Skip to main content

Nemzetközi együttműködés – nemzeti biztonság

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Mindenekelőtt elismerésemet szeretném kifejezni, hogy nemzeti jövendőnk egyik fontos kérdéséről, a magyar biztonságpolitikáról a „Beszélő” vitasorozatot indított, amivel ezen hetilap a hazánk sorsa iránti felelősségét a diktatórikus állampárt-rendszer elleni bátor fellépésével hitelesítette.

A nemzet jövendőjéért felelősséget érző ember előtt nem lehet kérdéses, hogy a független, demokratikus, tömbön kívüli Magyar Köztársaság biztonsága fontos feltétele nemzeti felemelkedésünknek.

Nemzetünk biztonságát nem kockáztathatjuk. Történelmünk tanulságaiból okulnunk kell. Legyenek figyelmeztetőek számunkra Bibó István szavai: „Különleges magyar jelenség, hogy ez az ország történelmének legújabb kori szakaszában, különösen pedig a XIX. század végétől a döntő történelmi pillanatokban… végzetes módon képtelennek bizonyult arra, hogy saját helyzetének valóságos adottságait és az ebből adódó feladatokat meglássa.”

A bibói intelmet nem feledhetjük, mivel történelmünk során először van alkalmunk arra, hogy a modern Európa részévé váljunk és önálló, független magyar biztonságpolitikát alakítsunk ki. Az elkövetkező években új típusú összeurópai biztonságrendszer létrehozásának lehetünk részesei, amelyben az egyes államok biztonságának fő elemét nem a katonai erő, hanem a széleskörű együttműködés jelenti. Ugyanakkor egy ideig még ez az új biztonsági felfogás sem nélkülözheti a nemzetközi egyezményekkel korlátozott, az „elégséges védelmet” szavatoló fegyveres erőket, mint a biztonság „végső tartalékát” és amelyek fenntartásáról ez ideig egyetlen európai állam sem mondott le.

A nemzeti biztonságpolitika

A nemzeti biztonságpolitika kialakításához az európai fejlődés folyamatai kivételesen kedvező feltételeket kínálnak. A formálódó európai biztonsági és együttműködési rendszer, az egyre anakronisztikusabbá váló és szétesőben lévő Varsói Szerződés, a volt „szocialista államok” demokratizálódása és törekvése a fejlett nyugathoz történő felzárkózásra, az értelmetlen katonai szembenállás látványos bukása, az eredményekkel biztató leszerelési tárgyalások, a bizalom légkörének erősödése megannyi lehetőség a reális magyar biztonságpolitika kialakítására.

A biztonságpolitika kidolgozásának – a felsorolt reményt keltő folyamatok mellett – egyik nem nélkülözhető alapeleme a veszélyeztetettség megítélése. Miután a garanciákkal alátámasztott összeurópai biztonsági és együttműködési rendszer csak egy (remélhetően nem túl hosszú) folyamat eredményeként jöhet létre, a magyar külpolitika legjobb törekvései és eredményei mellett sem zárhatjuk ki regionális feszültségek és államközi ellentétek esetenkénti kiéleződését a kelet-közép-európai térségben. Erre elegendő alapot adnak a trianoni örökségként ránk maradt nemzetiségi problémák, vagy a volt „szocialista” államok belső társadalmi feszültségei.

A Magyar Köztársaság biztonságát négy tényező együttes érvényesülése szavatolhatja:

– teljes állami függetlenség, tömbönkívüliség, demokratikus államrend, belső stabilitás;
– az európai biztonsági és együttműködési rendszer;
– széles körű nemzetközi kapcsolatok, amelyek két- és többoldalú együttműködéssel kötik országunkat Európa államaihoz (kelethez és nyugathoz egyaránt, beleértve a katonai kapcsolatokat is);
– a reális erőt képező nemzeti véderő.

Úgy vélem, hogy a Magyar Köztársaságnak a nemzetközi garanciák elsődlegessége mellett önálló védelmi képességre is szüksége van.

A Magyar Köztársaság biztonságpolitikáját nemzetvédelmi koncepcióként lenne célszerű kidolgozni, amelyet a kormány nemzetvédelmi nyilatkozat formájában tehetne közzé.

A „Nemzetvédelmi Nyilatkozat” alapelveként célszerű megfogalmazni, hogy hazánk az összeurópai együttműködés híve, és egyetlen államot sem tekint ellenségének, viszont minden eszközzel megvédi függetlenségét és határait. Ez „doktrinális” tételként a következőkben lenne összefoglalható:

„Együttműködés, visszatartás, védelem”

Az „együttműködés” elve kifejezi, hogy hazánk biztonságának elsődleges garanciáit az összeurópai biztonsági és együttműködési rendszerben a két- és többoldalú együttműködésben, ezen belül is elsősorban a szomszédos államokkal kialakított, kölcsönös érdekeken alapuló, jószomszédi kapcsolatokban látja.

A „visszatartás”, valamint a „védelem” elve fejezi ki, hogy a nemzeti véderőt mindenekelőtt a honvédelemre történő elszántságunk hitelessé tételére, ezáltal az országunk ellen irányuló ellenséges cselekményektől történő visszatartásra, végső soron az ország határainak és területének szívós védelmére szánjuk. Ehhez viszonylag kis létszámú, jól felszerelt, modern nemzeti véderőre van szükség, amely hitelessé teszi a független magyar védelmi politikát.

Az említett „Nemzetvédelmi Nyilatkozat” egyben kifejezné azt is, hogy a Magyar Köztársaság csak addig tartja indokoltnak nemzeti véderejét fenntartani, amíg létre nem jön egy olyan európai biztonsági rendszer, amelyben kizárható minden fegyveres konfliktus lehetősége.

Úgy vélem, itt kell eloszlatni az úgynevezett „körkörös védelem” illúzióját. Ilyen védelem (hadászati szinten) nem létezik. A magyar véderő feladata, hogy legyen képes bármilyen irányból támadó ellenséggel (de egyidejűleg csak egy irányban) szembeszállni és annak érzékeny veszteséget okozni.

A nemzeti véderő

Logikusan következő kérdés, milyen legyen az a nemzeti véderő, amely képes lehet az említett feladatokat megoldani? A Magyar Honvédség jelenlegi állapotában alkalmas-e erre? Az utóbbi kérdésre a válasz egyértelműen nem. Részletes indoklására e rövid írás keretében sajnos nincs lehetőség.

Új magyar nemzeti véderőre van szükség, amely a jelenlegi Magyar Honvédség több év alatt történő átalakításával és modernizálásával, valamint a Nemzetőrség (vagy területvédelmi erők) létrehozásával teremthető meg. A nemzeti véderő nagyságát az ország biztonságát fenyegető veszély alapján; szervezetét, diszlokációját, fegyverzetét pedig az általa teljesítendő feladatokhoz viszonyítva lehet meghatározni.

Ennek alapján az új Magyar Honvédség békeállománya 50-60 000 fő között (jelenleg 90 000), hadiállománya közel 300 000 fő lehetne és szárazföldi csapatokból, valamint légierőből (benne a légvédelem) állna.

A szárazföldi csapatok alapját 3 gépesített hadtest (a dunántúli és a tiszántúli egyaránt 4-4 gépesített dandár, a budapesti 2 harckocsidandár és egy deszant rohamzászlóalj, valamint határvadász-zászlóaljak) és egy tüzérhadosztály képezhetné.

A légierő állományát vadász-, felderítő-, és szállítórepülő-csapatok harci- és szállítóhelikopter egységek, valamint az egységes magyar légvédelmet képező honi és csapatlégvédelmi erők, rádiótechnikai csapatok alkotnák.

A Honvédség jövőbeni fegyverzetét mindenekelőtt a korszerű nyugati fegyverrendszerekre célszerű tervezni. Fejleszteni szükséges a páncéltörő, a légvédelmi, a rugalmas manővereket (légi mozgékonyságot) biztosító, a hatékony ellencsapásra alkalmas fegyverzetet, valamint a védelmet erősítő műszaki záróeszközöket.

A Honvédség diszlokációját olyan módon szükséges változtatni, hogy képes legyen rövid idő alatt bármely irányban (de egyidejűleg csak egy szomszédos ország határa mentén) szétbontakozni és szívós védelmi harcot folytatni. Az azonnali harcbalépés fontos elemét képezik a határvadász és a légimozgékonyságú erők.

Az új Magyar Honvédség jellemzői kell hogy legyenek:

– a számottevő páncéltörő és légvédelmi képesség;
– a gyors reagálás (légimozgékonyság, tűz és manőver);
– a hadiállomány gerincét képező kis létszámú, jól képzett békeállomány fenntartása;
– rugalmas mozgósítási és hadműveleti szétbontakozási rendszer (bármely irányban).

A Honvédség békeállományába két gépesített dandár, a deszantroham-zászlóalj, valamint a légierő tartozna professzionista hivatásos és továbbszolgáló állománnyal. Ezen túlmenően néhány kijelölt alakulat végezné a tartalékosok rendszeres, rövid időtartamú kiképzését és gyakoroltatását.

A honvédelem fontos elemét képezné a Nemzetőrség (vagy a Területvédelmi Erők), amelyek közigazgatási egységenként létrehozott gyalogdandárokból állnának önkéntes és a Honvédségben békeidőszakban kiképzett sorozott állománnyal. Feladatuk háború esetén városok, fontos objektumok, közlekedési csomópontok, hidak stb. védelme.

A nemzeti véderő irányítását az Alkotmányban és a Honvédelmi Törvényben foglalt szervezetek és személyek végeznék. A legfontosabb vezető szervezetek a Honvédelmi Minisztérium, kis létszámú Honvédvezérkar (élén a Honvédség elsőszámú katonai vezetőjével, a vezérkari főnökkel), a Kiképzési Főcsoportfőnökség (élén a Honvédség főszemlélőjével), az Anyagi-technikai Főcsoportfőnökség, továbbá a szárazföldi csapatok és a légierő vezérkarai (ez utóbbiak a háborús hadrendben parancsokságokká alakulnának át). A vezető szervek létszáma nem haladhatná meg a jelenlegiek 1/3-át.

A teendők

Az új nemzeti véderő létrehozása csak több éven át tartó folyamat eredménye lehet, amely a következőket foglalhatná magában:

I. Átmeneti időszak (1990–1991)

1. A Varsói Szerződés katonai szervezeteiből történő kilépés, és ezzel párhuzamosan kétoldalú katonai kapcsolatok létesítése a VSZ és a NATO tagállamaival egyaránt.

2. A szovjet csapatkivonások befejeztével az ország védelmének (ideiglenes) megszervezése a Honvédség jelenlegi erőivel.

3. A folyamatban lévő haderőcsökkentés korrekciója, az aránytalanul nagy létszámú vezető szervek csökkentése, összhangba hozásuk a távlati tervekkel.

4. A minimálisan elégséges honvédelmi költségvetés biztosítása az átmeneti időszakra.

5. A Honvédség nemzeti jellegének megteremtése (a „párthadsereg” maradványainak megszüntetése).

6. Az új honvédelmi koncepció és nemzeti véderő struktúra kidolgozása.

II. A honvédelem új alapokra helyezésének időszaka (1992–1994)

1. Az új nemzeti véderő létrehozása.

2. A Honvédség korszerűsítési terveinek kidolgozása és átfegyverzésének megkezdése.

III. A nemzeti véderő modernizálásának időszaka (1995–2000)

1. A Honvédség teljes átfegyverzése.

2. A Nemzetőrség (területvédelmi erők) fegyverzetének, valamint a polgári védelem felszerelésének korszerűsítése.

3. Az ország védelmének modern alapokra helyezése.

Magától értetődő, hogy a felsorolt feladatok megvalósítása az európai biztonsági és együttműködési rendszer erősödésével arányosan veszít a jelentőségéből. Mindemellett a tervezést haladéktalanul meg kell kezdeni, ugyanis a hadsereg modernizálása hosszú és költséges folyamat, az ország biztonsága pedig a nemzeti lét feltétele. Ugyanakkor el kell érni, hogy a honvédelmi költségvetés az „elégséges védelem”-hez szükségesnél nagyobb mértékben egyetlen fillérrel se terhelje hazánk állampolgárait.

A Magyar Honvédségnek pedig a szó nemes értelmében nemzeti hadsereggé kell válnia. Ennek érdekében sürgősen meg kell szabadulni a „párthadsereg” maradványaitól, vissza kell állítani a nemzeti katonai hagyományokat, hogy a magyar nép ismét magáénak érezhesse, nemzeti függetlensége védelmezőjének tekinthesse hadseregét.






































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon