Skip to main content

Remény – remény nélkül

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


1. Először is: már megint nem sikerült. De ugyanakkor először nem sikerült 1953 óta Kelet-Európában egy demokratikus mozgalmat teljesen elnyomni.

2. Úgy látszik, a demokrácia akkor törhet át e térségben,

a) ha a demokratikus mozgalmak egy időben lépnek fel több kelet-európai országban;

b) ha a demokratizálási folyamat párhuzamosan halad a kommunista párton belül és kívül;

c)  ha a szovjet vezetés eléggé felvilágosult ahhoz, hogy csupán katonai érdekzónáját kívánja konzerválni, viszont hajlandó megegyezni a kelet-európai demokratikus mozgalmakkal, legalább egy korlátozott demokrácia „engedélyezése” jegyében.

3. Az a és a b feltétel teljesülését nem lehet teljesen kizárni, bár sok minden szól ellene. Kelet-Európában szélsőséges nacionalista indulatok támadtak fel és uralkodnak (ahogy azt Togliatti 1964-es „végrendeletében” már megjósolta, de pl. éppen a lengyel forradalom a hagyományos lengyel nacionalizmus leépüléséről tanúskodik. Az sem áll, hogy a kommunista pártok teljesen „elvesztek” a demokrácia számára; jó példa a lengyel „horizontális struktúra” mozgalom. A c feltétel volna a legnélkülözhetetlenebb, de erre van a legkisebb befolyásunk.

4. Bár ha én vezető szovjet politikus volnék, akkor egyszer a politikai bizottságnak mondanám el az intelmet, melyet általában a mi fejünkhöz szoktak vágni, nevezetesen: „Elvtársak, ne tévesszük össze illúzióinkat a valósággal! Nagyon jó volna, ha a lengyel forradalom (pardon: ellenforradalom) lett volna az utolsó Kelet-Európában – de hát ezt hittük 1956-ban és ’68-ban is. Elővehetjük tizenkét-tizenhárom évenként a tankokat, de egyszer talán ki lehetne találni valami újat is.”

5. Az 1956. októberi magyar felkelés elsősorban a nemzeti függetlenséget célozta meg. Nyilvánvalóan e felkelés is szerepet játszott abban, hogy 1961-től a szocialista tábor policentrikusabbá vált. Megérte-e ez az eredmény 1956 októberének és az azt követő megtorlásnak az áldozatait? Úgy hiszem: nem. Az 1968-as csehszlovákiai reformmozgalom elsősorban az emberi jogokat célozta meg. Nyilvánvalóan ez a reformmozgalom is nagy szerepet játszott abban, hogy a hetvenes években az úgynevezett szocialista országokban szamizdatkiadványok, ellenzéki csoportok jöttek létre. Megérte-e ez mindama szenvedéseket, melyek a cseh értelmiségre zúdultak és zúdulnak? Úgy hiszem: igen. Az 1980/81. évi lengyel forradalom elsősorban a munkás-önigazgatást célozta meg.

6. E forradalom egyik eredménye az, hogy talán mégsem sikerült teljesen leverni. A Szolidaritás illegális hálózata működik. Lehet, hogy egy felvilágosult szovjet vezetés bele fog egyezni Lengyelországban valamilyen kiegyezési kurzusba, mely – ellentétben az 1959–61 közti magyarországi „kiegyezéssel” – nem merül ki pusztán a terror leállításában, hanem átmenti 1980/81 bizonyos eredményeit is, például a vállalati szintű munkástanácsokat, ebből pedig később ismét előre lehet lépni a területi munkás-önigazgatás felé.

7. Kelet-Európa – Dél-Amerikához hasonlóan – a demokratikus szocializmusban keresi a megújulás útját. Úgy tűnik: e társadalom három jellemzőjében tér el alapvetően a hagyományos liberális demokráciától:

a) a termelőeszközök a munkáskollektívák tulajdonába kerülnek,

b) a politikai pártok megegyeznek bizonyos, a tulajdonviszonyokkal kapcsolatos alapkérdésekben,

c) a politikai pluralizmus nem pusztán a pártok közölt jön létre, hanem bizonyos konkrét problémák körül kialakuló, ad hoc csoportok között (lásd a Szolidaritás kongresszusát).

Hogyan fog mindez megvalósulni? Fogalmam sincs róla.

8. A szovjet civilizáció legelviselhetőbb vidéke 1981. december 13-a után – akárcsak 1968. augusztus 21-e után – már megint Magyarország. (Jugoszláviát 1949–50, a munkás-önigazgatás elvi elismerése óta nem lehet a szovjet civilizáció részének tekinteni.) Ugyanakkor nem beszélhetünk szigorúan vett jogi játékszabályok általánosításáról, szó sincs demokratizálásról, a szellemi életben pedig gátolják a pluralizmus kialakulását.

9. Az elviselhető Magyarországhoz azonban ma hozzátartozik a magyar ellenzék (pontosabban: a magyar máskéntgondolkodás – egy értelmiségi csoportot nehéz még ellenzékként jellemezni) létezése is. A magyar máskéntgondolkodókat elsősorban éppen az jellemzi, hogy elvetik az 1960 körül kialakult hazai gyakorlatot, ti. hogy valamit azért írjanak meg vagy ne írjanak meg, mert ezzel a hatalom egyik – toleránsabb – csoportját támogatják egy feltételezett rosszabb csoport ellenében. Nagyon lassan, de ez a „módszer” átterjedőben van az egész magyar kultúrára (elég Illyés Gyula újabb nyilatkozataira vagy a Tiszatáj és a Mozgó Világ cikkeire utalnunk).

10. Az ellenzéknek – ismétlem: amennyire van – éppen azt kell pótolnia, legalább részben, ami a hazai liberalizálásból hiányzik. Demokratizmusról természetesen nem beszélhetünk komolyan egy kis értelmiségi csoportról szólván. De beszélhetünk szigorúan jogi gondolkodásmódról. Ebben nincs is hiba. Beszélnünk kellene azonban a vélemények pluralizmusáról is, mert ezt ma még egyáltalán nem találhatjuk meg a magyar máskéntgondolkodók körében. Az ellenzéknek nem egyszerűen ideológiára van szüksége, hanem ideológiákra. Ezeket természetesen nem teremthetjük elő a semmiből, hanem részben bizonyos konkrét szükségletrendszerekből alakíthatjuk ki, részben nem politikai típusú ideológiákból vezethetjük le (ahogy ezt Konrád György egy nyilatkozatával kapcsolatos cikkemben kifejtettem). Ebből a szempontból igen fontos jelenség a magyar katolicizmuson belüli megújulás.

11. A magyar ellenzék az 1970-es években jött létre. Elindítóinak középponti élménye kisebb részben a prágai tavasz eltiprása volt, nagyobb részben a hazai ún. újbaloldal összeomlása. A fiatal értelmiség újbaloldali ideológiáját ugyanis a párt központi bizottságában 1972-ben fellépő ún. „munkásellenzék”[SZJ] arra használta ki, hogy visszaszorítsa az 1968-as, „kapitalizáló” gazdasági reformot, és erősítse a bürokratikus központosítást. Ellenhatásként a magyar ellenzéken belül is kialakult és uralkodóvá vált az az álláspont, hogy a rendszer gazdasági liberalizálódását feltétlenül vívmányként kell üdvözölni. Ezt, ebben a formában, én nem tartom helyes álláspontnak. A piacgazdaság erősítése munkástanácsok nélkül – politikai szempontból nézve – nem több a központi bürokrácia és a vállalati bürokrácia kötélhúzásánál. Az 1972-es pártvitában egyik félnek sem volt – nem lehetett – igaza.

12. A hazai liberalizálás haszonélvezője, a magyar középosztály, érdekeltté vált abban, hogy más kelet-európai országok ne lépjenek a liberalizálódás útjára, nem beszélve a valóságos demokratizálódásról. Ezzel a középosztály a hagyományos, 1711 utáni nemesi nacionalizmus örökébe lépett. Éppen itt kell a magyar máskéntgondolkodásnak élesen elválnia az uralkodó gondolkodásmódtól.

13. Amennyire el kell zárkóznia az ellenzéknek attól, hogy valamit azért mondjon vagy ne mondjon, mert azzal valamiféle rejtélyes „balosokat” erősítene, annyira oda kell figyelnie az MSZMP-n belül jelentkező demokratikus irányzatokra.

14. A magyar máskéntgondolkodás egyik fontos feladatának tartom a nyelv és a gondolkodás megtisztítását, mindenféle paradoxológia elutasítását.

15. A mai hivatalos Magyarország Európa 1955–56-ban szentesített kettéosztásának terméke: az Oderán inneni legelviselhetőbb változatot képviseli. Ezzel szemben az ellenzéknek – miközben a politikai kettéosztás tényét elfogadja – olyan összeurópai értékek felé kell tájékozódnia, melyeket utoljára az antifasiszta ellenállás mutatott fel.












































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon