Skip to main content

Nem vak eszközök… / Nevető – hányadik? / Ki kit véd meg? / Jó lenne, ha jó lenne! / A helyreállt bizalom / Szakítópróbák / Érdekképviselők / Fél lépés előre…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Egy hét


Nem vak eszközök…

A berlini megyei bíróság a múlt csütörtökön börtönbüntetésre ítélte a hajdani keletnémet funkcionárius elit három tagját. Kessler volt honvédelmi miniszter hét és fél, helyettese, Streletz vezérezredes öt és fél, egy Albrecht nevű megyei párttitkár pedig négy és fél évet kapott, miután a bírák úgy találták, hogy a szóban forgó urakat felelősség terheli a hajdani belnémet határon bekövetkezett erőszakos halálesetekért. Vagyis azért, hogy az NDK hősies határőrsége – más szocialista határőrségekhez hasonlóan – a munkásparadicsomból engedély nélkül kifelé igyekvőket lelőtte, mint a kutyákat.

A per nagy dolognak indult, Honecker-pernek. Csak hát sem Honecker, sem Erich Mielke, sem Willi Stoph egészségi állapota nem engedte meg, hogy tárgyalást folytassanak ellenük. Így lépett előre a második vonal, s lett a színtelen Kesslerből elsőrendű vádlott.

Az ember föltételezné, hogy az ítélethirdetés nyomán fellángoltak a szenvedélyek, és éles pengeváltásokra került sor a jogállamiság és a patakvér elkötelezett német hívei között. Nem így történt. A közvélemény túlnyomó része csöndes elégedettséggel vagy éppen egykedvűen vette tudomásul az ítéletet. Természetesen vannak, akik csalódottak, mert nem került sor az NDK jogtipró rendszerével való politikai leszámolásra. Mások pedig azért vannak elkeseredve, mert úgy vélik, hogy a győztesek igazságszolgáltatásának voltak tanúi – írja a Frankfurter Allgemeine. De az elektronikus és nyomtatott sajtó politikai alapállásától függetlenül elégedett: a baloldali és jobboldali lapok szinte azonos szavakkal dicsérik a bíróság mértéktartását és méltóságteljes viselkedését.

A kommentátorok hangsúlyozzák, hogy a bíróság nem állt bosszút a vádlottakon. Védekezésüket is nagyrészt méltányolta, csak éppen nem mentő, hanem enyhítő körülményként. A vádlottak, mint mindenki más, a történelem és a hidegháború foglyai voltak. De nem voltak vak eszközök: senki sem születik a Nemzetvédelmi Tanács tagjának.

A német konszenzus szerint a jogállamiság elvei sem kerültek veszélybe: a vádlottak tettei elkövetésükkor papíron lehettek törvényesek, de az emberi jogokat sértő gyakorlatot állami törvényekkel nem lehet lefedezni.

Nevető – hányadik?

Oroszország ebben a pillanatban három – helyi háborúnak már alig nevezhető – konfliktusban játszik békéltető-közvetítői?) szerepet (saját, moszkvai „belvillongásairól” e helyütt nem beszélve): a tádzsik–afgán, az azeri–örmény összecsapások után az elmúlt hét közepén ismét a kiújult grúz–abház külharcok (és „grúz–grúz” belharcok) kellős közepén találta magát.

Mint ismeretes, Sevardnadze lemondással fenyegetve gyakorlatilag teljhatalmat kényszerített ki magának: a szeptember 20-ától két hónapra bevezetett rendkívüli állapot idejére a parlament átadta neki az általa gyakorolt funkciókat, élvezi a hadsereg és a grúz egyházfő támogatását, mindehhez megszerezte a belügyminiszteri funkciót, hogy nagyszabású rendteremtési akcióba kezdjen. A belpolitikai válságot két támadássorozat idézte elő: egyrészt a szept. 14-i nyugat-grúziai kormányellenes erők támadása, másrészt a másnap, szept. 15-én Szuhumi ellen indított újabb abház ostrom. A nagy nehezen kiküzdött grúz–abház tűzszünet felrúgása a Krasznaja Zvezda című orosz honvédelmi minisztériumi lap szerint egyáltalán nem független a zviadista erők támadásától: mindkét „központnak” érdekében áll az orosz–grúz viszonyt normalizáló, a nyár végén kötött „szocsi egyezmény” hatálytalanítása, Oroszország mint „békéltető” tekintélyének aláásása. Más verzió szerint Oroszország a grúz fegyverletétel kikényszerítésével mintegy előkészítette a mostani abház támadást s Szuhumi „tulajdonjogának” tisztázását. Annyi bizonyos, hogy a hadállások körül kialakult helyzet ezúttal sem független a moszkvai erőviszonyoktól: Gracsov tábornok békéltető missziójának (s a gazdasági szankcióknak) hatása attól függ, mekkora ellenerőt tud kifejteni az orosz parlament „abház lobbyja”.

Ki kit véd meg?

Még több érdekviszony szövi keresztül-kasul a kaukázusi gerinctől délre húzódó örmény–azeri és török–iráni négyszöget. Épp két héttel ezelőtt írtunk e rovatban az itt kibontakozó „irányváltásról”: a hírek szerint a szeptember 24–25-én tartó FÁK-csúcsértekezleten fogja bejelenteni Azerbajdzsán hivatalosan is az utódállamokhoz való csatlakozását.

Többek szerint csak most válik világossá igazán a területi-etnikai-antitotalitárius-vallási stb. motívumok mögött folytatott háború igazi célja: a régió olajkincsének újrafelosztása, amiben a „természetes” szomszédokon kívül az USA és Nagy-Britannia is igencsak érdekelt. A Tyumenytől a Perzsa monstrumok kapcsolódnak) stratégiai fontosságú, hanem mint az egyetlen lehetséges kijáró Nyugat felé – Oroszország megkerülésével: a harcok – egyik – tétje épp ezen kijáró megtisztítása volt. Örményországnak mindenképpen az áll érdekében, hogy az ő területén is áthaladjon a vezeték: ez az egyedüli garancia Jereván kezében Azerbajdzsánnal és Törökországgal szemben; Oroszország viszont Novorosszijszk bekapcsolása mellett „érvelt”. A napokban kerültek nyilvánosságra arra vonatkozó tények, hogy Ukrajna sem akart kimaradni: a Karabah ellen bevetett s bevetendő ukrán tankokért várt cserébe viszontszolgálatot Azerbajdzsántól.

A nyolc nagy nyugati olajfeldolgozóból álló konzorciummal a nyáron kellett volna a „nyugatos” Elcsibejnek aláírnia a három nagy azeri lelőhely kitermelésére vonatkozó szerződést, ám a már ismert hatalomváltás miatt mégis az orosz érdekövezethez való csatlakozás nyert.

Oroszország, Alijevvel csaknem párhuzamosan, Levon Ter-Petroszjan örmény elnökkel is tárgyalt szeptember 15-én: a sajtóba ugyan csak a gazdasági tárgyalás eredményei kerültek be (az orosz rubelövezet részeként örmény feliratú pénzt is nyomnak, de a nemzeti valuta bevezetésétől az örmény fél elállt), az Örményországban tartózkodó orosz 7. hadosztály „sorsa” nem, pedig az azeri fél épp ezzel magyarázza az eddig két azeri elnök hatalmába került vereséget.

Az egyelőre még csak parlamenti elnöki posztot betöltő Alijev mindenesetre október 3-ra rendkívüli elnökválasztásokat írt ki, s kampányának fő elemeként újra mindent bevet (egészen a lakosság által beszolgáltatandó javakig), hogy az ország területéből elvesztett csaknem 20 százalékot visszaszerezze.

Sietnie kell, mert az országon belüli helyzet ellenőrzésére nem egyedül ő tart igényt. A nyáron levert lázadó ezredes, Guszejnov után most az ország déli részében készül puccs: Gumbatov, az azeri hadsereg másik ezredese bejelentette, hogy független köztársaságot hasít ki Azerbajdzsánból.

A FÁK-ból formálódó új „Eurázsia” államszövetségnek ezek szerint lesz kitől kit megvédenie…

(ki–nl)


Jó lenne, ha jó lenne!

Jó lenne, ha jó lenne! – üzente a világnak a román–magyar viszonyról ötnapos hivatalos látogatása által Jeszenszky Géza külügyminiszter, valamint kollegája, Teodor Malescanu azáltal, hogy meghívta őt. Az óhaj önmagában sem kevés, állapítják meg a megfigyelők. Született három gyakorlatias, bár az alapvető problémákat nem érintő egyezmény (beruházások védelme, kettős adóztatás elkerülése, két új határátkelőhely megnyitása), továbbá átnyújtottak a vendégnek egy ’56-os dokumentumgyűjteményt. Azonban az alapszerződés ügye mit sem haladt előre, mivel ennek „vannak belső törvényhozási feltételei” (Jeszenszky), illetve kulcskérdéseit – a határ- és a kisebbségi klauzulát a felek „egymástól eltérően értelmezik” (Malescanu).

A bizalomerősítő gesztust, amelynek jegyében Jeszenszky erdélyi körutazást is tett, nyilvánvalóan Európa hívta életre. Európának épp elég Bosznia, és egyenesen fölösleges kellemetlenség gyanánt él meg más (akár békésebb) súrlódásokat is a Lajta innenső felén. Így például kellemetlen (s persze épp a határon túliak szempontjából célszerűtlen) volna, ha a magyar kormány feltételeket próbálna támasztani Románia Európa tanácsi csatlakozásakor, mint ahogy Szlovákia esetében tette. Nyilatkozataiból ítélhetően külügyminiszterünk belátta ezt.

Annyi bizonyos: idegenrendészetileg máris felhőtlen a regionális együttműködés. Aláírták a román–szlovák toloncegyezményt, így nincs akadálya, hogy a magyar–szlovák toloncegyezmény is létrejöjjön.

A helyreállt bizalom

Az általános diplomáciánál kézzelfoghatóbb eredményt mutatott föl a pénzügyi vonal: az IMF (Nemzetközi Valutaalap) igazgatótanácsa jóváhagyta Magyarország 478 millió dollár értékű készenlétihitel-kérelmét. A készenléti hitel olyan keretet jelent, amelyből Magyarország pénzösszeget hívhat le, ha a folyó fizetési mérlegében zavarok állnak elő. Szabó Iván pénzügyminiszter az Érdekegyeztető Tanácsban kötött megállapodással, a tb-önkormányzatok költségvetési döntésével, továbbá a közalkalmazotti sztrájkbizottság előtt tett engedményekkel a zsebében utazott Washingtonba, majd hazatérve burkolt bírálatot intézett elődjéhez: „A megállapodás aláírása azt bizonyítja, hogy helyreállt az IMF bizalma Magyarországgal szemben!”

A visszakapott bizalom birtokában a kormány mindjárt meg is tárgyalta a jövő évben követendő gazdaságpolitika fő elveit. A fő célok: a külső és belső pénzügyi egyensúly fenntartása, az egészséges gazdasági növekedés megindítása és az infláció mérséklése.

Szakítópróbák

Tavasszal még egyértelműen a növekedést (élénkítést) emelte ki Szabó Iván a követendő célok közül, így idejében „megnyugtatta” a kereszténydemokratákat, akik ügyesen megjátszottak, hogy csak „feltételekkel” szavazzák meg a pótköltségvetést. Surján KDNP-elnök a múlt héten úgy emlékezett vissza e válságos időkre, hogy Antall kijelentése, miszerint nem hajlandó kisebbségben kormányozni, a pótköltségvetés esetleges meg nem szavazására vonatkozott; most viszont – így Surján – a KDNP szívesen kormányoz Antallékkal együtt akár kisebbségben is.

Békesi László volt pénzügyminiszter és az MSZP-frakció a jövő évi pótköltségvetéstől szeretné megkímélni az országot. Hogy ne kelljen a választások után hivatalba lépő kormánynak mindjárt az első száz napban újragombolni a költségvetési kabátot, Békesiék büdzséegyeztetést javasolnak a mostani kormány és a pártok között, hasonlóképpen, mint ahogy a Németh-kormány is cselekedett. A javaslat irreális, tehát üres propagandafogás – hallottunk egy mérvadó liberális magánvéleményt. Nehéz fölbecsülni, mennyibe kerül az, hogy a költségvetés kényes politikai kérdés. És vajon megérti-e a lakosság, hogy akár Nyugaton, nálunk is épp a költségvetésnek kell betöltenie a szakítópróba szerepét? Bár igaz: valaminek csak be kell töltenie.

Érdekképviselők

„Jó lenne, ha a kezdődő választási kampány nem érintené a gazdaság működőképességét” – mondta Göncz Árpád a Magyar Gyáriparosok Szövetségének múlt heti kongresszusán. Messze túlmenve ezen, Széles Gábor MGYOSZ-elnök, volt MDF-elnökségi tag egyenesen szakértői kormányt javasolt, kifejtve, hogy a pártok úgysem értenek a gazdasághoz. De hát jól tudjuk (megtanultuk), pártatlan kormány nincs, mert aki a nemzet összérdekeire hivatkozik, az is sajátlagos érdekeket képvisel. Széles nehezményezte még, hogy az ÁVÜ nem részelteti a magyar vállalkozókat kellő mértékben a privatizáció áldásaiból; ő maga sem az ÁVÜ, hanem egy szanáló szervezet révén jutott hozzá két évvel ezelőtt a Videoton-birodalomhoz. Ebből is kitetszik: a vásárláshoz vagy pénz, vagy csődbe jutott vállalat kell. Palotás János, a másik neves vállalkozó például a múlt héten 10 millió Ft befektetéssel tett szert a papíron 600 milliós értékű, ám teljesen tönkrement dudari bányára.

A pártpluralizmus, illetőleg pártos ideológia frontján a szakszervezeti funkcionáriusok előrébb tartanak a szakértőkormány-párti, illetőleg ideológiamentes párti vállalkozó kollegáknál. Az egy évvel ezelőtt még szociáldemokrata vezetői szerepre aspiráló Schalkhammer Antal (akinek bányászszakszervezete, mint a múlt héten megtudtuk, nem szervez sztrájkot, s ezért cserébe némi energiaár-emelésben részesül) a választásokon szocialista színekben indul, az MSZOSZ-elnökkel és helyettesével, a vasas- és a nyomdász-szakszervezeti vezetővel, valamint a hagyományos pedagógusszervezet nagyasszonyával egyetemben. Három MSZOSZ-esnek pedig a KDNP ajánlott föl képviselő-jelölti helyet.

Fél lépés előre…

A dabas-sári iskola ügyében történt némi előrelépés: múlt csütörtökön a dabasi önkormányzat, helyt adva a köztársasági megbízott észrevételeinek, a sári iskola megosztása mellett döntött. Eszerint az iskolaépületet meg kell osztani a szeptember elejétől Szent János néven működő katolikus iskola és az átalakítás ellen tiltakozó szülők gyermekei részére szervezendő önkormányzati iskola között. Viszont utóbbinak nincs még kinevezett igazgatója, sőt a koordinátornak, akit az önkormányzat az iskola szervezésével bízott meg, úgyszólván rögvest fölmondott a polgármester, és a beíratás időpontja lapzártakor is bizonytalan. A katolikus iskola patrónusa, Győző atya pedig továbbra is ádázul küzd, és egy négyzetmétert nem hajlandó átengedni az iskolaépületből.

Nemcsak a tények makacs dolgok.



































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon