Skip to main content

Polgárosodás vagy polgárosítás? – egy értelmetlen alternatíva

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A kormánykoalíció vezető pártjának modernizációs hitvallását a legegyértelműbben alighanem Gergely András történésznek, az MDF egyik vezető ideológusának A modernizációs folyamatokat irányítani kell című okfejtésében olvashatjuk. „Az MDF és a kormánykoalíció – írja a Kritika áprilisi számában – azt a felfogást képviseli, hogy a Nyugathoz történő felzárkózást irányítani kell. Ez ugyanis Magyarország ezeréves története során mindig fölülről irányított, vezérelt folyamatok jegyében ment végbe. Például a kereszténység és a feudalizmus nem spontán módon, szerves fejlődéssel jött létre nálunk – szemben Nyugat-Európával –, hanem jött Szent István a nyugati papokkal és lovagokkal, és céltudatos, erőszakos módon bevezette Magyarországon az európai keresztény feudális rendet… A vita jelenleg azon folyik a két nagy párt között, vajon elérkezett-e már a magyar társadalom arra a pontra, amikor képes saját erejéből a modernizációt, a felzárkózást végrehajtani, kizárólag autonóm társadalmi mozgások, szerveződések, folyamatok révén. Erre az én válaszom az, hogy igen – de óriási társadalmi költségekkel. Az én véleményem szerint az MDF és a kormánykoalíció politikájának középpontjában a »nemzeti középosztály« megteremtése áll, amely állami segítség nélkül nem jön létre. Ha pedig nem jön létre, akkor nem lesz olyan komoly társadalmi réteg, amely hordozza a liberalizmust.”

Aligha kétséges, hogy a fenti sorokból kiolvasható „bevezetett liberalizmus” koncepció – bármennyire illeszkedik is a „bevezetés” aktusának eltökéltsége történelmi hagyományainkba – sokfelől támadható, nem utolsósorban persze magának a liberalizmusnak a szemszögéből. Hogyan vélekedik erről a másik fél, azaz Gergely András szavaival szólva, a másik „nagy párt” egyik prominens képviselője?

Magyarország már kinőtte a rendiséget

Beszélő: A kormányzó pártok által egyértelműen, mondhatni kendőzetlen nyíltsággal képviselt modernizációs stratégia előfeltevéséből egyfelől az következik, hogy a gazdasági-társadalmi automatizmusok beindításához vagy felpörgetéséhez nélkülözhetetlen önszabályozó intézményes struktúrákat állami beavatkozással kívánják létrehozni. Az ilyen struktúratételező beavatkozás – amint az feltehetőleg mindenki számára nyilvánvaló – elkerülhetetlen a jelenlegi helyzetben. Azonban e modernizációs előfeltevésből az is következik – s az eddig tekintélyelvűre hangszerelt kormányzati gyakorlat ezt igazolni látszik –, hogy nemcsak az intézményes átalakulás keretfeltételeit (ami feltétlenül szükséges!), hanem magát a folyamatot is közvetlen kormányzati döntésekkel és ellenőrzéssel, felülről irányítva kívánják levezényelni. Egy ilyen típusú állami beavatkozás az egykor állítólag kiűzni akart politika közvetlen jelenlétét állandósítja a gazdaságban és a társadalomban. Milyen következményekkel, illetve veszélyekkel járhat ez a stratégia a polgári átalakulás folyamatára?

Juhász Pál: Szigorú értelemben véve én nem állítanám azt, hogy a kormány egyértelműen arra törekedne, hogy ő maga jelölje ki azt: kik kerülhetnek, illetve kerüljenek a vagyonnal és gazdasági döntéshozatallal felruházott burzsoá helyzetébe. Inkább úgy fogalmaznék, hogy a polgárrá válásra esélyes rétegekre, csoportokra, személyekre vonatkozóan vannak feltételezéseik, amelyek alapján éppen ezeket a rétegeket óhajtják helyzetbe hozni. Az egyik ilyen feltételezés, hogy a volt tulajdonosok alkalmasak a polgárosodásra, míg a másik szerint azok a vállalkozók, akik mondjuk, az egzisztenciahitelre is jogosultak és akik az állami vagyonból akarnak tulajdont szerezni maguknak. Azonban szociológusként meg vagyok győződve arról, hogy Magyarország már „kinőtte” a rendiséget, vagyis túlhaladt azon az állapoton, amikor valamely foglalkozási vagy kulturális csoport tagjainak életvitelét és jövőhorizontját (azt, hogy mi válhat belőlük) a rendi hovatartozás kényszerpályája írta elő, határozta meg. Mivel a társadalom ebben az értelemben nem rendies tagoltságú, meg vagyok arról győződve, hogy szinte minden magyar társadalmi rétegből elég sokan képesek burzsoá tulajdonra, vállalkozásra alapított egzisztenciájú emberré válni, sőt bizton állíthatom, sokan már rá is léptek a gazdasági értelemben vett polgárrá válás útjára. Mivel az individuumok szabad mozgását gátló rendi akadályok hál’ isten már ledőltek, ugyancsak veszélyes fejleménynek tűnik, hogy politikai eszközökkel valamilyen újfajta rendies tagozódás létrehozására tegyenek kísérletet. Ezért nem lehet és nem szabad a problémát előítéletesen kezelni.

Közgazdászként pedig meg vagyok arról győződve, hogy nem a privatizáció, tehát az állami, nagyszövetkezeti tulajdon megszerzése az, ami a burzsoává válás fő útjának tekinthető, hanem a teremtés, pontosabban fogalmazva: az önteremtés előfeltételeinek létrehozása, illetve ezek garantálása. Ha megvannak ezek az előfeltételek, új vagyonok és a vagyonosodás további új lehetőségei jönnek létre, ezt nevezem önteremtésnek. E folyamat nagyobb jelentőségű, mint maguk a privatizálások. Privatizálásokra nem azért van szükség elsősorban, mert az a „polgárcsinálásban” oly nagy szerepet visz – magától értetődő persze, hogy hozzájárul ahhoz –, hanem azért, mert a) a gazdaság egységes rendszer szerint kell hogy működjön; b) sok vállalat bajban van, és ha nem találunk neki gazdát, akkor nincs, aki a bajban cselekedni tudjon; c) lehetőséget kell adni mindenkinek arra, hogy megmentse a maga szerepeit. Ez utóbbin azt értem, a mérnököknek, munkásoknak lehetővé kell tenni azt, hogy ne csak elviseljék a rájuk mért sorsot – s konkrét jövőkép nélkül belevesszenek egy kilátástalannak ítélt helyzetbe –, hanem újraalkossák önmagukat, s akár szerepeik folytatásával ők is polgárrá válhassanak. Hozzá kell azonban tennem, hogy a polgárosodás döntő színtere kívül van ezen a rendszeren! Éppen ezért mi egy meglehetősen rétegközömbös szabályozási technika hívei vagyunk. Teljesen semlegeseknek kell lenni a tekintetben, kiknek van vagy kiknek legyen lehetősége bekapcsolódni az „önmagamat piaci szereplővé tevés rendszerébe”.

Azonban tisztában kell lenni azzal is, hogy a mindennapi élet perspektívájából, a részpiacok és kulturális csoportok szerint különbségek vannak a polgárrá válás értelmét, illetve értelmezését illetően. Az egyik csoport polgárrá válása éppen azáltal megy végbe, hogy jól tudja megfogalmazni a maga munkaerő-piaci árujellegét, és önmagát értékesíteni tudó emberré, illetve embercsoporttá teszi. Egy másik csoport számára a polgárrá válás azt jelenti, hogy a maga kis műhelyét, gazdaságát képes önállóan megformálni, munkáját individualizálni és a saját ízléséhez igazítani. Van olyan kulturális csoport és részpiac, ahol a marketing, a piacon való tájékozódás és a piacon való kapcsolatteremtés a lényege az ő polgárrá válásának, és viszonylag kicsi az a rész, melynek a polgárosodáshoz közvetlenül a tulajdon a fontos, tehát az, hogy tisztán a tulajdon révén szerezzen gazdasági esélyeket.

Beszélő: Értelmezzük ezt úgy, hogy nem fenyeget a politikai-hatalmi esélyekre orientálódó klientúrakapitalizmus?


J. P.: Sajnos, ennek ellenére is fenyeget a klientúrakapitalizmus elburjánzása. Itt ugyanis egy másik dolgot is figyelembe kell venni. Mind a második gazdaságra, illetve annak jelentős részére, mind a nyolcvanas évek közepétől szerveződött magánvállalkozói, kisvállalkozói körre (beleértve a téesz önállósult melléküzemeit és a kisszövetkezeteket is) igaz volt az, hogy létezésük és sikerességük nem tisztán gazdasági, hanem politikai esélyektől függött. Ezek ugyanis monopolizált részpiacokra épültek rá. Mivel a piac maga monopolizált, vagyis csak maffia jellegű összefonódásokon keresztül hozzáférhető, és a monopolhelyzetben állami tisztviselők vannak jelen, ehhez a helyzethez a szabadpiaci burzsoá szférának is alkalmazkodnia kellett. Minél inkább a kormány irányítja és ellenőrzi a gazdasági és a megrendelőként szóba jöhető közszolgálati hivatalok vezetőit, annál inkább rá van utalva egy jelentős vállalkozói kör. Az asszimiláció módjai a primitív megvesztegetéstől a rendkívül bonyolult érdek-cserekapcsolatokig terjedő skálán helyezhetők el. A torz gazdasági és politikai szerkezetet létrehozó, illetve fenntartó klientúrakapitalizmus kialakulása igazán a monopolisztikus iparok igazgatásánál és a nagy közszolgáltatások kézben tartásánál fenyeget, mivel a piaci láncolatokat döntő módon meghatározzák. Mivel ezek a szférák sok csatlakozó egzisztenciát határoznak meg, önkéntelenül nagy a kísértése minden igazgatásnak, hogy a saját klientúrájába fogja be őket. Persze a kormányzati apparátus közel sem egységes, így nem állítanám, hogy a helycseréket, leváltásokat stb. kizárólag politikai szempontok vezérlik. Az egészségügyi és kulturális tárcánál érezhető, hogy a klientúra kezébe akarják adni a fontos intézményeket, az ipari és a mezőgazdasági tárcánál ez hol igaz, hol nem. Gyakran nem is lehet tudni, hogy ez mennyiben tudatos és mennyiben csak sodródás. A felügyeleti hatóságoknál, tehát a minisztériumoknál, decentralizált hivataloknál, „főispáni hivataloknál” (értsd: kmb.) ez viszonylag tudatos, ha nem is átfogóan tervezett.

Beszélő: A polgárról alkotott képzetekre, illetve a polgár fogalmára vonatkozóan léteznek-e felfogásbeli, értelmezési különbségek a kormánypártok és a liberális pártok között?


J. P.: Ebben az esetben nem egyszerűen politikai, hanem világképbeli különbségről van szó, amely – úgy is kifejezhetném – meghatározza a politikai-szociológiai érzékelésben meglévő különbséget. Az FKgP-ban és a KNDP-ben egyértelműen, az MDF-ben többnyire olyan polgárképzetek érvényesülnek, amelyek voltaképpen a tradicionális rendiségből fakadó polgárképzetek meghosszabbításai, tovább vagy újraértelmezései. Tehát esetükben a polgárság rendies felfogásáról van szó, arról, hogy egykor a polgárság is rend volt a társadalom többi rendjei közül a maga kulturálisan megformált életvitelével, kapcsolatrendszerével, a gazdasági és közéletben neki kiutalt szerepekkel. Az ő gondolkodásukat ez a rendiesen értelmezett polgárfogalom irányítja, kvázi ezt keresik, amikor polgárt keresnek, illetve polgárt akarnak teremteni. Ezzel szemben a mi kiindulópontunk az, hogy a polgárság ma már nem egy rend, hanem a társadalomba való bekapcsolódási mód. Ebből következően nem is hisszük, hogy a polgárság rétegspecifikusan megcélozható, s főként azt nem, hogy megteremthető. A polgárság lassabb vagy gyorsabb létrejövetele, általánossá válása lényegében attól függ, hogy a társadalmat milyen módon szabályozzuk. Ha a társadalom integrációját úgy szabályozzuk, hogy maximálisan törekszünk a kényszerkapcsolódások kiiktatására, a kapcsolatrendszerek változatosságára, az életvitel és a gazdálkodás szabad alakítására, akkor a társadalom arra kényszerül, hogy tagjai polgári öntudattal viselkedjenek, mert ez megélhetésük feltétele lesz. Ha azonban az integráció összekapcsolódik az államigazgatással, ha a monopolisztikus közszolgálati szerep az egészségügytől az oktatásig és minden más vonatkozásban is erőteljesen kiépül, akkor az emberek arra kényszerülnek, hogy a szervilizmus félé mozduljanak el.

Beszélő: Állíthatjuk-e, hogy amennyiben egy politikai párt modernizációs stratégiájában polgárteremtésre vállalkozik, akkor ehhez kimondva vagy kimondatlanul, de valamilyen bürokratikus típusú integrációs elvet kell felhasználni, mert csak a politikailag-bürokratikusan garantált kényszerkapcsolódások kialakításával lehet meghatározott rétegeket, csoportokat, személyeket a polgár rendi helyzetébe hozni és ott megtartani. A valóban szabadon érvényesülő piaci integráció s az ezt létrehozni akaró szabályozás pedig gyökeresen, elvileg mond ellent a kényszerkapcsolódások rendszerének.

J. P.: Igen. S itt azért szeretném erősen kihangsúlyozni a szociológiai különbséget az integráció e két típusa között, mert ennek korántsem elhanyagolható jelentősége van a liberális és a kormánypártok polgár-, polgárosodásértelmezése s általában véve politikai filozófiája és stratégiája szempontjából. A bürokratikus integrációban meghatározott, hogy milyen pályákon és szerepeken keresztül tudnak integrálódni a tevékenységek, s ez valamilyen formában mindig igényli a politika közvetlen jelenlétét a folyamatokban. Míg a piaci integráció esetében erről nincs szó, a cselekvők maguk döntenek a kapcsolódási módokról, s a politika csak és kizárólag negatív értelemben vehet részt a folyamatokban, csupán azért, hogy megakadályozza valamelyik kapcsolódási mód kizárólagossá válását. Az általam kívánatosnak tartott szabályozási mód ez utóbbi integrációs típushoz áll közel, amelyben magától értetődően automatizmusok „irányítanák” a polgárosodási folyamatot.

A „megszakított polgárosodás” és ami utána következik

Beszélő: Az elmúlt 40 évben Magyarországon, ha torz formában is, de mégiscsak kialakultak a polgárosodás „szerves” képződményei, amelyek óhatatlanul hatással vannak a jelenlegi helyzetre is. Ön mint a „megszakított polgárosodás” elméletének egyik kidolgozója miben látja ennek a folyamatnak a lényegét?

J. P.: Ennek az elméletnek kétfajta értelmezése van, s tulajdonképpen mindkettő igaz, a kérdés csak az, hogy mit tartunk belőle fontosnak. Az egyik értelmezés szerint, amikor a hatvanas években újra lehetővé váltak a polgárosodás bizonyos formái Magyarországon, akkor a polgárinak tekinthető kulturális tradícióval rendelkező családok tudtak ebben a folyamatban jeleskedni. A másik értelmezésben pedig sokkal átfogóbb jelentése van a dolognak, ugyanis annak a lökésnek a hatása, amely a magyarországi proletariátust és parasztságot az individuális szerepek felé irányította – s ez már a nagy világgazdasági válság óta megfigyelhető –, továbbra is érvényesül. A társadalmi rendeknek és/vagy osztályoknak ezt az individualizálódását én fontosabbnak tartom, mint azt az egyszerű kultúrszociológiai tényt, hogy akinek kulturális öröksége van, az könnyebben boldogul. Az persze statisztikailag bizonyítható, hogy a hatvanas években megnyílt individualizálódási lehetőségeket jobban ki tudta használni, aki kispolgári vagy polgári tradíciója családokból származott. Csakhogy elég tömeges a kivétel ahhoz, hogy ne értékeljük túl a családon keresztül ható kulturális determinációt.

Tehát ami valójában lezajlik, az annak az egyéni társadalmi szerepnek a megalkotása, amivel sikert lehet elérni, ami polgári értelemben sikerorientált. Ez azonban nem az általában vett polgár vagy az absztrakt kapitalizmus polgára, hiszen aki megindul az individualizálódás pályáján, nem személytelen szerepet játszik, hanem nagyon is arra törekszik, hogy egyéni módon kapcsolódjon be a világba. Ezt a folyamatot azért szoktam parasztpolgárosodásnak vagy céhesedésnek nevezni, mert a fejlődés második vagy harmadik lépcsőjén az az ember, aki a piacon jól boldogul (pl. fóliás kertészkedéssel), egyúttal arra is törekszik, hogy megkeresse azt a számára fontos referenciaközösséget, amelyben ő megformálja egyéni szerepét. Ez, úgy hiszem, áll a többi kisvállalkozóra is. A piaci vállalkozói magatartás megformálása egyúttal közösségkeresés és egy olyan közösségteremtés is, amelyben enyém egy bizonyos szerep, a másiké pedig kiegészítő szerep. Az egyénileg leosztott, de végül is közösen megformált szerepeknek az a fajta személyességen nyugvó kapcsolatrendszere arra kényszeríti a szociológust, hogy ezt a típust valamivel megkülönböztesse attól a vállalkozó polgártól, akinek a számára nem a közösségben és a közösség előtt megformált szerep a fontos, hanem az, hogy a sikeres piaci magatartás mit hoz a konyhára.

Beszélő: A hazai polgárosodás ezek szerint két jellegzetes típust termelt ki. Az egyik típus elsődlegesen a közösségre, mint értékre orientálódva formálja meg a maga individuális szerepét, és a piaci vállalkozói viselkedés sikerét nem csupán a profit jelenti, a másik típus tisztán célracionálisan mindenfajta közösségi kapcsolattól függetlenül tör a nyereségre…

J. P.: Igen, de én nem mondanám azt, hogy a második típust a teljes értéksemlegesség jellemzi, itt ugyanis csupán másfajta értékekről van szó, mint az előzőnél. A parasztpolgár esetében az üzleti szerepben cselekvő arra törekszik, hogy egy közösségben való fontosságra tekintettel formálja racionálissá viselkedését, körülbelül úgy, hogy én vagyok a legjobb kaszás, a legügyesebb kereskedő, a legjobb kertész, tehát nem pusztán a jövedelem számít.

Beszélő: Akkor maga a vállalkozás csupán egy eszköze ennek a közösségre vonatkoztatott önmegvalósításnak.

J. P.: Úgy van. Ennek a tulajdonképpen korlátozott önmegvalósításnak az eszköze. Mert ha a tiszta piaci logikát tekintjük, akkor ez a fajta közösségi beállítottság útját állja a vállalkozás nagyvonalúságának, rugalmasságának, a pénztőke forgatásának. A másik oldalon van viszont az ideális vállalkozó, aki éppen azt élvezi, hogy képes a szerepek között szlalomozni, és az egyik referenciakörből átlépni a másikba, ha az üzlet logikája azt kívánja. Képes nemzetközi diplomatává válni vagy pornóüzletet vezetni, holott azelőtt ő politikai brosúrákat gyártott egy kollektivista puritán társadalom számára. Ez az ideális vállalkozó, és aki a leggyorsabban mozgatja meg a piacot. De ez az, ami élesen különbözik a hagyományos cívistől, a parasztpolgártól.

Beszélő: Végül is miben rejlik e folyamat felemássága, torz jellege, s ennek milyen következményei vannak a polgárság politikai öntudatára és politikai megszerveződésére nézve?

J. P.: Vannak olyan közösségszerveződések és kulturális folyamatok, amelyek a polgárosodásnak szerves bázist biztosítanak, de olyan kulturális tényezők is, amelyek ugyanezekben a csoportokban akadályozzák a polgárosodás kiteljesedését. Hiszen vigyázzunk! A polgárosodás politikai értelemben azt jelenti a politikai közösség számára, hogy a közösség választása és megformálása egyre tudatosabb lesz, illetve kialakul az a képesség és lehetőség, hogy többféle közösségben is részt vehetnek különböző szerepekkel. A közösséghez tartozás a polgár szemében nem végzetszerű sorsmeghatározás, hanem szabad döntés. Tehát a polgárosodásba beletartozik, hogy magamat mint kertészt, magamat mint szentesi polgárt, magamat mint a kálvinista olvasókör szimpatizánsát, magamat mint a politikai szervilizmus dühödt ellenségét stb. külön-külön fogalmazzam meg, és ne rakjam bele egy csomagba, és külön-külön keressem meg az ehhez tartozó közösséget. A mi kultúránkból azonban teljesen hiányzik a politikához értés, a politikának mindkét szintjéhez való hozzáértés. Hiányzik mind az érdekközösségek megszervezéséhez és megformálásához, mind pedig az érdekek és értékek közötti kompromisszum megalkotásához való hozzáértés, s így a pártokhoz való viszony tudatossága is. A politikai szerepekkel nem tud mit kezdeni a polgár, illetve a potenciális polgár, mivel azok nincsenek világosan definiálva, illetve strukturálva a számára. S ezért ki van szolgáltatva annak a politikai pártnak is, amelyik nem is akarja a hatalmában tartani, mert nem tudják elég jól megszervezni saját érdekközösségeiket, nem tudják az alkufolyamatokat szervezni és lebonyolítani más értékeket valló csoportokkal. Nem világos számára, hogy míg az érdekszervezeteknek vagy értékszervezeteknek (mint pl. a „zöld mozgalomnak”) a dolga, hogy egyértelműen megfogalmazzuk, a politikai közösség számára a képviselni szándékozott érdeket vagy értéket, addig a politikai pártoknak az a dolga, hogy összehangolást keressenek a különböző érdekek és értékek között. Minden rendes politikai párt, minden egyes érdekcsoportot bizonyos mértékig elárul, mert kizárólagosan nem szolgálhatja egyik érdekcsoportot sem. És mégis, minden érdekcsoportnak szüksége van arra a politikai szolgáltatásra, amelyik létrehozza az alkut a különböző érdekek és különböző értékek között.












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon