(–efhá) [F. Havas Gábor]

Nyomtatóbarát változat

A magyar kórházak belgyógyászati osztályain az ágyak jelentős részét (a különböző becslések szerint 40-50 százalékát) krónikus betegek foglalják el. Vagyis olyan betegek, akiknek a betegségét korábban már diagnosztizálták, állapotuk azóta nem változott, a beállított gyógyszeres kezelés változatlanul folytatható, sürgős és rendkívüli orvosi beavatkozást nem igényelnek.

Ezek a betegek többnyire szociális indikációk miatt kerülnek a belgyógyászati osztályokra, és szociális okokból maradnak – nemegyszer hosszú ideig – ott. Nincs, aki otthon ápolja őket, folyamatosan figyelemmel kísérje állapotukat, vagy megóvja őket a tartós betegséggel és kiszolgáltatottsággal együtt járó kellemetlen következményektől. S ha már egyszer bekerültek az akut belgyógyászati osztályokra, az ott szokásos procedúrát – akár indokolt, akár nem – velük is végigcsinálják. (EKG, röntgen, laborvizsgálatok stb.) Ha 8-10-szer kerülnek be egy évben, akkor annyiszor. Mindez rendkívül költséges, diszfunkcionális, és senkinek sem jó. A köznyelvben elfekvőként emlegetett krónikus osztályok száma kevés, oda csak 4–5 hónapos várakozási idő után lehet bejutni, ugyancsak drágák (még ha valamivel olcsóbbak is az akut osztályoknál), és nem is jelentenek igazi megoldást a problémára.

A fejlett országokban már rég találtak megfelelőbb megoldásokat. A jól szervezett, magas színvonalú és szükség szerint különböző szolgáltatásokkal (mosatás, étkeztetés) is kiegészülő házi gondozást a kórházaknál lényegesen olcsóbb fenntartású, de a szükséges funkciók ellátására tökéletesen alkalmas ápolási intézmények széles választéka egészíti ki. Az igény nálunk is már évekkel ezelőtt megfogalmazódott, de a gyakorlatban mind ez idáig kevés történt. A szokásos okok a legtöbb próbálkozást csírájában fojtották el. Íme mutatóba egy.

1992-ben a délpesti kórház két orvosa – egy belgyógyász a betegfelvételi osztályról, aki saját legjobb meggyőződése ellenére naponta volt kénytelen akut belosztályra utalni szociális okok miatt a kórházba kerülő krónikus betegeket, és egy bőrgyógyász, aki naponta szembesült a megfelelő otthoni gondozás hiányából eredő kellemetlen tünetekkel – egy nővérrel és egy könyvelővel szövetkezve kidolgozta egy 100 ágyas „Családsegítő Szociális és Ápoló Kórház” tervét. A tervezet szerint az új intézményben az egy főre jutó napi költség a töredéke lett volna az egy akut kórházi ágyra jutó napi költségnek. A tervet természetesen szerették volna megvalósítani. Mivel tőkéjük egyáltalán nem volt, igyekeztek partner után nézni. Főként hitelre és épületre lett volna szükségük. A pénzügyi paraméterek menet közben valamelyest változtak aszerint, hogy a soros tárgyalópartner szempontjai a szociális vagy a hiánypótló szolgáltatás kívánalmait helyezték-e előtérbe. (Ennek megfelelően voltak bevételcentrikusabb és a szociális megfontolásokat erősítő változatok.)

Először a Fővárosi Önkormányzatot keresték meg, ahol rokonszenvvel fogadták elképzeléseiket. Egy épület is szóba került a Szabadság-hegyen, amely akkor még fogyatékos gyerekek szanatóriumaként funkcionált, meglehetősen romos állapotban. Az orvosok bérelni szerették volna, azt is némi haladékkal, a főváros eladásra kínálta. Rendbe kellett volna hozatni, igen jelentős költséggel. A fővárosnak több ötlete nem volt, az „üzlet” elmaradt. Következett két kerületi önkormányzat: a pesterzsébeti és a zuglói. Az előbbi felajánlotta egy megszűnt bölcsőde épületét – 24 millióért. Újabb 10 millióért fel lehetett volna újítani. Az utóbbinál idáig sem jutottak el: némi kényszeredett puhatolódzás, aztán nem volt tovább. Közben folyt „a pénz utáni rohangászás”. A Budapest Bank igen nyájasan fogadta a tervet, de amikor kiderült, hogy a jelentkezők semmiféle „saját erővel” nem rendelkeznek, lehervadt a mosoly. Felbukkant valaki, akinek volt 50 milliója, és nem tudta, hogy mibe fektesse. Aztán ugyanolyan gyorsan el is tűnt. Tárgyaltak a tb-vel. A tb azonban semmilyen formában sem tartotta támogatásra érdemesnek a kezdeményezést. Közben a két doktor a Soros-alapítvány segítségével eljutott New Yorkba is: nézzenek körül, hátha szert tesznek hasznosítható tapasztalatokra. Elképzelésüket igazolva látták. Odakinn számos, az általuk elképzelthez kísértetiesen hasonló intézmény működik, igen hatékonyan. Valaki összehozta őket egy magyar származású vállalkozóval, aki kifejezetten „nursing care”-ben (ott így hívják ezt a gondozási formát) utazik. A tervezetből „biznisz-plen” lett, a nyereség rovat kissé megvastagodott. Ám a vállalkozó kórházba került, néhány kétségbeesett rádiótelefonos hívást követően a kapcsolat elhalt. Mint ahogy néhány további tétova próbálkozás után maga a kezdeményezés is. A nővér követte férjét Portugáliába. A két orvos pedig a továbbiakban inkább az addig meglehetősen döcögősen haladó családiház-építésre koncentrált.

Azóta mások némi tőkével, jobb kapcsolatokkal lényegesen szerencsésebben birkóztak a feladattal. Ma már létezik e téren néhány sikeres magánvállalkozás. De a krónikus betegek aránya a belgyógyászati osztályokon alig változott.

• Belföld