Skip to main content

Sem angyalok, sem ördögök…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Egységben a kétség (Beszélő, 1991. 40. szám)


Vegyes érzéssel olvastam az „Egységben a kétség” című vitazárót, mert bántott, hogy Vitányi Iván mennyivel toleránsabb, mint liberális ellenfelei; annak azonban örültem, hogy ez ki is derült a beszámolóból. Az itt evidenciaként kezelt szakszervezeti kérdést szeretném más nézőpontból láttatni.

A félreértés szerintem abból adódik, hogy az SZDSZ (de az MDF is és a független szakszervezetek is) mintha hallgatólag pártnak tekintenék az MSZOSZ-t. Márpedig ez nem így van. A viszály alapja, a vagyon nem azonos eredetű: az egypárti vagyon negyven év alatt keletkezett, a szakszervezeti vagyon pedig több mint száz év alatt. (Legalábbis a nyomdászoké – én ugyanis ehhez az ágazati szervezethez tartozom.) Az ingatlanok egy részét államosították, de tettek is hozzá később, így ez a lényegen nem sokat változtat. Akik egy szakma keretei közt élték le az életüket, így tartják számon, és méltánytalanságként vették tudomásul az újraállamosítást. (Egyébként osztozkodni sem akarnak, vagyis szigorúbbak, mint az MSZOSZ.)

Bizalmi vagyok, így én is gyűjtöttem aláírásokat a nyáron a tagdíjlevonás ügyében, és mondhatom, senkinek sem volt ellenvetése. Fölülről sem kaptam ukázt „nyomásgyakorlásra”, a mai sajtónyilvánosság mellett ez nem maradhatott volna titokban sehol: ha nem jelent meg ilyen cikk, az azt jelenti, hogy nem volt mit leleplezni.

Emlékszem két éve mennyire örültünk a független szakszervezeteknek, egyszerűen azért, hogy léteznek! Nem sokkal utóbb azonban a régiek is felocsúdtak, s kezdtek valós érdeket képviselni. Az ágazatiak egy része akkoriban el is szakadt a SZOT-tól. (A nyomdászkongresszuson még én is ezt szorgalmaztam, de leszavaztak. Ma már nem is bánom, hogy így történt.) Azt viszont senki előre nem láthatta, hogy a vagyoni viszálykodás szinte befullasztja majd az alig hogy elindult valós érdekvédelmet! Ma ott tartunk, hogy a kormány a nevető harmadik (amely bízvást tekinthető tulajdonosnak, hiszen a hatalmas méretű állami ipart a kezében tartja), megengedheti magának, hogy szakszervezeti egyetértés nélkül bocsássa az országgyűlés elé az új munkatörvénykönyvet, mely hosszú időre meghatározza a sorsunkat. Keserves állapot. S az SZDSZ, mely szociálisan elkötelezett liberális pártnak írja le magát, ehhez közvetve hozzájárult, amikor a legnagyobb szakszervezet gúzsba kötéséhez segédkezet nyújtott a kormánynak. (Ha meg nem próbálja valahogyan helyrehozni a dolgot, akkor munkásszavazókat veszíthet a következő választáson.)

Gondolják meg: két éve a munkások együtt döntöttek másokkal az állampárt dolgairól a népszavazás alkalmából, most a nyáron pedig – aláírásaik tanúsága szerint – nem fordítottak hátat szakszervezeteiknek. Ez azt jelenti, hogy nem tekintik azokat állampárti maradványnak. Solt Ottilia téved, amikor gőzhengernek tekinti az MSZOSZ-t, erről szó sincs. Ma már az MSZOSZ nem tartja szoros alárendeltségben a hozzá tartozó ágazati szakszervezeteket, mint jogelődje tette. Ezek ma már minden fontos kérdésben maguk döntenek, sőt: bármikor kiléphetnek az MSZOSZ-ből. Épp ez az újrafogalmazott kapcsolat is bizonyítja, hogy Nagy Sándorék képesek voltak változni, s mára a hatalom kiszolgálójából a hatalom következetes ellenfeleivé lettek. (Persze lehet erre azt mondani: kutyából nem lesz szalonna, de azt se feledjük, hogy a mai legitim kormányt viszont illegitim elődeinek centralizációs törekvései jellemzik.)

Az SZDSZ más ügyekben nem híve a boszorkányüldözésnek vagy bűnbakképzésnek, jó lenne, ha a szakszervezeti kérdésben is újra átgondolná álláspontját.

Az emberek magatartását a világon mindenütt a jelenük határozza meg, nem a múltjuk. Különösen így van ez a megtépázott Közép-Európában. Itt tán több az ellentmondásos helyzet, mint másutt. Itt kétségkívül hatalmi összefonódások is vannak, s mindaddig lesznek is, míg az ipar tulajdonszerkezete meg nem változik. Ezen sem ráolvasás, sem elszámoltatás nem segíthet, illetve csak nehezíthet. Változás azonban igenis elképzelhető az emberi gondolkozásban. Avagy hallották-e Beckett Tamás hírét? Az angol történelemben ő volt az a szász, aki mindaddig a királlyal cimborált, amíg nem volt választása. De amint esélyt kapott a sorstól, hogy a szászok érdekét képviselje, nyomban élt is az eséllyel, míg csak meg nem halt. Mivelhogy az emberek nem angyalok, de nem is ördögök sem Angliában, sem Magyarországon. Történelmi körülmények pedig tagadhatatlanul vannak.














Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon