kőszeg

Nyomtatóbarát változat

Rendszerváltoztatás – rövid tanfolyam

1990 tavaszán az MDF választási propagandafilmjében a kelet-európai földindulás képei láthatók, a lipcsei, prágai, budapesti tüntetések, majd a szétpattanó népköztársasági címer mögül előbukkan a koronás magyar címer: az ártatlan néző úgy vélheti, a nagy népmozgalmak elindítója és végcélja a diadalmas MDF volt.

Hasonló propagandafilmet tűzött műsorra az idei kampány nyitányaként január 15-én a Magyar Televízió.

A szombat délutáni tévébeszélgetés eredetileg csupán bevezette volna a Fekete Doboz Alapítvány filmjét, amelynek anyagát a filmkészítők az akkori ellenzék és az MSZMP között 1989 nyarán lezajlott politikai egyeztető tárgyalások során vették föl. A négy éve fekete dobozba zárt ötrészes film bemutatásához azonban egyes, időközben kormánypártivá lett szereplők ezúttal sem járultak hozzá. Így a bevezetés háromrészessé és az egész dokumentumfilm helyettesítőjévé vált.

Az újra felállított ellenzéki kerekasztal felett most az MDF szelleme uralkodik. Hisz az akkor semleges moderátorként szereplő Kónya Imre ma az MDF-kormány minisztere, Orbán Viktor pedig, aki akkor az SZDSZ első számú szövetségese volt, ma úgy utasítja el mind a kormánypárti, mind az ellenzéki címkét, ahogy az MDF tette Lakitelken 1987-ben. Tölgyessy Péter tétova kísérleteket tesz, hogy a beszélgetést közelebb vonja a tényekhez, fejtegetéseit azonban elnyomja a többiek számbeli fölénye.

A pártállami rendszer bukásában így a demokratikus ellenzék alig játszik szerepet. A Társadalmi Szerződés, amely 1987-ben megrajzolta a társadalom és az állampárt között folyó tárgyalások modelljét, egy szóval sem említtetik.

1988 nagy tüntetései kapcsán szó sincs Demszky, Haraszti, Solt Ottilia március 15-i letartóztatásáról, de arról se, hogy Csengey Dénes akkor még lebeszélte hallgatóit az utcára vonulásról. Az 1989-es március 15-ének viszont egyetlen hőse Csengey Dénes, holott különböző helyszíneken számosan beszéltek, a Kossuth téren például egymás után Orbán Viktor és Kis János.

A visszapillantó vita tárgyához e beszédek szövege is hozzátartozott volna. Csengey az „egyenrangú politizáló felek távlatos megegyezéséről” szólt. Orbán Viktor ellenben a hónapokkal későbbi „négyigenes” népszavazás lényeges követeléseit sorolta el, Kis János pedig egyértelműen meghatározta az EKA alapelvét: „Előbb a demokratikus pártok és mozgalmak koalícióját kell megteremteni, hogy az MSZMP-nek erős, megkerülhetetlen vetélytársa és tárgyalófele legyen.”

Az MSZMP-vel folytatandó tárgyalások céljáról és jellegéről az SZDSZ már az előkészítő tárgyalás előtt, március 4-én nyilatkozatot adott ki, majd a Fideszt kérte fel, hogy közvetítőként kezdeményezze az ellenzéki pártok kerekasztalának létrehozását. Az MDF – személy szerint Csurka – azonban húzódozott ettől. Így március 19-i közgyűlésén az SZDSZ egyoldalú együttműködési felhívást fogadott el. Kónya Imre csak ezután olvasta fel – az SZDSZ-közgyűlés vendégeként – a Független Jogász Fórum EKA-felhívását. Ekkor – Kis János javaslatára – a közgyűlés visszavonta a saját felhívásszövegét, és a Kónyáéhoz csatlakozott. Ez volt az első nagy ugrás Kónya politikai pályáján.

Tölgyessy – már most látható – legjobb szándékai ellenére sem tudja megakadályozni a rendszerváltás történetének MDF-es átrajzolását. Távolmaradása a beszélgetéssorozattól viszont egyértelművé tenné, hogy amit a néző lát, az nem történelem, hanem párttörténet.

Tölgyessy az 1989-es tárgyalások kulcsszereplője volt. Kár lenne, ha engedné, hogy mellékfigurává fokozzák le Kónya Imre apotheózisában.

Magánüzenet – övön alul

„Lezsák, Orbán és Kőszeg urak szinte egy szólamban szirénázzák vészjeleiket” – olvasom (Pozsonyból hazatérve, némi késéssel) Miklós Gábor cikkét a Népszabadság január 10-i számában. Szirénázzuk vészjeleinket, tudniillik az MSZP erősödő népszerűsége miatt. A két prominens pártvezető persze a legszélesebb nyilvánosság előtt szirénázhat. Magam a parlamentben már régóta nem szirénáztam, legfeljebb mint Miklós Gábor újságíró kollégája szirénázgatok, s nem is Magyarország legkedveltebb napilapjában, csak a mi szerény, környezetbarát orgánumunkban. Megtisztelő, hogy M. G. a figyelmére méltat, és a hon jelesei mellé helyez.

De ha már ilyen bensőséges viszonyba kerültünk, nem állhattam meg, hogy fel ne lapozzam M. G. régi írásait. A 80-as évek elején M. G. a Népszabadság varsói tudósítója volt, a lengyel fővárosból fuvolázta haza megnyugtató kommentárjait a szükségállapot serkentő hatására virágzásnak indult Lengyelhonról. Az egyik maradandó emlékű írása egy tökéletesen hétköznapi hétköznapon jelent meg, 1984. október 23-án. Kinek az érdeke – kérdezi M. G. –, hogy vihar támadt egy katolikus pap, bizonyos Popieluszko állítólagos elrablása körül? A varsói Szent Kosztka Szaniszló (sic) templom káplánját „elsősorban uszító hangú »szentbeszédei«” tették „neves” (idézőjel az eredetiben) személyiséggé. Titokzatos eltűnése „világszenzáció” lett. Pedig a kormány szóvivője is megerősítette: „az elrabolt papot azóta szemtanúk már látták”. A Popieluszko-ügy azoknak az érdeke, „akik meg akarják zavarni a belpolitikai stabilizálódást, az egyházzal való párbeszédet”.

Valaha külön rovatot nyitottunk arra, hogy bemutassuk legismertebb újságíróinkat – régebbi írásaik tükrében. Kizárólag olyanokat szemeltünk ki, akik ma a kereszténynemzeti oldalon állnak (vagy attól is jobbra). Végtére, aki hajdan szocialista volt s ma is az (jóllehet hat-nyolc éve többnyire mást értett a szón), nem fordított köpönyeget. Mi pedig éppen a képmutatók kőarcára akartunk bajuszt rajzolni. Eljárásunkat némely liberális barátunk így is övön alulinak minősítette. Pedig csak idéztünk.

„Horn és pártja máris ideges támadások és hisztérikus kirohanások célpontja” – írja most M. G. Hallható: feltámadóban a hagyományos szocialista újságírás stílusa és modora. Talán itt az ideje, hogy ne csak a mai kormánypárti kollégákkal ingerkedjünk, hanem a tegnapi (s netán holnapi) kormánypártiakkal is. Talán itt az ideje érzékeltetni, mekkora súllyal nyomaszt az egyszer leírt szó.

Akár ébredés után az éjszaka hajunkba ragadt pihe.

• A hét üzenetei