Skip to main content

Son et lumière

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A Nemzeti Színház nyitó előadásai


Nem szokásom magánügyeimmel traktálni az olvasót, most mégis ezt teszem, ugyanis el kell mondanom: miért nem tudtam hosszú ideig eleget tenni annak a felkérésnek, hogy írjak a Nemzeti Színház Madách-bemutatójáról. Az ok egyszerű: láttam ugyan a díszelőadás tévéközvetítését, de annak alapján nem tisztességes kritikát írni, az előadást viszont többszöri próbálkozás után sem sikerült élőben megnéznem. Alighanem bennem, eddigi ítészi működésemben van a hiba, amiért a színház titkársága – arra való hivatkozással, hogy az évad végéig minden jegyet eladtak – következetesen elutasította szakmai, sőt teljes árú jegykérésemet.

Már-már feladtam, amikor több ismerősöm is felajánlotta, hogy az echós szekérnél hosszas sorban állás után megvett méregdrága jegyét szívesen eladja, mert a tévében, valamint a különböző orgánumokban látottak alapján többé már nem kíváncsi Thália magyar papjainak és papnőinek legújabb szentélyére. Így jutottam be Az ember tragédiájára. Az igazsághoz tartozik, hogy ezt megelőzően A vihart és Anatolij Vasziljev társulatának vendégelőadását (Mozart és Salieri/Requiem) már minden probléma nélkül láthattam. Természetesen örülök annak, hogy a nagyközönség ennyire kíváncsi a Tragédia-előadásra, azt már kevésbé értem, miért nem érdeklődik ugyanilyen mértékben A vihar iránt. Ennek nyilván nem esztétikai indokai vannak, hiszen a két előadás között ilyen értelmű különbség aligha fedezhető fel.

Ha már a helyzet így alakult, akkor a következőkben nemcsak a nyitó előadásról, hanem a gyors egymásutánban követő előadásokról, tehát a nyitó fél évadról igyekszem képet adni. Azt is írhatnám: alibi évadról. Hiszen nemcsak a színházépület s környéke nem készült el, az előadások is csupán torzók. Megvolt az átadás, az ünnepség, a határidőket látszólag betartották, bemutatókra is sor került, de Nemzeti Színház továbbra sincs. Az épületet nem minősítem, ezt mások már e hasábokon is megtették. Annyit azonban el kell mondanom, hogy a külső és a belső, azaz az épület s a benne megszületett két produkció tökéletes összhangban van. S ez finoman szólva elszomorító.

Az ember – elismerem: naivan – azt feltételezné, hogy ha annyi évtized és számtalan eldobott vagy elenyészett terv után épül egy színház, akkor abban az első előadások névjegy értékűek lesznek. Ez még akkor is jogos elképzelés lenne, ha ez a színház történetesen nem Nemzeti névre hallgatna. Azok, akik építtették és építették, akik az épületet birtokba veszik, bemutatkozásukkor prezentálni szokták: tisztelt látogató, ilyen színházat és ilyen műsort fogunk neked kínálni. Ha a mostani bemutatkozást ilyen gesztusnak értékeljük, akkor sokszorosan baj van. Ha ez a két előadás jelenti a névjegyet, akkor megkérdőjeleződik a jelenlegi direkció művészi alkalmassága, és súlyos aggályok fogalmazódnak meg: vajon mitől lesz ez a színház a Nemzeti?

Természetesen nem akarom feleleveníteni a régóta és visszatérően folyó vitát arról, hogy mi a nemzeti színházi eszme korszerű értelmezése, hogy szükség van-e a XXI. században Nemzeti Színházra, s ha igen, milyenre, és arról még kevésbé szeretnék polemizálni, hogy e presztízsberuházás lebonyolítójának milyen művészi legitimitása lehet – egyáltalán létezik-e. S természetesen tisztában vagyok azzal, hogy egy rohamtempóban lebonyolított építkezés és egy kierőltetett avatási ceremónia előkészítése közepette – amikor kényszerűen, egymást zavarva élnek-dolgoznak együtt a kivitelezők és az első produkciók alkotói – milyen nehézségekkel kell szembenéznie rendezőnek, tervezőnek, színésznek. Mégis, mindezzel együtt és mindennek ellenére mélységes csalódottságomnak és kiábrándultságomnak kell hangot adnom.

Tudom, e megállapítás nem éppen kritikushoz illő, de először hadd szóljak, mint egyszerű állampolgár. Annál inkább, mert mindháromszor, amikor a színházban megfordultam, nézőtársaim körében ugyanezzel az érzéssel találkoztam. Azok, akik testben és lélekben ünnepre készülve léptek a teátrumba, akik nem sajnálták a mi viszonyaink mellett horribilis árú jegyekre a pénzt, mert részesei akartak lenni egy régi nemzeti akarat megvalósulásának, becsapottnak érzik magukat. Az első meghökkenő és elutasító reakciókat maga az épület váltja ki, de igazán az előadások szünetében és végén érzékelhető az elégedetlenség. S most nem az előadások okozta értetlenségről (visszatérően: „ez mi volt?”) és pikírt megjegyzésekről (legtalálóbban: „ezért kár volt Nemzetit építeni!”) szeretnék szót ejteni, hiszen ezek az egyéni ízlés körébe sorolhatók. Azt a színház is beismeri, hogy a nézőtér jelentős részéről (30 százalékáról!) a színpadnak csupán egy részét lehet látni – magára vessen, aki a sorok szélére, vagy netán az oldalpáholyokba vett jegyet –, azt viszont mindenkinek meg kell tapasztalnia, hogy a játéktéren elhangzó szöveget sehol sem lehet érteni (bár egyesek – prominens kritikus is – ennek ellenkezőjét igyekeznek bizonygatni). Persze ezt is lehet a sietséggel, a beüzemelés hiányosságaival magyarázni, tehát elvben e problémák – legalábbis az akusztikaiak – valamelyest korrigálhatók, de mire volt jó ez a kapkodás? Minek ez a patyomkin színház? Miért kellenek ál-előadások? Mint

Az ember tragédiája

Azok jártak jól, akik csak a tévéközvetítését látták, mert ők legalább a szöveget értették. Bár abban sem volt sok köszönet, hiszen a rendező, Szikora János és dramaturgja, Telihay Péter olyan drasztikusan húzta meg a textust, hogy egyes jelenetekben alig maradt szöveg. A húzás mértékén is lehetne vitázni, hiszen igen kényes kérdés, hogy egy klasszikus drámából mit és mennyit illik a mű meghamisításának veszélye nélkül elhagyni, de ettől elválaszthatatlan és természetesen lényegesebb a tartalmi meggondolás: ma, amikor a drámaszöveg az előadásban másodlagossá válik az egyéb színi hatások mellett, nem mindegy, hogy a rövidítés milyen koncepcióból történik, a rendező mit akar kiemelni, hangsúlyozni, fontossá tenni – többek között a húzás segítségével is.

De a Nemzeti előadásában semminemű koncepció nem fedezhető fel. Ha csak azt nem tekintjük előadás-szervező gondolatnak, hogy az alkotók minél többet megmutassanak abból: mit tud a színpadtechnika. „Posztmodern” revüt láthatunk, amelyben kazettánként vagy egészében süllyed, emelkedik, jobbra-balra dől a színpad síkja, a magasból kaszkadőrök csapata zuhan alá, óriás kivetítőn villódzó képek, színek és fények tömkelegét zúdítják a nézőkre. S hogy mi végre az egész? Ezt ne firtassuk.

A Tragédia előadás-történetének elmúlt néhány évtizedre eső szakasza fontos eredményeket hozott abban, hogy az évtizedeken át uralkodó történelmi revü koncepciót egy dramaturgiailag feszesebb, drámaibb gondolkodásmód váltotta fel. Elég, ha számos külföldi rendezés mellett Lengyel György, Paál István vagy Ruszt József előadásaira utalok.

Természetesen Szikorát semmi nem kötelezte arra, hogy ezt a műmegközelítési tendenciát kövesse és gondolja tovább, szíve-joga, hogy visszatérjen a revüképek sorjáztatásához, de jogosan elvárható: előadása valamilyen módon reflektáljon korára, legyen szoros kapcsolat Madách műve, az abban megfogalmazódó sorskérdések és a jelen életérzése között. Az ötletek felelőtlen és kontrollálatlan halmozása is egyféle válasz a kor kérdéseire, csak nem éppen Madáchhoz és egy új Nemzeti Színházhoz illő, amelynek – többek között a Tragédiával is – hivatását, társadalmi szerepvállalását kellene megfogalmaznia.

Nem azt nehezményezem, hogy – akárcsak Paál István negyedszázaddal ezelőtti előadásában (ahol a hiány felkiáltójelként hatott) – nem hangzik el a dráma záró sora, s azt sem, hogy nem az Úr hangját halljuk, hanem az Úr kivetített szavait olvashatjuk. Mindkét megoldás lehet jó és rossz, semmitmondó és gondolatébresztő. De az utóbbit csak akkor mondhatjuk el róla, ha megszületik valami más, ami e kulcsjelentőségű szövegeket helyettesíti, új megvilágításba helyezi. Az első színben a percepciós problémák miatt az Úr szövegéből csupán kulcsszavak kerülnek a vetítővászonra, ez jelezhetné azt a viszonyt, amely a hatalom és a neki kiszolgáltatott ember között alakul ki, ha ennek bármi következménye lenne. De nincs. Mint ahogy az is csak szép kép, ahogy Szikora az előadást befejezi.

Kezdő rendező korában Pécsett Szikora már használta a szökőkutat, akkor a megtisztulás egyértelmű metaforájaként hatott. Most a negyedére kurtított záró színben villámgyorsan túljutunk az öngyilkosság gondolatának megfogalmazásán, az anyai örömök elé néző Évának Ádám tervét eltérítő akcióján, s egyszer csak feltör a színpad közepéből – mintha kerti locsolócső spriccelne – a víz, amelynek sugára mögött minden más hangot elnyomó himnikus zeneszó mellett ágál a tangába öltözött, sárral összekent emberpár. Szó sincs megtisztulásról – sem a szó fizikai, sem átvitt értelmében. De arról sem, amit a rendező a mű mai, aktuális és feltétlen optimizmusáról nyilatkozott, megindokolandó: miért ez a szcenikai geg pótolja a „Mondottam, ember: küzdj és bízva bízzál” sort.

Nincs értelme, hogy színről színre ismertessem a többnyire öncélú rendezői ötleteket vagy feltűnő ügyetlenségeket, következetlenségeket. Néhányat azonban – a lényeg érzékeltetése érdekében – fel kell idéznem. Az egyiptomi színben remek megoldás lenne, hogy hatalmas kőtömbök szorítják magukba a rabszolgákat, mintegy képi emblémáját adva a kornak, ám amikor kinyúlnak belőlük az emberi lábak, s mint egy-egy termetes vízimolnárka, a kasírozott kövek kisurrannak a színről, a metafora nevetségességbe fúl. A hatalmas színpad szélén mintha egyre kisebb asztalokat raknának egymásra, olyan az a torony, amelynek tetején szorong Ádám-Fáraó és Éva.

Ugyanilyen képtelen elrendezésű a prágai szín díszlete: a színpad közepén álló – ha tág asszociációs készséggel rendelkezem, akkor bosch-inak mondanám – Bábel tornyának a peremén kell egyensúlyoznia Ádám-Keplernek éppen úgy, mint Rudolf császárnak.

Az athéni színben hatalmas fehér maszkot viselő és síkbábuként mozgó emberek alkotják a demagógok által manipulált tömeget. Miltiádész érkezésekor viszont begurul a színpad hátterébe egy hatalmas utasszállító repülőgép (legalábbis feltűnik az orr része), ebből, mint egy turistacsoport száll ki a harcosok serege (néhány statiszta) s idegenvezetőjük: Ádám.

A londoni színben mintha egy panelház keresztmetszetét látnánk: az egyforma kis lakáskalitkákban léteznek a szín szereplői, onnan lépnek ki, ha szöveges jelenésük van (a kép felidézi Szikora három évtizeddel ezelőtti pécsi Óriáscsecsemő előadását). A szöveg itt olyan kurta, hogy aki nem ismeri a darabot, képtelen eligazodni a színpadi történésekben – ezt az előadás utáni nézői reakciók egyértelműen igazolták. Különösen az érthetetlen, hogy a szereplők miért másznak fel a szín bal szélén álló kis létrán, amikor a mindenkit elnyelő közös sírba kellene ugraniuk. Ebben a színben egy másik korunkra utaló közlekedési eszköz is berobog: a metró. Éva viszont megdicsőülve száll át a színpadon. Hogy mindez miért történik így? Nincs rá magyarázat.

Mint ahogy arra sem, hogy Lucifer az űrjelenetben miért a színpadon áll, miközben Ádám nádból készített játék űrhajómakettbe kötve himbálózik a magasban, azaz a jelenet lényege, a páros kiszakadási kísérlet a Föld vonzásköréből miért nem születik meg.

Kedvencem azonban az eszkimó szín, amelyben Kovács Lajos mint eszkimó evezőjével éppen egy hatalmas bálnát püföl, amikor megérkezik hozzá Ádám és Lucifer. Láthatóan nem fázik, nincs semmi baja. S miután a két jövevény fontos dolgokról kezd beszélgetni, ő félrevonul, s tévéjén Walt Disney Bambi filmjét nézi, felesége pedig a háttérben lévő szoláriumágyból kel ki.

Az utóbbi évtizedek Tragédia-értelmezéseinek egyik kulcsproblémája volt, hogy a történelmi tablók közül melyiket tekintsük kortársinak. Tudjuk, Madách a kora kapitalista viszonyokat felidéző londonit tartotta annak. Az ötvenes-hatvanas években ez a falanszter lett, most, a környezetpusztító XXI. században úgy látszik: az eszkimó szín vált kortársivá. De a szöveg és a kép, a jelenet lényege és a bemutatott szcenárió ebben az előadásban sehogyan nem akar összeilleni. Mondhatnánk: a posztmodern szemlélet jegyében az össze nem illő mozaikdarabkák felvillantása megteremti a lehetőségét annak, hogy a néző maga állítsa össze a képet, maga vonja le a következtetéseket. A baj az, hogy akárhonnan, akármilyen nézőpontból vesszük szemügyre ezt az előadást, nem értelmezhető. Ez ugyanis blöff.

S e blöffhöz a sokfelől szerződtetett színészek csak asszisztálnak. A legtöbb néző éppen azt nehezményezi, hogy a Nemzetinek nincs társulata. Nem kötelező persze, hogy egy színháznak, még ha az a Nemzeti is, stabil társulata legyen. Ismerünk számos európai Nemzeti Színházat, amely részben vagy egészében befogadó színházi modellben működik, vagy előadásokra szervezi a stábját. De mindenhol azt tapasztalhatjuk, hogy elsődleges törekvés a lehető legjobbat összegyűjteni. Meghívott produkciókból is, vendégművészekből is. A Tragédiához azonban művészitől teljesen idegen szempontok szerint válogattak: a színészek között legyen fővárosi és vidéki, vezető művész és epizodista, hazai és határon túli (s ezen belül minden régió képviselője), idős és fiatal. Ha már ez lett a mérvadó válogatási kritérium, akkor legalább a három főszereplő tekintetében nyilvánult volna meg művészi koncepció. Hiszen lehetett volna értelme annak, hogy Ádámot és Évát javakorabeli művész (Szarvas József és Pap Vera), Lucifert viszont fiatal játssza. De nem lett. Ha mégis ki lehet emelni valakit a népes szereplőgárdából, az egyedül Alföldi Róbert, aki gyakran függetlenítve magát a színpadi kavalkádtól, koherens figurát próbál teremteni Luciferből. S az ő szövegét csaknem végig érteni is lehet. Igaz, ő igyekszik mindig kifelé, a nézők felé fordulva beszélni. Akárcsak

A vihar

néhány szereplője. Mindenekelőtt a komikusok, akik megtehetik, hogy a konkrét szituációtól függetlenítve magukat közvetlenül a nézőkhöz intézzék szavaikat. Így aztán Hollósi Frigyes (Stephano), Mészáros István (Trinkulo) és Vida Péter (Caliban) válik az est főszereplőjévé.

Ez máris súlyos arányeltolódást jelez, hiszen nehéz elképzelni olyan Vihar-előadást, amelyben Prospero helyett e három, végül is, epizodista kerüljön előtérbe. Schwajda György rendezésében ez történik.

Ahogy Szikora Tragédia-interpretációjában, úgy Schwajda Shakespeare-produkciójában sem derül ki: miért épp ezt a darabot választották, mit akartak vele vagy ennek ürügyén – ahogy ezt mostanában mondani szokás – üzenni.

A vihar olyan, mint egy son et lumière-show. A kiemelkedő turisztikai látványosságokat – Loire menti kastélyok, londoni Tower stb. – esténként gyönyörűen és rafináltan kivilágítják, s különböző fülbe mászó régi és modern zenére vagy a hely szellemének megfelelő történelmi játékot mutatnak be, vagy csupán az épület fénnyel írt, „dramatikus” bemutatását prezentálják a borsos árat fizető, mindeközben kulináris élvezeteknek is hódoló turistáknak. A kulináris gyönyörök a szünetre maradnak, de a Vangelisnek tulajdonított zene, illetve az intelligens lámpák fénykavalkádja, a színpad állandó mozgása, süllyedése-emelkedése, forgása, spirális vagy egyenes lépcsősorrá formálódása igazi látványshow-vá áll össze.

A színészi alakítások jobbára kimerülnek abban, hogy a szüntelen kavarodáshoz igazodó koreográfiát teljesítsék. A rendező Prosperót (Benedek Miklós) a színpad mélyére, egy nagy hintára telepített szobácskába száműzi, így aztán nem is látni, nem is hallani a darab főszereplőjét. Benedek elvész a térben, jelenléte súlytalan. Mindenekelőtt ő sínyli meg azt, hogy ezúttal is a rendező legfőbb törekvése a színpadtechnika bemutatása.

Rendezésről tulajdonképpen nem beszélhetünk. A produkcióban nincsenek hangsúlyok, a színészek láthatóan magukra hagyva dolgoztak, ettől ahány alakítás, annyi játékstílus. A jelenetek ritmustalanok, a térhasználat esetleges, illetve alá van rendelve a technikai csodáknak. A függöny helyén jelmezekből kialakított „fal” van, utalva arra a jelenetre, amikor Caliban ellenkezése ellenére a részeg matrózok eltulajdonítják Prospero ruhatárát (ekkor hatásosan le is szakítják a ruha-függönyt, de a továbbiakban nem tudnak vele mit kezdeni, a jelenetváltáskor a segédszemélyzetnek kell kiráncigálnia a színről). Ebbe a falba van beleszúrva Prospero pálcája, amit az előadás elején magához vesz, de a későbbiekben rendező is, színész is elfelejtkezik róla, így aztán a pálca eltörésének kulcsjelenete is értelmetlenné válik. Mint az egész este is.

Két előadás alapján – a Vasziljev-társulat rendkívüli, maradandó élményt nyújtó vendégjátéka ebből a szempontból figyelmen kívül hagyható – megállapítható: van is, nincs is Nemzeti Színházunk.

Lesz-e valamikor?




























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon