, örökre! Szinte hihetetlen, szinte csalódtunk, hogy nem történt semmi, a léptek távolodnak, elhalnak Pest felé. Alattunk a pillér kolosszális, árva nőalakja mélázva hordja a hó tiszta foltját kőmellén és előrebiccent tarkóján. Dideregve térünk vissza a sárban, mocsokban fetrengő körútra. Mennyi részeg! Micsoda sötétség!

jan. 7. Mély álomból ébredve ez az első szavam: – De jól aludtam! – De Saskia csodálkozik: – Egész éjszaka dobáltad magad! – és abban a percben megérzem egy nyomasztó éjszaka nyugtalanító emlékét a testemben.

Ez a csend az életünkön… De a könyvesboltban a kiszolgálólány a maga példányát adta oda a kifogyott Füst Milán-kötetből. – Amiért ittmaradtak! Ne hagyjanak el minket! – És a szeles hídon egy társzekér tetejéről egy vidám proli kiált oda integetve: – Haj, művésznő, haj, művészúr!

Mégis jelentünk nekik valamit?

A rádióban spanyol tánczene szólal meg. Minden más! Feszes nadrágban, széles övvel a derekamon táncolni kellene! Spanyolország! Sose foglak látni! Pedig oda vágyódtam legjobban életemben!

Két mamánk esténként virágukat fest nejlonra; nem baj, az az illúziójuk, hogy pénzt keresnek; átmenetileg felmentik magukat a házimunka nyomasztó felelőssége alól; a gépies tevékenység tetszetős és darabszám lemérhető eredménye örömet szerez nekik, és végül: közben nem kell gondolkozniok. Anyámmal néha kanasztázunk is. Képtelen a játék igazi trükkjeit megtanulni, ezért Saskiával csalunk az ő javára. Mikor nyereségét összeszámlálja, csaknem kislányos zavarral és örömmel felkiált: – Micsoda bolondság! – Ilyenkor nem nézek rá, szégyellem, hogy már nem tekintem egyenrangú játékosnak, hogy jót teszek vele. Micsoda kegyetlenség, már elfogadom, hogy néni.

A Csöpiben négy–öt nő szolgál ki. Nem túlzottan fiatalok, nem is túlzottan csinosak, így együtt mégis egy lányiskola, egy lányintézet kacér varázsát teremtik meg maguk körül.

– Hazavisz kocsin? – kérdi a szőke sejtelmesen.

– Nem tudom elvinni.

– Most melyik miniszter mellett van?

– Most magam vagyok a miniszter – súgja vissza a sofőr kávéja mögül titokzatosan, mosoly nélkül.

A pult mögött egy keskeny ajtón át kicsi mosogatóhelyiségbe látni, a mosogató szemközti falán másik ajtó nyílik egy még bensőbb, talán még kisebb szobába – és ez bizonyára így megy a végtelenségig, szoba, szoba után, mint bizonyos dobozjátékoknál.

– Nézd – mondja Saskia, és éppúgy felvidámult a lányoktól, mint én –, nézd, minél beljebb vannak, annál csúnyábbak! Ezek a legcsinosabbak itt az asztalok közt, a fityulájukkal, de az ott a mosogatóvíznél már milyen fáradt arcú! Micsoda mesebeli csúfság rejtőzhet a legbelső lyukban?

Ezzel ébred: – Fújj! – Rosszat álmodott? Rólam talán? – Innen el kell menni, akárhová, azt se bánom, ha nem lehetek színésznő, csak el, mondhassam, amit akarok, és ha akarom, holnap az ellenkezőjét, gyűlölhessek egy orosz katonát, vagy sajnálhassam, ahogy kedvem tartja!

A rádió Kádár János beszédét közvetíti. Újra meg újra felzúg a taps. Ezek ismét maguk közt vannak. Csiklandó, vérszomjas egy gyűlölet, amit érzek, közvetlen tettet követelő gyűlölet. A Kádár-beszéd közben szól a telefon: Ádám Ottó közli, hogy én játszom a DON JUAN-t. Jól megijeszt vele. Egyszerre Saskia ugrál végig a szobán: – Le van – szarva – kádár – jános – levan – szarva – kádár – jános!

– Azt mondják, hogy valami orosz darabot játszottál a rádióban – mondja Saskiának Frici néni. – Vigyázz az ilyesmire! 

Egy Turgenyev-jelenetről van szó.

jan. 17. A kék Sziget havába rajzolunk, Saskia profilt, én tájat – ő találta el a műfajt. Szerszámunkat, a leheletkönnyű ágacskát ráejtjük a tiszta hóra – azonnal új rajz képződik, ott, ahol az ág váratlan gyorsasággal a mélybe tűnik, maga után hagyva precíz körvonalát. Olyan könnyű volt! és a hó olyan szilárdnak látszott! ez a gyors zuhanás olyan titokzatos… Bámulunk az alig érnyi kis repedésre a hó színén, mint egy szakadékba… És ahogy felemeljük fejünk, a kékség után vörös és arany: a nagy fa.


A Margit-szigeti társaság: Cini, Bacsó, Gertler, Máriássy, Fábri, Várkonyi, Tabi, a „vörös” Kolozsvári, Makk és Krencsey, filmesek, írók. Rajtunk kívül nincs is a szállodában, csak néhány külföldi. Ez a mi kihajtott inget meg pulóvert viselő bandánk afféle alkotóházzá zülleszti a nagyvilági hotelt. Sokat és nagyokat röhögünk, sokat és nagyokat kesergünk.

– Ma éjjel öngyilkos leszek – mondja Bacsó.

– Kádár beszéde előtt Major szavalt. A darabomat elhozom a Nemzetiből – mondja Cini –, és majd telefonálok neki: gratulálok Tamáskám a szavalatodhoz, egyébként az írószövetséget ma feloszlatták.

Nagy asztalnál vacsorázunk, mind együtt, mint egy banketten. Saskia meg én rengeteget eszünk. Megint rajtakapom magam, hogy azt szeretném, ha mindenki csodálná, milyen okos vagyok. Elsősorban azért, mert itt van Örkény is, akit eddig nem ismertem. Az asztalfőn ül, újságjába temetkezik, csak néha szól ki mögüle egy-egy bölcset.

– Minket megfertőzött a fejlődés eszméje – mondja. – Mióta ezzel a doktrínával, ti. a kommunizmussal szakítottam, békében élek önmagammal. A hatalom, az a fertő.

– Miben vagyunk mi magasabb rendűek, mint a majmok? – kérdem.

– Ismerjük a szókratészi mondást: jobb igazságtalanságot eltűrni, mint elkövetni.

– Ennek a mondásnak az igazságát a közeljövőben valószínűleg ellenőrizhetjük majd – mondja valamelyikünk.

Gáliról mesélik: a New York-házban szerkesztették az illegális újságot, miközben az oroszok megállás nélkül lőtték az épületet. Gáli egyszerre felkiáltott:

– Fogjatok le, mert elfutok!


Jóban vagyunk a személyzettel, minden pletykát tudunk, ki-kivel. Albert Feri, a filmgyár motorbiciklis diszpókihordója, vagy csuda tudja, micsodája, ismeri az egész város, nélküle megállna Budapesten az élet, még villamosok se járnának, ő is itt van most, a Nagyszállóban. Puffadt és vörös az arca, tömzsi figura, akár gengszter is lehetne egy amerikai filmben, az ordenárébbak közül, feje mélyen a két válla közé süpped, mintha púpos lenne. Itt, a Szigeten ő is úriember, ez is valahogy gengszterstílusban, dupla soros, sötétkék ruha feszül dagadón minden testrészén. Mindannyiónkkal tegeződik. Most a sarokban ül, egy jóképű svéd fiatalember és egy bizonytalanul csinos szőke nő társaságában: hogy kerülnek ezek így össze?

– Eladja a nőt a svédnek – véli valaki.

A svéd feláll, és svéd léptekkel eltávozik, fel a főlépcsőn. Eltelik nem egészen egy perc, a nő is feláll, és ő is távozik – a személyzeti melléklépcső irányába. A két lépcső majd találkozik fenn, a szobák emeletén. Albert árván üldögél az asztalnál. Minden szem őrá szegezve, innen is, a porta felől is. A liftes is őt nézi. Szegény árva. Egy idő után átül hozzánk. Hangoskodó tréfák üdvözlik, ő is viccelni próbál, de egyszerre eltörik a mécses, a férfiszív se bírja tovább:

– Mondjátok, miért járok én mindig így? – Vörös képén zsírosan ömlik a verejték. – Nem iszom, nem dohányzom, mégis minden nő ezt csinálja velem!

A szállodai személyzet, pincérek, portások, liftesek szemérmetlen vigyorral figyelik. E pillanatban mindenki arra gondol, mi történhetik odafenn: a szőke nő kb. most lép be a svéd szobájába. Az indiai követ csudaszép felesége és két mesebeli kislánya átvonul a hallon. Járásuk mint a libáé, de szárongban talán szép. A tizennégy éves hindu hercegnő ellejt asztalunk mellett.

– Csau! – szól oda neki kétségbeesésében is Albert, de csak úgy félvállról.

– Csau! – int vissza felemelt karral a hercegnő.

De az idő múlik: a nagylépcső alján megjelenik, ezúttal már egymás mellett, az ifjú pár. Albert a forgóajtónál még beéri őket. A svéd mosolyog, valamit mond: milyen nyelven? Aztán kimegy.

– Haragszol? – kérdi a nő, és nyújtja a kezét.

Albert azonban férfi, nem fogadja el a felé nyújtott kezet, durcásan elfordul, a nő meg rándít egyet a vállán, és megy a svéd után.

Örkény este kitette a cipőjét szobája ajtaja elé. Reggel egy cédulát talált benne: „Az ellenforradalmat még nem vertük le teljesen, de cipőt már nem pucolunk!”

Örkény válasza Cini ajtaján egy cédula: „Csendet kérünk! Itt Kossuth-díjas író dolgozik” – az „író” aláhúzva.

Az úton a kis hindu ördögöcske futkározik, és fenékre ül. Mögötte a nővére, egyenes derekú gyereklány, férfiak álma, mozdulatlan, álmodozó arccal sétál a hóban.

Reggeltől estig fecsegünk. Rengeteget eszünk, percről percre hízom.

– Te löttyedt! hájas! kövér! – mondom Cininek.

Megsértődik. Ági hozzásimul, és komoly arccal biztatja, hogy verjen meg. Tovább ugratom, szinte kedvem támad egy kis verekedésre, pedig sokkal erősebb, mint én, laposra verne, de most valahogy akkor is jólesne egy kis bunyó. Másnap azt mondom neki:

– Tudod, miért szeretek veled lenni? Mert olyan erős vagy, tudom, te megvédenél, ha valaki bántani akarna. Te persze nem ismered ezt az érzést, te kisgyerek korodban se voltál gyenge.

Ettől boldog lesz, mindenkinek meséli, mit mondtam. Délután a hallban Kurhaus-zene. A gyerekek odakéredzkednek a dobhoz, és ütögetik.


jan. 21. Háy Gyulát, Zelket elvitték az éjjel.

Saskia a másik szobában a bátyjának ír levelet Svédországba, közben áthallatszik, hogy szipog: – Legutóbb még azt írtam neki, hogy ne féljen, írjon csak, amit akar. Most meg állandóan leáll a tollam: ezt se szabad leírni, azt se szabad leírni. Írom, hogy moziban voltunk, meg a Szigeten – mintha itt valami bolondos, kedves világ lenne.

Felhívjuk Háynét. A hangja megtörtebb. Sajnos telefonban változatlanul nem értem a beszédjét. Süketülök.

Várkonyi, Fábri, Tolnay, Darvas nálunk. Gyerekes hittel tárgyaljuk, milyen is legyen majd a színházunk.

– Nekem el kell jönnöm a Nemzetitől – mondja Várkonyi –, én nem bírom se az ottani nagyságokat, se Tomit. Tomitól félek, a végén még rávesz, hogy lépjek be a pártba.


jan. 29. Olvad. Nincs körút, nincs Dob utca, nincs Belváros, csak egyforma, fekete sár mindenütt. És mindenütt ugyanaz a tömeg, ruhájából a téli posztók bűze árad; a tekinteteket kerüli a tekintet. Csak egy-egy overallos munkás arca üdítő. A lapokban: „Hihet-e a nő a férfinak?” – családi tanácsok, házassági hirdetések. A könyvkirakatokban Tarzan. Marosán káromkodásai szállóigévé válnak. „Kucsera vagyok! – mondja kihívóan – fizetésem 5500 Ft, ebből ennyi és ennyi embert tartok el” – majd rátér Háy Gyulára, aki 20 000 forintot keres, és két autója van.


febr. 5. Kis Feri – ma, itt, Pesten – a BÁNK BÁN-t játszotta – rendőröknek! – Micsoda kor! Micsoda kor! – nevet és jajgat Saskia. És: – Elegem van belőle, hogy mindig annak van igaza, akivel utoljára beszéltem!

Kilépek a színház kiskapuján, és végigszalad hátamon a hideg: mit mondanak e percben rólam azok, akik ottmaradtak? Október óta mintha felborult volna kiegyensúlyozottnak látszó kapcsolatom a Madách társulatával. Politikai okok miatt? Nem, hisz jól tudják ők, hogy gondolkozom. De kirohanásom a társulati ülésről leleplezett. Nem politikai nézeteimet leplezte le, ezt talán még megbocsátanák, valami mást: a riadtságomat. Gyanús lettem, és okkal. Akik eddig talán hittek is irántam táplált rokonszenvüknek, most felismerték, hogy szeretetük mélyén a gyűlölet milyen lehetőségei bújtak meg mindig. – Maga idegen köztünk – mondta Tolnay. – Ezért sokszor haragszom is magára. – Én mindenütt idegen vagyok – válaszolom játékosan, de valójában felismerve egy tényt. – Én vendég vagyok itt is, másutt is.

Este Saskia rossz hangulatban fogad. Magyar Bálint látogatta meg, és visszamondta, milyen pletykák keringenek róla, hogy ezer forint emelést kapott, hogy minden szerepet kiintrikál magának, Szakács, mint a Szövetség embere, azt kifogásolta, hogy Bálint – szerinte – Saskiával beszéli meg a színház ügyeit stb. – Arra jó vagyok, hogy eltartsam őket, a színházukat, de arra nem, hogy a véleményemet is elmondjam? Van háromezerhatszáz forintom havonta, belebetegszem a rengeteg munkába, és ahol tehetik, még belém is rúgnak. – Sírva fakad: – A hivatásomban, abban csalódtam! Mit művelnek Mészáros Ágival is! Hát ő semmi gyönyörűt nem csinált? Hogy beszélnek róla? Mint egy gonosztevőről! Ennyit ér az egész? És a legszomorúbb, hogy közben tapsolnak, meg rajonganak, meg lelkesednek! Nem tudom, talán cukorbajom van, beteg vagyok, már ébredni is izgatottan ébredek, elaludni nem boldogan alszom el, hanem összenyomorítva a képem, szándékosan, aludjunk, feledjünk! Azt mondja Bálint: „Ne politizálj, neked nincs ilyesmire szükséged!” Ostoba! Azt hiszi, hogy azért csinálta az ember, mert szüksége volt rá?

Elég volt minden balkáni babonából. Szégyelltem „polgári” múltamat, ahelyett, hogy hálás lettem volna apámnak, aki az édes könyvek, az édes Európa világában nevelt. Ki adhatott volna ennél többet? A magam szemével szeretném már látni ezt az egész katymazt, ami itt élettel és halállal játszódik.


márc. 2. A zsúfolt Kígyó utcában, épp az Apostolok előtt, összefutunk Hildával. A szeme zavaros, nyilván ivott. Patetikus, mint mindig.

– Moziba járok! – jelenti be mostani élete programját, gúnyos grimasszal.


márc. 8. Pártos Géza meséli: a főiskolára beállított két katona, azzal, hogy ők most bejárnak majd a főiskolára, mert a diákokkal mindig baj van, kérik a tanárokat, segítsenek, hogy a növendékek megkedveljék őket. – Az egyiket ismerem – mondja Géza –, Hajdú Frédi, színházi ember, most is nagyon jól beleélte magát a szerepébe, katonásan, egyszerűen, sőt, kissé primitíven beszélt, bár egyszer eltúlozta, mert palócos tájszólásba tévedt. Ezt is jól csinálta, de mégiscsak összekeverte a szerepeket; szerettem volna odasúgni neki: „Frédikém, vigyázz, két figurát játszol.”


márc. 25. – Egy időben gyávának tartottunk, most igazat adunk neked –, mondja Cininek Saskia. Cini mindenkit ugrat, de ő maga azonnal megsebződik. Újra meg újra visszatér a témára: – Nem a mi dolgunk. Amit az írók csináltak, szép volt, de volt abban jókora adag bűntudat és mosakodás is. Közben pedig elmulasztották a műveket. És igen, gyáva is voltam. De főleg éreztem, hogy ez nem az én dolgom. És nézd csak meg: az igazán nagyok végig tartózkodók maradtak. Illyés gyakran szinte könyörgött, hogy ne avatkozzam bele. Azelőtt azt mondtuk Illyésről: a magatartása kétes, de a versei, azok igen! Most mintha fordítva látnánk: a verseit nem olvassuk, de a magatartása példamutató. Én mindjobban csodálom. Harminc év óta minden rezsim kinyalta a fenekét, de ő mindig független tudott maradni. És a fiókjában ott volt a csodálatos vers: EGY MONDAT A ZSARNOKSÁGRÓL. A művek őt igazolják.

– Egy művésznek elég az általános értelemben vett humanizmus.

Don Juan egy antihumanista hős. Mindenki olyan egyszerű és emberi a darabban, csak Don Juan szörnyeteg. Mégis őt kell szeretnem. Csak a csoda, a pokol, az ördög személyesen pusztíthatja el. Mi bizony rászorulunk az erkölcsre, nem is mernénk nélküle élni. Erkölcs nélkül nem boldogulunk. A pokol ott ég a lelkünk mélyén. Gyengék vagyunk.


márc. 28. Megint a Sziget. Milyen furcsa ez a rengeteg ág a fákon! A törzs alig valami, az ágak közt csupa üres hely, a fa – ahelyett, hogy körülzárná – minden igyekezetével szétszórja magát. És a koromfekete ágakon duzzadó csirizes, csupasz bimbók.

Ez az én legtermészetesebb állapotom: kényelmes kedvetlenség.

Az aranyhalas vízen bronzakt méláz; a háta sovány, a hasa puhán gyűrődik ültében. Szőke nő képeslapot olvas egy padon, lódenkabátos férfi arra ténfereg; orosz tisztek fényképezik egymást a tóparton; a lódenkabátos ácsorog, nézelődik, pár lépést sétál; most odalép a szőke nőhöz, és valamit mond neki. De a nő nem mozdul, mozdulatlan, mintha még nem hangzott volna el a varázsige. Most három sétáló eltakarja őket. Mikor újra feltűnnek; a lódenkabátos még mindig beszél, de közben forgatja a fejét, nézelődik, mintha a szája tőle függetlenül járna. Most egészen ráhajlik a nőre. A következő pillanatban mellette ül a padon. A képeslap már az ő kezében van, forgatja a képes lapokat – most a nő az, aki beszél. Beszélgetnek. És egyszerre felugranak, kéz a kézben, két játszadozó gyermek, tavaszi szerelmespár, szökellnek a nagy köveken, a parton, a fűz alatt, kecsesen! milyen keshedtek! milyen szürkék! milyen lódenkabátosak! milyen hányás utáni savanyúak! Fekete autó kanyarodik ki a bokrok mögül, állami a rendszáma, beugranak, férfi és a nő, elrobognak, még látjuk az üvegen át, hogy a nő az első ülés fölé hajolva kezét nyújtja a sofőrnek, mint aki bemutatkozik: „Manci vagyok!” Hogy futkároztak! Mint két édes hiénácska! Minden bokorban egyenruhás vagy civil ruhás besúgó sunyit. Smasszert virágzik a kék tavasz.

Az ebédlő hatalmas ablakai mögött ülünk szemben a nagy térrel. Az üszkös ágak végén vakmerően merednek a ragadós, forró bunkócskák. Szétszórt, kalimpáló madárcsicsergés. – Mennyi hó volt itt, mikor utoljára erre jártunk! Itt rajzoltunk a hóba pálcikával.

A padon, Saskia vállára hajtott fejjel pár pillanatra elaludtam, és nem is tudtam róla. – Azért az nem lehet jó, ha az ember megbolondul. Ez a mi menekülésünkről jutott eszembe.

Füst száll a gyep felett, égetik az avart. Erős, meglett emberek, nehéz munkaruhában, csikorgó kezekkel kis palánták körül foglalatoskodnak, szelíden, mint a kislányok. Ők tudják, ez a tavasz.


márc. 29. Tél van, állandóan vacogunk. Bejárunk játszani. Az utcákon fegyveres karhatalmisták csoportjai. Don Juan, a fekete mélyű, filozófus világfi. A takarítószerek szaga a lakásban. Kislányom a bilin ül. – Psss… psss… – mondja Saskia –, az én apukám is mindig azt mondta, hogy psss, hogy segítsen a pisilésnél. – Ki volt a te apukád? – kérdi felpislogva Juli. – Hát nem szörnyű dolog meghalni?

Jóképű legény áll a létra tetején és a vezetékkel babrál. A szobalány megfogja a létra szárát, felnéz, és valamit kérdez. „Tetszik tudni… ” ennyit értek abból, amit mond. A fiú lepillant, valamit felel, alig egy kicsi tájszólással… és egyszerre – a hotel absztrakt, életen kívüli csendjében – olyan emberi, mint egy amerikai naturalista regény hőse.

A vendégek nagy fenekű küldöttek ebből vagy abból a „demokratikus” országból, magasra tömött vállal, gyűrődő, rossz ruhákban. Akár Bulgáriából, akár Albániából jöttek, mind az oroszokhoz hasonlítanak. Hosszú asztalnál sok csúnya vénasszony, ezek nyugatiak, köztük egy hindu, nemzeti viseletben. Széküket tologatva felállnak éppen, és búcsúcsókokat váltanak.

– Jé, ez az a nő, akit Svájcban megkértem, hogy adja fel a levelemet, ő meg átadta a küldöttség vezetőjének! – mutat Saskia az egyik tolmácsnőre.

Nevezett éppen édes vigyorral nyújtja csókra arcát egy angol vénkisasszonynak, egyik kezében aktatáska lóg. Nyugodtan szemléljük minden mozdulatát. Most a pincérrel dugja össze a fejét, és némi tárgyalás után aláírja a számlát.

– Nem azt bánom, hogy rondák és közönségesek – kommentálja Saskia. – Azt bánom, hogy csak ennyi maradt bennük a forradalmárból és a népből.

Tizenegy felé a Nagyszálló lenyugszik, csak az egyik mellékteremben danolnak még magyar karhatalmisták és orosz katonák. Egy kis lámpa fényénél verset olvasok, szerelmes verset. Egyszerre mellettem áll valaki, felnézek: egy magyar tiszt, két arany csillaggal a vállán. Részeg tekintete rám mered, kezet nyújtva a nevét mormolja, mellékesen Saskiával is kezel, és odaveti magát teljes súlyával mellém a pamlagra: – Magának nem tetszik, hogy nekünk inni adnak? – kérdi, és fenyegetőn fúrja tekintetét az enyémbe.

Mi a fenét akar ez tőlem? Pár pillanatig zavarosan dadogunk, míg rájövök, hogy azt hiszi, én vagyok a vállalatvezető.

– Miért olyan magabiztos? – kérdi. Állom a tekintetét, életem legfőbb célja most ez, hogy pislantani se lásson. – Maga nem szeret engem! – mondja.

Egy rossz válasz, és visznek, vernek, oda az új fogsorom.

– Mit szeressek magán? Azt se tudja, ki vagyok, csak kérdezés nélkül az asztalunkhoz telepszik, és fenyegetődzik!

Zavarba jön. Valami nem stimmel, de az már túl sok lenne, ha bocsánatot kérne a tévedéséért.

– Az én szívemben olyan sok van… Annyi szeretet, és annyi gyűlölet… És itt nem adnak inni…

– Ez a rendelet.

– Rossz rendelet!

– Annak szóljon, aki a rendeletet hozta.

– Mi hoztuk a rendeletet!

Saskia félelmében közvetlenkedni kezd: – Úgy jött ide, hogy megállt bennem a levegő.

– Én nem vagyok levegő! – horkan fel. – Nem maturáltunk mi együtt? – kérdi ismét megszelídülve, hogy enyhítse a helyzetet, és mert tudatni akarja, hogy ő is úriember, aki maturált.

– Nem, maga fiatalabb, mint én.

– Hát honnan ismerem én magát? Én magát ismerem! Azért se mondom meg neki!

– Én harcoltam! Nekem jár az ital! Nézhetsz, ahogy akarsz, nem fogunk haverkodni!

– Mi jó elvbarátok lehetnénk… nem iszunk egyet?

Nem veszel be bennünket, se fenyegetéssel, se hízelgéssel, te marha! Pedig egy-két perce már sajnállak is. Jó lenne olyannak lenni, mint a többi ember, mi?

Másik tiszt lép oda, hosszú, méla és szende mosolyú fickó, egy bamba, néma orosz kíséri. Saskia meg én felállunk, és megyünk. Egy pillanatig még látom, hogy a mi emberünk kielégítetlenül ott marad a pamlagon, nem tudja pontosan, mi történt, és szeretne tisztába jönni vele.

Szobánkba érve mindketten kitörünk, röhögünk, be nem áll a szánk. Saskia ricinust vesz be, reszketünk, és boldogok vagyunk, mint a hősködő gyerekek.

A Nagyszálló előtt minden autó fekete. Juli a lábunknál homokozik, kavicsot szed, és élénken kapkodva fejét, felfigyel minden elhaladó gyerekre, ilyenkor lófarka nagyot libben. Fekete ruhás szovjet ember vonul társaságával, a tolmácsnő vigyorog és lelkendezik; amikor előttünk ellépnek, éppen ezt fordítja (Isten bizony!): – Amikor a CSÁRDÁSKIRÁLYNŐ-t láttam… Az uszályok fekete színe mintha a tavaszi fények átfogalmazása lenne. Feltűnik a kisebbik hindu lány, egyedül van, és sértődött; hennázott haja függőlegesen hull egyenes hátán derékig; unatkozik, mint az urak, és keserű, mint a semmittevő ifjúság. Juli lábunkhoz hordja a kavicsos homokot. Engedd át magad az örömnek, hogy láthatod őt. A Nagyszálló hallja zsivajjal, kotkodácsolással, krákogással és csilingeléssel teli fekete üreg, mi ez? Az élet vidámsága, vagy károgó civakodás? Itt nem maradhatunk!

ápr. 1. Környékeznek, nem nagyon, de fenyegetnek is. De én többé nem!

Ha csak tíz métert kell is megtennem, mellékutcába térek, hogy ne lássuk egymást, ők, meg én.


ápr. 2. – Beléptél? – kérdem M-tól. – Igen. Persze. Valakinek muszáj volt a színházból, Bálint vagy Szendrő nem megfelelőek, hát én vállaltam. Ami pedig az erkölcsi, világnézeti részt illeti… a forradalom alatt láttam, hogy azok mit csinálnának. Akkor már inkább ezek…

Mulatságos. Világnézetnek becézik. Milyen egyszerű: az emberek úgy gondolkodnak, ahogy a hatalom gyengül vagy erősödik. Ma már mindenki szívesen emlegeti a forradalom „rémtetteit”, amelyeket, amikor megtörténtek, ha nem is helyeselt, de érthetőnek tartott.


ápr. 4. Verőfényes ünnepnap. Az újságban olvasom, hogy Déry, Háy és Nagy Imre mekkora gazemberek.

Azt regélik, hogy a Rákosi-rezsim emberei visszaszállingóznak.

– Velem nem tolhatnak ki – mondja Saskia. – Nem kapok Kossuth-díjat? Vidékre kell mennem? Nem mindegy? Csak sebezhetetlen igényeim vannak!

Bizonyos időn túl marad a puszta gőg: „Én tudom!” – és már játszani se muszáj, büszkén őrizzük a semmit.

A siker? Szar! A népszerűség? Szar! A hatalom? Szar! Engedjenek színpadra, és ne halj éhen: ezt érd el! Álmodozni szeretsz te csak igazán, ehhez tartsd magad. Ne törődj a kritikákkal, ne törődj a fizetéseddel, ne törődj vele, marad-e nyomod a világban, ne törődj a fiatalokkal sem, akik pedig úgy tűnnek fel a kanyarban, mint akik…

Szarom a fiatalságomra! Somlay, Csortos, vén medvék, titeket szeretlek.

Itt élsz, és embertársaid – mert azok, akárhogy rúgkapálj is – kialakítják képedet. Ez a forma – számodra a legidegenebb a világon – talán hívebben mutatja, ki vagy, mint bármi, amit magadról mondhatsz. Talán el se bírnád látását, a képet, amelyet embertársaidban hagysz magadról. A nagy üveglapon emberek profiljai úsznak el. Egy fiatal nőé: orra egybefut homlokával – mint egy őz! De nem gyerekkorom humanizált őzikéje, nem Bambi, ijesztően állati, idegen. Nincs gondviselés, amely megmentene minket az önkiirtástól!


ápr. 10. Együtt ebédelünk a Nagyszállóban. Várkonyi Zoli kedves és kiskorú. Nem tud megszabadulni a Művész Színház emlékeitől. – Ha bemegyek abba az épületbe, ma is úgy érzem magam, mint egy volt háztulajdonos. Talán öregszem. Én valamikor tele voltam kalandvággyal! A nők! Sok szép kalandot szerettem volna, főzőcskét, eleganciát, romantikát… két házasság lett belőle. Aztán a külföld! Utazás! Jó diplomata lett volna belőlem. És? Egyszer voltam Londonban, egyszer Párizsban… szaladtam színházból filmgyárba, filmgyárból színházba… a Művész Színház társulata igazi társulatnak látszott, együtt voltunk, mint egy család. És az első hírre, hogy nem leszek tovább igazgató, mind ellenem fordult, belém martak, végül magam mondtam le, nem akartam többé látni őket! Mást nem kaptam a párttól sem, csak pofonokat, bírálatot, rúgást. Voltam kozmopolita, angol kém, amit akarsz… most szeretném, ha ők hívnának engem, ha nem mindig én kínálkoznék. Bár hiszen azt is megtettem… És akármit mondanak is, a helyzet most is olyan, mint 1949-ben…

Kedvelem Várkonyit. Mindenütt sokra vinné, de mi a szellemtelen és komor emberek világában élünk.


ápr. 11. – Különösen azt a hatalmas ambíciót csodálom benned! – mondta Peéry Piri Saskiának. És ma Fischer Sanyi: – A rádióújságban megjelent magáról egy cikk, Saskia, hogy túl sokat filmezik, játszik, rádiózik, hogy nagyon kedvesen csinálja, de nem lesz ez mégis sok egy kicsit?

Éppen én skálázok a zongora mellett, Saskia félig fekve, elnyújtózva pihen a nagy fotelben. Nem felel, de ahogy, oda-oda pillantok, percről-percre keserűbbnek látom az arcát. Fischer is megérzi, hogy valami rosszat mondott, javítani igyekszik: – Nem szándékos furkálások ezek? Mert nem léptek be a pártba?

A budai part gesztenyefái alatt sétálunk, alulról nézzük az újszülött levelek szenvedélytelen zöldjét és éles rajzát. Hátunk mögött kedélyesen döcög a sárga villamos, a sínek közt fű nő, mint a vidéki vasútállomásokon. Egy szemüveges fiatalember újra meg újra elrobog előttünk görkorcsolyáján.

– Nekem is volt görkorcsolyám gyerekkoromban! – mondja álmodozva Saskia. – De az kisebb volt, a kerekei pirosak voltak, és közel álltak, az veszélyes, azzal nagyon kell tudni. Julival hármasban görkorcsolyázni – de jó lenne!

Vállamra hajtja a fejét. – Most jó, most nem törődnek velünk…


ápr. 12. Saskia: – Bulla fura figura. Mi tehette ilyenné? Mindig konzervatívan öltözködik, mindig három egyforma pár cipőt csináltat, mindig két egyforma kosztümöt, ugyanúgy öltözik a magánéletben és a színpadon. De közben a VOGUE-ot járatja! Az új számot behozza a színházba, a vezető szabónővel bezárkózik az öltözőjébe, hogy nekem ne kelljen megmutatnia, belelapoz, az első oldalak után az új számot, idegesen odavágja, aztán újra előveszi, lassan, kitartóan végignéz minden képet, jó alaposan, aztán felsóhajt: „Olyan szép!”


ápr. 13. Süt a nap de a tavaszi virágok lefagynak. Az eszpresszó ajtajában álldogálunk, két kutya szagolgatja egymást mellettünk. X. nevet és mesél: – Nyugat-Németországból menekülnek az emberek, az Amerikába és Kanadába induló hajókra, repülőgépekre nem lehet jegyet kapni, az emberek menekülnek Európából.


ápr. 14. Feloldották az éjszakai zárórát. Azt mondják, hogy az utcákon valósággal szilvesztert csaptak a népek. Mi nem láttuk, mert mi előadás után, a szokott időben hazajöttünk.


ápr. 16. Ahogy a mellékutcából kikanyarodunk a körútra, hirtelen meglátjuk a nagy, sárga holdat, amint a város fölé hömbölödik; mint egy katasztrófa.

















































































































































































































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon