Skip to main content

Odette könyvecs­kéjébe

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Drága Odette,
különös kegyben részesítem. Vendégkönyvébe önéletnaplómból írok bele részleteket. Íme:

VII. Az új kör és az öregség

Részlet egy szövegemből: Megeshet, soha vissza nem találtam volna a filozófiához, ha röviddel Brémából való hazatérésem után be nem állít hozzám egy borostás arcú fiatalember, akit Kardos Andrásnak hívtak, s nem fordul hozzám azzal a kéréssel, hogy neki és néhány barátjának tartsak egy fenomenológia-szemináriumot. Azonnal ráálltam. Nem ismertem sem Kardost, sem a többieket (Angyalosi Gergelynek, Bacsó Bélának, Kovács Jánosnak és Orosz Istvánnak hívták őket), de úgy gondoltam: bárkik legyenek is ezek a fiatal urak, nekem jót fog tenni, ha nemcsak az idióta orosz szövegekkel meg a szociológiai kérdőívekkel bíbelődöm, hanem filozófiával is foglalkozom. Nos, ez a látogatás alapjaiban változtatta meg az életemet. … Önmagában persze az elkészült Heidegger-fordítás nem változtatta volna meg. Ami megváltoztatta, az egyrészt az intenzív konfrontáció Heideggerrel, aminek eredményeként újra bejáratot leltem a magam számára a filozófia előlem már-már hermetikusan elzáródni látszó birodalmába, s ez, mint mondottam, örömteli élmény volt; de ami ennél még sokkal, de sokkal fontosabb: mire a fordítást befejeztük, ez a négy ember (Kovács János a szemináriumok elkezdése után rövidesen „disszidált”) lett a legjobb barátom. A kör később még Hévizi Ottóval meg Pongrácz Tibivel bővült. … E barátság azért is vált most már lassan két évtizedre szóló élménnyé, mert másmilyen volt, mint addigi életem legjelentősebb barátságai, a kamaszbarátságok és a Budapesti Iskola.

– Most meg miért hallgattál el?

– Mert az Új Körről (nevezzem így?) mint körről a fentieken kívül nem sokat tudok mondani. Úgy látszik, mégsem kell róla sokat beszélnem. Hogy miért? Hogy miért van az, hogy a Budapesti Iskola nagyjából tizenöt évéről ömlik belőlem a szó, az Új Kör harminc évéről meg alig-alig van mit mondanom? Ezen még soha nem gondolkoztam. Talán észre sem vettem, hogy ez a helyzet.

– S ha most belegondolok, akkor azt kell mondanom: talán arról van szó, hogy ebből az új életemből hiányzik a titok. Hülyeség?

– Nem tudom. Nem hiszem. Itt tényleg csak az van, neked is, amit mások is láthatnak, ha akarnak. Tán tisztábbak a viszonyaink. De mielőtt még belelovalnám magam ebbe a teóriámba, hadd tegyem hozzá: nem feledkezhetem meg a korkülönbségről, nem feledkezhetem meg arról, hogy ezek a barátaim eredetileg mint tekintélyhez fordultak hozzám, akitől tanulni szeretnének – nagyon merem remélni, hogy ebből az „egyensúlytalanság”-ból mára nem maradt már semmi, csak egy valami; az viszont garantáltan nem semmi: a korkülönbség. Hogy én már megöregedtem. Hadd idézzem, kurvára szerénytelenül, magamról Radnótit:

Szóval a májusban kezdődő napló-év nem indul rossz hangulatban. Föltűnik a jellegzetes Misu-féle szellemi gesztus: gyürkőzzünk neki, gondoljuk végig. Megjelenik az előző könyv, a Sisakrostély-hatás, Misu azt mondja, hogy ezzel lett az, ami mindig is volt: szuverén gondolkodó. …

A könyv második felében aztán más hangulat uralkodik. „…legyen balga vagy botrányos, zavaros, végig-nem-gondolt, önellentmondó, mindannak ellentmondó, amit még két nappal azelőtt gondoltam, olyan, amit normális ember nem ír le a nyilvánosságnak, pláne magáról, itt az áll, amit és ahogyan gondolom. Jó, legyek óvatos: majdnem az áll. Ez vagyok én, és basta. Kell, nem kell, tetszik, nem tetszik, bánom én. Vagy a fene tudja. Kapják be… Nem akarok kelleni, nem akarok tetszeni, hanem – ezt a magam szavával szebben és bölcsebben nem tudnám kifejezni, azt akarom, »hogy látva lássanak«. Hogy az meg miért jó? Hát tudhatok én mindent?” S ez sem a végső állapot, hiszen még itt is ott van az a valaki, aki előtt meg akar mutatkozni. Az Ady-vers fenséges nárcizmusa is átszüremlik: ha megmutatom magam, az valamiért jó, valamiért fontos annak, akinek megmutatom magam. S noha ez bizonyos mértékig végig megmarad, hiszen különben abbahagyná, de az abbahagyást is csak valami végtelen kedvetlenség tiltja le, a naplóírás önjáró automatizmussá és ugyanakkor nemszeretem feladattá válik. Sok konkrét oka lehet ennek, a visszatérő depresszió, az életkörülmények… De amit a napló íve mutat, az a Másikhoz való viszonytól az önmagába fordulásig tart, a csábítástól az öregkori autizmusig.

És ez végtelenül megrendítő. Dokumentum, nem irodalom, de jelentős dokumentum. „Partra szállottam. Levonom vitorlám. / A szelek mérgét nemesen kiálltam.”

– Igen, van ebben valami. S ezzel azt is mondom: nem csak a korkülönbség… Az öregedés mint olyan. Én nem vagyok már nyitott, igazán nyitott a másikra. Akár bevallom ezt, akár nem. Ragaszkodom a „fiúkhoz”, nagyon is szeretek együtt lenni velük, külön-külön is, négyesben is, de igazából egyikükkel sincsen közös életem.

– Akarnád?

– Nem is tudom. Talán nem bántam, hogy néhány alkalom után kihagytak a közös születésnapokból.

– Huh, hőség van.

– Egy réges-régi beszélgetésünk is úgy kezdődik, hogy „Hőség volt…” Azt is feljegyezted, nem?

– Fel én, de a „hőség volt” valahogy csak idézetformában maradt meg. Szóval hőség volt… Tudod, hogy ezzel a „hőség volt”-tal visszataláltál korábbi pillanatokhoz? Beszélgetésünk korábbi pillanataihoz, melyeket már elveszettnek hittem, ha fel is jegyeztem őket. Nem vetted észre, hogy a Budapesti Iskolát illető emlékek görcsösebbé tettek? Elhiszem, hogy erről a korszakról nem vagy képes másképp beszélni. De amikor beszélsz róla, nem egészen te vagy, vagy éppenséggel egy másik, kevésbé szabad éned beszél. Mondjad: biztos vagy abban, hogy kiszabadultál az iskola bűvös köréből?

– Mármint hogy én? Dehogy vagyok biztos. Már idéztem is:

…akárhogy is legyen, mint mondottam, ők sem eresztenek. Muszáj konfrontálódnom azzal, amit gondolnak, illetve Fehér barátom élete utolsó pillanatában is gondolt. Ha meg akarom érteni, amit én magam gondolok, muszáj az ő tükrükbe is néznem.

– Talán velük szemben is rossz a lelkiismeretem. Mert nem csak arról van szó, amit gondolnak. Arról is… Miről? A fene tudja…

– De mi ez az „is”?

– Mindig önmagam akartam lenni. Sohasem tudtam viszont kibékülni azzal, hogy ezáltal szükségképpen bántok másokat. Mindig csak rossz lelkiismerettel tudtam önmagam lenni. S ez a legrosszabb, amit az ember tehet. De most már semmin se vagyok képes változtatni.

– Azon sem, hogy hőség van. Most is hőség van. S ilyenkor nem biztos, hogy ugyanúgy látom a dolgokat, mint a kellemes hűvösben. Aztán a hidegben me­gint másképpen.

VIII. Tán napló ez is, nem regény

– Szóval hőség van. S ilyenkor, ritka pillanatok nálam az ilyenek, felmerülnek képek az eltűnt időből. Most például valami poros út egy rét közepén; nem biztos, hogy a közepén, lehet, hogy a szélén, lehet, hogy a másik oldalon erdő, akácos van; most aztán hirtelen tényleg megjelenik valami akácos is, de máskorról, másutt, mintha nem ismerném ki magam, mintha nem tudnám, hol vagyok, de hadd maradjak a poros úton, a rét közepén; zümmögnek a darazsak. A pillanat reménytelenül szép. Abba vágyom vissza. Abba a darázszümmögős pillanatba, amikor még nem tudtam, mennyi szörnyűség vár rám.

– Mikor lehetett ez a darázszümmögős pillanat? Te jó Isten, csak nem Dombóváron? Akkor viszont ez tényleg még minden szörnyűség előtt volt. Az akácos, ahol nem ismerem ki magam, az már későbbinek tűnik.

– Most, látom, nem megy tovább. Összevissza fecsegsz.

– Igaz. Mert zavarban vagyok. Megint nem tudom, hogyan tovább. Álljon itt akkor most egy levélváltás:

„Jó úszást a hűvös habokban!
Elolvastam regényed részleteit. Valószínűleg igazuk volt a fiúknak, hogy rosszul van megírva, én csak azt mondanám, hogy alaposan, mondatról mondatra csócsálni kéne a szöveget, s főleg a modorosságaidat, meg a »csak azért is regény legyen« túlzásba vitelét gyomlálnám ki. Tartalmilag azonban hallatlanul érdekes, s van nekem egy sanda gyanúm: a fiúknak legfőképp azt nem sikerült lenyelniük, ahogy bálványozott apa-figuráikkal bánsz, holott az, szerintem, rendben van.

Tartalmilag már csak azért sem mondok semmit, mert – még ha az ember néha teszi is ezt – arról nem érdemes vitát nyitni, hogy a másik hogy látja azt, amit én esetleg másként látok. Félre ne érts: ez főleg Péterre, nem pedig Marci-Gáborra vonatkozik.”

„…napi négy óra úszás mellett azért egy kis e-mailre is marad időm.

Utólag bevallom, hogy kicsit féltem, hogy megbántódsz, nagyon örülök, hogy nem így történt.

Ami a Péter-részt illeti, őszinte volt. Te sok mindent nem tudtál rólunk, rólam, róla, mert senkit sem akartam kiadni (…). Nem hiszem, hogy magamat különösen fényes színben tüntettem fel. De hát ezt nem én ítélem meg. Ha nem így látod, kérlek, mondd el a Te verziódat. A dialógus jobb a monológnál.”

„…nevetséges lett volna megsértődni azon, amit nemegyszer elmondtál. És bár nem állítom, hogy én is így látok mindent, de pontosan értem, hogy számodra ez így néz ki. S ha valaki azon megsértődik, hogy bárki más – hát még, ha közeli személy – őt másnak látja, mint amilyennek ő magát, az hatökör. Persze az embe­rek többsége hatökör.”

– Látod, akkor érzem magam otthon a szövegemben, ha spontán vagyok, ha előrángatok hirtelen idézeteket – nem betervezve! –, leveleket meg ilyeneket.

– Jó, jó, de most már végképp feladtad a reményt, hogy ebből valami regény lesz. Valahogy a naplóírást folytatod; csakhogy ez a napló majd mindig csak a múltról szól.

– Vagy arról, hogy hőség van, vagy arról, hogy most belefáradtál, vagy… Mit tudom én. Szóval ez mindig is napló volt, egy napló, amely főképpen egy soha igazán el nem kezdett és soha be nem fejezhető beszélgetést rögzít.

– Megszülethetett volna ez a nem-mű mű úgy is, hogy minden reggel veszed magadnak a fáradságot, s írsz egy fél órát a múltról – de hát ehhez te rendetlen, rendszertelen vagy. Most is, míg ezeket mondom, az motoszkál a fejedben, hogy a Ripley’s Game-ről nem írtál a naplóba, holott nem jelentéktelen film. Persze: John Malkovich. S itt végig azt a rezzenéstelen gazembert játssza, ami a Veszedelmes viszonyok nagy részében Valmont vicomte-ként is volt, de ott a végén… Hogy is van? Valami párbaj. Ki kivel? Valmont és… valaki meghal. A Malkovich? S megbánja bűneit? Remélem, nem. S hogy volt ez a regényben? XVIII. vagy tán XVII. század. Nem, XVIII. De más ma a világ! Bár kétségtelenül ott kezdődött a MA. Egy Choderlos de Laclos vagy egy Balzac kellett hozzá, hogy meglássák: a régi rend összeomlása… De a helyén már nem giccses idill, ahogy még (?) Mozart ábrázolja: lásd Don Giovanni vége, hanem kegyetlenül kitapossuk egymás belét. Vegyük végre észre, hogy nincs Isten, s ha mégis fenntartjuk a morált, az csak annyit jelent, hogy gyávák vagyunk élni a lehetőségeinkkel.

– Vagy mégis van Isten, bogaram… Bennünk lakozik.

– Már megint meg akarod úszni, mindig mindent meg akarsz úszni…

„…a dolgokat nem megúszni, hanem megoldani kell…”

– Most meg mán mit?

– Nem vetted észre, hogy megint nem mesélsz.

– A legutóbbi levelében azt kérdezte Klaudia, hogy honnan tudom, miért gondolom, hogy anyám nem szeretett. Hát nincs benne az első csomagban a háromfülű? Gyere, bogaram, megnézzük, ezzel is csak telik az idő.

– Benne van. A kurva keresőprogram olyan gyors, hogy így csak félpercnyi szünethez jutottam.

– Persze nem is a vörös hajról van szó. Hisz azt nekem mesélte! S nem is arról, hogy nem szeretett. Tán szeretett. S nem csak magára parancsolta a szeretetet. Nem volt képes a szeretetét kimutatni.

IX. Elefántcsontparti séta

– De bazd meg, ide nézz. Idemásolok egy levelet, egész fasza történet lenne, ha nem kapnék ilyesfélékből minimum 15-öt havonta. Nem kell a fickónak – mert nem szép kis Leila, hanem egy randa szőrös arab vagy akármi – szóval nem kell neki más, mint a kontószámom. Gondolom én, aki az efféle gazemberségekhez nem értek. S ha több millió Nora Rahalok közül akárcsak egyetlen egy is igaz ember…? Sodoma és Gomorrah.

– Idióta! Persze, hogy vannak igaz Nora Rahalok (?), de azok megdöglenek Abidjanban. Ivory Cost. S nincs „internet hozzáférésük”. Na, nem folytatom, ideiktatom a mesét:

Lefordítom magyarra az angol levelet, aki nem hiszi, hogy ez állt benne, megkaphatja az eredetit:

Ön egy tisztességes és megbízható személy.

– Nahát, ennek örülök. Honnan tetszik tudni?

Örömmel írok Önnek, miután tanulmányoztam a profilját.

– Aha, a szőrös arab Nórácska átnézte a profilomat, azaz az életrajzi vázlatomat, onnan tudja… Hát ez az, ami még akár igaz is lehetne…

…elhatároztam, hogy felveszem Önnel a kapcsolatot, s segítségét kérem, hogy megoldhassam a problémámat, jóllehet nem vagyok rá felhatalmazva, s semmi módon nem szeretném akarata ellenére rákényszeríteni Önt a kapcsolatfelvételre, mindenekelőtt azonban hadd mutatkozzam be.

A nevem Miss Nora Rahal, Algír Algériájából.

– Na ez azért gyanús. Még azt sem tudja, melyik az ország, s melyik a város…

18 éves vagyok, középiskolás voltam, mielőtt a múlt évben egy autóbalesetben elvesztettem apámat, azután, hogy rákkal operálták.

– ?? Talán jobban is járt az autóbalesettel, mintha végül is még sokáig kellett volna rákban szenvednie…

…és anyám meghalt, amikor 2 éves és 4 hetes voltam, ahogyan azt elhunyt apámtól tudtam, s így kikerültem az iskolából elhunyt apám temetése után.

– …még jó, hogy nem élve temették el, bár manapság az sem ritkaság.

És keresek egy tisztességes személyt, akiben megbízhatom és akit szerethetek, aki gyermekének fogad a családjába, vagy egy olyan személyt, aki családtagjává fogad.

– De szép is lenne egy abidjani fekete gyönyörűség vagy épp egy szőrös arab pasi, netán egy ukrán maffiózó a családomban…

Elhunyt szüleim egyetlen gyermeke vagyok, s így el kellett menekülnöm családi házunkból, mert nagybátyáim életemre törnek, hogy elvegyék az örökségemet, melyet elhunyt apám egy pénzügyi irodában helyezett el a számomra.

– A nagybácsik már csak ilyenek. A messzi távolból én jobbnak tűnök náluk.

Az álmom, hogy rálelek valakire, akiben megbízhatok, ami jövőbeni éle­temet és az örökségemet illeti, és képes arra, hogy bölcsen befektesse azt valami hasznot hajtó üzletbe, nem pedig egy olyan személyre találok, aki becsap, mert gyerek vagyok...

– Aha, most térünk át a lényegre:

Elhunyt apám halála előtt a kórházban, ahol nagybeteg volt, titokban azt mondta nekem, hogy fussak haza, ahol otthagyott néhány dokumentumot; s hogy vegyem magamhoz a papírokat, s gyorsan hagyjam el Algírt, menjek le gyorsan Abidjanba az Elefántcsontpartra, hogy ott éljek.

– Hogy manapság minden szegény árva az Elefántcsontpartra menekül… Ott kurvára biztonságos kell, legyen az élet… Kedvem lenne odalátogatni…

Hogy senki sem tud az örökségről, melynek értéke (négy millió hétszáz hetven ötezer US dollár, 4.775.000.000) készpénzben letétbe helyezve ott egy pénzügyi irodában, elhunyt apám nevén, minthogy senkit sem avatott be a közeli rokonok közül.

Sikerült elmenekülnöm Algírból elhunyt apám temetése után, s most abban az országban vagyok, ahol elhunyt apám letétbe helyezte ezt a pénzt, és elmentem a bankba, hogy tudakozódjam erről a pénzről, s miután beszéltem a bank vezérigazgatójával, és ő biztosított róla, hogy minden rendben van a bankkal, és azt mondta nekem, hogy túl kicsi vagyok ahhoz, hogy kezeljem ezt a pénzt, s ezért meg kell keressem elhunyt apám fivéreit vagy üzlettársait, akik majd segítenek nekem az átutalásban, és ez az oka annak, hogy felvettem Önnel a kapcsolatot, hogy nemes módon segítségemre legyen elhunyt apám tanácsa szerint. De ezt nem akarom elmondani elhunyt apám fivéreinek vagy családjuknak, mert soha nem voltak jók elhunyt apámhoz.

Kérem, kezelje mindezt nagyon bizalmasan, míg át nem utaltuk a pénzt az itteni pénzügyi hivataltól az Ön országába, én pedig elrepülök oda, hogy találkozzam Önnel, és azonnal megbeszéljük a jövő terveit, ami nevelésemet illeti, mihelyt találkoztam Önnel az Ön országában.

Bíznom kell valakiben, hogy megmenti a jövőmet, ezért fordultam bizalommal Önhöz most, szeretném, ha megértené helyzetem kritikus voltát, s szeretetet és segítséget nyújtana nekem, ami szükséges ahhoz, hogy jobb életem legyen, s élvezhessem Önnel együtt az örökségemet. Majd többet is mondok Önnek magamról, mihelyt választ kapok.

– …s akkor majd leszek olyan szíves elárulni a bakszámlámat is. Úgy látszik, nem derült ki a vázlatos önéletrajzomból, hogy egy árva grandom sincs. Sebaj, most majd jön a sok millió $.

…Várom gyors válaszát.
Köszönöm, isten áldja Önt!
A legjobbakat,
Miss Nora Rahal

Szóval anyukád, Nora Rahallal ellen­tétben, nem tudta kimutatni a szeretetét. A Nora Rahal bezzeg rám bízná a majd 5 milliárd vagy 5 millió, attól függ, számmal vagy betűvel, dollárját. Látod?! De anyukám nem tudta, ahogy senki sem a családban. Nem az 5 milliárd dollárját rám bízni (az neki nem volt), hanem a szeretetét kimutatni. Családi betegség. De mintha erről is szó lett volna már.

– Tudod, mi a szerencse? Hogy a játékosság még nem halt ki belőlem. Olyan kedvem lenne elkérni attól a szőrös arabtól vagy sima bőrű – sima, mint az elefántcsont – feketétől a Nora Rahal fényképét. Biztos valami remek csaj – akt – képét küldené el. Akt? No nem. Egy arab hölgy esetében ez nem lenne hihető.

– Miért, az egész talán hihető? Picsába… Persze, hogy hihető… lenne, ha nem jönne belőle legalább 15 darab naponta. S az utóbbi időben majd mind – állítólag – Abidjanból. De ez volt a legszívhezszólóbb.

– S emiatt te már majdnem rasszista vagy. Politically incorrect arabról meg feketéről beszélni ugyebár… S még abban sem lehetsz biztos, hogy az illető úriember (olyan Ripley-féle) nem valahol Ukrajnában üldögél, s ereszti szélnek e-mailjeit.

– Tudod öreg, a Ripley-k működtetik ezt a világot. A világ tényleg az ő játékuk. De nem mindegyikükről készül olyan izgi film!

– De a kurva anyádat…

– Nem mondtam, hogy kurva…

– …már megint nem mesélsz.

– Tudod mit, elmondom egy 44-es történetét.

X. Vissza 44-hez

Csillagos ház, Nádor utca. Nagymamát már elszállították. A két férfi valahol munkaszolgálaton van. A két asszony a négy gyerekkel (…) otthon. Este? Éjszaka? Csengetnek. Szép szál fekete egyenruhás nyilasok. Olyanok, mint a magyargárdisták manapság. Se szó, se beszéd, viszik az asszonyokat. Ott marad a négy gyerek. Erről talán majd máskor. A két asszonyról nem tudni semmit. Három vagy négy nap múlva egyikük megjelenik: elengedték. A gyomorfekélye miatt? Az ilyesmi vészterhes időkben elmúlik. Mégis, mintha azt mondta volna. A drága humanista nyilasok! Vagy: mert neki volt pénze. A másik asszony: marad. Csak miután két hét múlva előkerül, ismerjük meg a történetét: előbb a Ferihegyre vitték őket – ja, nem mondtam, a téglagyárból… Téglagyár. Fontos része a 44-es pesti zsidó mitológiának – tankcsapdát ásni. Amikor aztán már túl közel voltak azok a bizonyos csapdába ejtendő tankok – hogy egy is beleesett-e a neki ásott csapdába, arról nem szól a fáma, de akár igen, akár nem, végül egészen sikeresen nyomultak befele a város fele –, aztán, menetoszlop, irány Győr és a német határ… Nem a tankok, a zsidók… Az anya, aki még egy, a házban lakó nővel együtt volt, lepénzel egy keretlegényt vagy hogy hítták ott és akkor az ilyeneket – ja, mégis volt pénze!? –, az meg mutatja, hogy bújjanak a szénakazalba. Az anya: szó sem lehet róla. A bizonyos hatodik érzék… Mikor elindulnak, a lepénzelt átszurkálja szuronyával a szénakazlat. Mennek tovább. Aztán valahogy mégis sikerült megszöknie. Vitalitás.

– Látod, anyámban csak úgy bizsergett az életszeretet. De csak akkor, ha mások nem szerették volna, hogy ő tovább éljen. Makacsság.

– Hát ezt tőle örököltem. De a történet szép. Nem?

– Azt mondtad, elmondod még, mi történt veletek.

– Nem sok.

Ott voltak négyen, továbbra is játszottak a szép bérházi körfolyóson, mindig akadt valaki, aki adott nekik enni. Szóval megvoltak. Meg is jegyezte a nyilas házparancsnok asszony, hogy ezek itt maradtak árván, s úgy hancúroznak, mintha mi sem történt volna. Humanista is volt a házparancsnok asszony, meg szigorú is, de igazságos nevelő. S még az anyát sem jelentette föl, amikor az megjött. Meg kellett volna tennie: hiszen szökevény volt.

– Tudod, azóta már oly sok mindent megéltem. S kénytelen voltam megtanulni, hogy nem minden konformista gazember.

– Ilyenkor vakarja Gem Géza a nemlétező fülét. Akkor – Rekonstrukció! Vigyázat! – különben én is konformista voltam. Elhittem, hogy a hölgy egy szörnyeteg. Tán az is volt. De nem minden szörnyeteg minden tette szörnyű.

– Ha már itt tartunk: nem mesélnél el mindent, amit – szemedben fontosat – ’44-ben megéltél?

– Ja, igen, már miért ne… Csak közben azon méláztam, hogy vajon most már teljesen feladtam-e a koncepciót, mely szerint beszélgetésünk a Ballonkabátos öt gyerekkoráról szól?

– Most ez meg miért fontos? Hogy a nem-létező gyerekkor nem létezésének egyik magyarázata, a dolog kulcsa ’44-ben rejlik, azt csak nem tagadod. Akár úgy, hogy Ballonkabátos erőszakos kiskorúságban tartása fojtotta el gyerekkori élményeit, akár úgy, hogy a ’44-es élmények kisöpörték az agyából, megeshet, idilli gyerekkorát. Jó, nem tartod magad a Hévizi doktor bácsi teóriához…

– Hévizinek hívtam? Csak mert a valóságban nem úgy hívták…

– Igen, de az akkor még regény volt, nem napló. Na de…

– Tudom, mindegy. Túl sok a mindegy.

– Szóval nincs merev határpont. De nevetséges lenne ezért mindjárt azt is tagadni, hogy ’44 fordulópont volt az életedben…

Nem is tagadom. Szóval: a március 19-et elmeséltem, a Hévizi doktor bácsit elmeséltem, a nagymama koporsóját, azt is, az október 15-öt? Azt talán nem, de hát a történelmi tényeken kívül arról nem is tudnék sokat mondani, a razziát, azt is meséltem; talán még arról nem volt szó, hogy kerültünk át a Nádor utcából a védett gettóba, az Újlipótvárosba. De erről majd máskor.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon