Skip to main content

Ombudsmanok deflációja avagy „hinaus mit uns”?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


György Péter a Beszélő előző számában ugyancsak a kisebbségszerű öndefiníció ellenzőihez csatlakozik. Érvelésében lényeges szerephez jut egy olyan elem, mely túl van a témának és ennek az érvelésnek a belső logikáján, sőt minden logikán. Irracionális elem ez: a félelem. Azt hiszem, az egész disputa legfőbb fűtőeleme ez. Ha nem így lenne, érthetetlen volna a megszólalók szenvedélyessége egy jószerint hallgatag ellenféllel szemben.

Gy. P. az ombudsman mint kisebbségi szószóló intézményi bírálatával kezdi fejtegetéseit, és amíg azt hangoztatja, hogy ennek a lényegében korporatív tényezőnek bajos meglelni a méltó helyét egy parlamentáris demokráciában, addig jól tudom követni. Amikor azonban azt kezdi firtatni, miért nem szabad a nemzeti kisebbségenként intézményesítendő ombudsmanok eleve nagy létszámú testületét még egy továbbival – a magukat zsidónak vallók szószólójával – kiegészíteni, fölberzenkedik bennem a kérdés: miért épp a zsidók ombudsmanja minősül létszám fölöttinek?

Igaz, Gy. P. elismeri, hogy ha már ombudsmant kapnak az egyes (nemzeti) kisebbségek, akkor természetes azoknak a magyar állampolgároknak az ombudsman iránti igénye is, akik – mindegy, hányan vannak – a zsidóság nemzetiségi jogaiért küzdenek. Ez után azonban nem azt kezdi vitatni (amit megtehetne), hogy valóban nemzeti vagy etnikai kisebbség-e a zsidóság, hanem bevezet egy olyan érvet, amelyet egyetlen más nemzeti-etnikai kisebbség kapcsán sem, noha azok esetében is indokolt lehetne.

Azt kérdezi ugyanis, mit szól majd a többi zsidó (az a – mint írja – túlnyomó többség, mely nem kíván nemzeti kisebbség gyanánt létezni a magyar társadalomban) ahhoz, amit a magukat ilyen kisebbségként meghatározók törpe csoportja és ennek ombudsmanja tesz. Hogyan határolhatja magát el ettől? És hogyan tesz majd különbséget a magyar társadalom, az ombudsman által képviselt és az általa nem képviselt zsidóság között?

Ebben az országban százezer- és milliószámra élnek olyan emberek, akiknek az első, második vagy ötödik nemzedékbeli ősei németek, horvátok, csehek, románok, szlovákok stb. voltak. Asszimilációjuk és magyarság-, illetve származástudatuk igen eltérő mértékű és jellegű lehet. A hazai német, horvát, szlovák, román stb. nemzeti kisebbség politikai szerveződését mégsem kérdőjelezi meg senki azon az alapon, hogy mit szólnak hozzá a németségből, a horvátságból stb. származó, többé-kevésbé asszimilált és önmagukat már magyarnak valló honfitársaink. Azon sem szokás tanakodni, hogy ítélik meg a „törzsökös” magyarok az említett nemzetiségi szervezkedések miatt ezeket az asszimilált tömegeket.

Tudjuk: a magyarországi német vagy szlovák népcsoportot a második világháborút követő időszakban sújtó intézkedések (ki-, illetve áttelepítés) következtében e nemzetiségek közül sokan nem merték vállalni kisebbségi mivoltukat. Habár a megfélemlítés okozta bizalmatlanság nem is szűnt még teljesen meg, a német vagy a szlovák nemzetiségi szervezkedést nem kísérik a benső meghasonlottság olyan jelenségei, mint amilyenek a zsidóság köreiben már egy ilyen jellegű szervezkedés puszta lehetőségének fölvetődésével mutatkoznak. Miért? Talán mert a németség vagy a szlovákság nemzeti kisebbségi ismérvei egyértelműek, míg a zsidóság esetében sokkal inkább vitathatóak? Nem ezért, hiszen ez a kérdés sokszor szóba sem kerül, vagy ha mégis, úgy röviden és kinyilatkoztatásszerűleg intézik el: a zsidóságról az utóbbi hónapokban folyó vita során – mint már említettem – az etnikai öndefiníció érvei el sem hangzottak, és a másik álláspont hívei tudni sem akarnak ezekről.

Azt hiszem, a német, szlovák stb. kisebbségi szervezkedés meg egy esetleges, hasonló jellegű zsidó szervezkedés okozta társadalmi bonyodalom arányai azért oly különbözőek, mert a zsidóságot sokkal tartósabban és összehasonlíthatatlanul súlyosabban érte megfélemlítés, mint – a cigányokat kivéve – a (többi) hazai nemzetiséget. Ennélfogva nem az objektív tények, nem a racionális érvek számítanak ebben a kizárólag a zsidóságon belül folyó vitában, hanem a szinte mar a génekbe rögződött félelem sugallatai. Persze, tekinthetjük a félelmet is objektív ténynek.

György Péter fejtegetéseiben ez leplezetlenül megmutatkozik. Mint írja, azért is helyteleníti zsidó ombudsman megjelenését a magyar parlamentben, mert nem látná be, hogy „akár egy zsidó nemzetiségnek is elkülönült politikai érdekei lennének, melyek külön képviseletet követelnének”. Jól értsük meg: Gy. P. tehát nem azt vitatja itt, hogy létezhet-e Magyarországon zsidó nemzetiség, hanem azt, hogy ha létezik, akkor annak külön politikai érdekei lehetnének. Ugyanezt a kérdést azonban nem teszi fel egyetlen más hazai nemzeti-etnikai kisebbségre vonatkozólag sem. Azok esetében – úgy látszik – nem kérdéses a külön politikai érdekek léte, sem képviseletük szükséges volta. Miért ez a diszkrimináció? Válasz nincs, érveket nem olvashatunk. Ha csak érvnek el nem fogadjuk, hogy Gy. P. „nem látja be”… Azazhogy mégis, egy érv előkerül: egy zsidó etnikai kisebbség színre léptével, politikai érdekképviseletével fölmerül az „antidemokratikus rémkép”, hogy ez majd a többi zsidó kéretlen képviseleteként fog működni.

Az ombudsmanok „inflációját” Gy. P. mindössze egy fővel akarja csökkenteni: neki leginkább egy zsidó ombudsman lenne az útjában. Ez és a mögötte álló zsidó etnikai népcsoport a maga sajátos politikai igényeivel nem találtatik méltónak a létezésre, nehogy nehezebbé váljék a zsidóság azon részének a dolga, mely magyarnak, csak magyarnak és egyértelműleg magyarnak kívánja elismertetni magát. (Egy zsidó származású asszimiláris politikus ezt így fogalmazta meg előttem: Ha egy zsidó etnikum nevében zsidó ombudsman jelennék meg a parlamentben, kénytelen lennék a magyarságomat bizonygatni, valahányszor felszólalok.) Gy. P. és a hozzá hasonlóan gondolkodók eközben két dologról feledkeznek meg. Az egyik: ha a történelmi tapasztalatok szülte félelem rábírhatja a zsidók egyik csoportját a teljes asszimiláció feltétlen igenlésére, önmaga föladására, akkor az ugyancsak a történelmi tapasztalatokból (az asszimiláns erőlködés hiábavalóságának fölismeréséből) táplálkozó önérzet nem kevésbé indokoltan késztetheti a zsidók másik csoportját önnön mivoltuk elszánt vállalására és kisebbségi jogaik kikövetelésére. Végtére is érthető, ha nem mindenkit ragad magával az a fajta lojalitás, mely a régi politikai vicc szerint („Hinaus mit uns! Ki velünk!”) kész a létet is föladni a megmaradás érdekében. (Ne feledjük: a legyilkolt hatszázezer magyar zsidó közül talán ezreléknyi volt, aki nem vallotta magyarnak magát. Ám sorsától nem menekülhetett meg a többi sem.)

A másik tény, amiről Gy. P. és a hozzá hasonlóan gondolkodók mintha megfeledkeznének: az antiszemitákat nem lehet meggyőzni, ezért nem is érdemes rájuk időt vesztegetni. Nem kell hát attól, „tartani”, hogy a magyar antiszemiták nem figyelnek majd oda a magyarázkodásokra. Az idézett asszimiláns politikusnak sem kell bizonygatnia magyarságát. Törekedni a demokraták megnyerésére érdemes, akik senkinek a politikai jogait nem vonják kétségbe etnikai hovatartozása miatt, és akik nem aszerint adnak igazat egy parlamenti szónoknak, hogy az magyar nemzetiségű-e vagy sem.




















Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon