Skip to main content

Szamárlétra – közalkalmazottaknak

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A jog valóságos állása tekintetében köztes helyet szánnak a közoktatás, -egészségügy és -művelődés munkásainak a vállalatoknál megszerezhető státus és a közhivatalnoki íróasztal között. Valójában a közalkalmazotti státus – sokan vélekednek így – közelebb áll a könyökvédős csinovnyikéhoz, mint ami a pedagógusi, orvosi, kutatói alkotóközösséghez illene. Kóródi Mária (SZDSZ) például, a „bismarcki”, egyszersmind „lenini” jelzőkkel illette az előterjesztést a parlamenti vitában, azt állítva róla, hogy „uniformizál, fegyelmez, diktál, függőségbe hoz, függőségben tart és elbizonytalanít”. Az alávetettség, mondotta, politikailag remekül kihasználható, a függésben tartott tanár „csak akkor maradhat meg a pályáján, legalábbis állami iskolákban, ha az éppen aktuális nemzeti alaptantervet kritika nélkül oktatja”.

Rend és rendiség

Csakugyan az ismerős kliensrendszer bontakozik ki a közalkalmazotti jog állásából, ámbár a szót nem kedveli Antall József MDF- és miniszterelnök. De mit tegyünk? Az iskola vagy a múzeum igazgatóját (igaz, egy utólagos MDF-es módosítvány nyomán pályázattal) kinevezik; hogy ki a kinevező, azt homályban hagyja a törvény (erről a kormány és az ágazati miniszterek rendelkeznek majd), annyit tudunk, hogy a kinevezés általában határozatlan időre szól, s emez általános esetben nem kell megindokolni a kinevezés visszavonását. Nemcsak az úgynevezett magasabb vezető állásúakra vonatkozik ez, hanem általában a vezetőkre. A közintézményeket fenntartóknak messzemenő jogosítványaik vannak a fenntartott intézmények megszűntetésére, ami csaknem természetes a mai ínséges időkben. De a közalkalmazottnak főnöke alkalmatlanság címén is felmondhat (illetve az új jogállás nyelvén felmentést adhat), ami szintén érthető, hiszen az ésszerű működés ezt megköveteli. Ám először is: sokan hiányolják okkal a participációt, az alkotó értelmiségi közösség beleszólását a személyzeti döntésekbe (erre még visszatérünk). Másodszor: noha az alkalmatlanná nyilvánítást világosan indokolni kell, sőt a munkáltatóra hárul a bizonyítás kötelme is – ez a biztosíték illuzórikussá válhat a munkaügyi bíróságok csekély áteresztőképessége folytán. És harmadszor, ebből a hierarchikus káderpolitikából ugyanaz tűnik ki, amit a közhivatalnoki jog állása alapján is meg kellett állapítanunk: hogy a minisztériumok és a kormány, rendeletekkel megállapított rendben és módszerrel, rángathatja, függésben tarthatja a közalkalmazotti sereget.

Rendnek kell uralkodnia a munkavégzés terén. Sőt, a tanár, az orvos stb. „munkahelyén kívül is köteles a közalkalmazotti jogviszonyhoz és munkaköréhez méltó magatartást tanúsítani”. E passzushoz fűződik egyébként Sóvágó László MDF-es képviselő páratlan törvényhozói sikere: négy ellenzéki javallattal szemben, amelyek egyöntetűen törölték volna, Sóvágó volt a győztes ötödik, egy beszúrással, mely szerint a magánéletbéli magatartásnak a beosztáshoz is illeszkednie kell. A kormány és pártjai azzal a pragmatikus megokolással állították fel a szent életű közalkalmazott ideálját, hogy a vidéken, ahol igenis számít a magánéletbéli közmegbecsülés, ki lehessen rúgni azokat, akik nem vetnek jó fényt a szóban forgó közintézményre. Voltak pedig pragmatikusak azon az áron, hogy súlyosan megsértették a magánélet sérthetetlenségének jogállami elvét. Viszont legalább függőségben lehet tartani azokat, akik – mondjuk – nem az MDF szája íze szerint tanítják ’56-ot.

Más elemei is vannak a munkahelyen belüli klientúrának: hogy a főnök (minisztériumi intenciók szerint) folyamatosan minősíti beosztottját; hogy munkaügyi jogvita nélkül meg lehet tagadni a hozzájárulást a mellékállás vállalásához, a főállással való időbeli egybeesésre hivatkozva. Felhördült az ellenzéki padsorokban ülő értelmiség annak láttán, mily hosszadalmasán írja körül az újdonsült jogállás az orvos vagy tanár vagy óvónő fegyelmi felelősségre vonását. Mintha nem tudná a dolgát a főnök: előírják neki, hogy a „szándékosan, illetve súlyos gondatlansággal elkövetett vétség alapos gyanúja esetén az eljárás megindítása kötelező”. Vizsgálóbiztost kell kijelölni (ő az ügyész), aki javasolhatja a főnöknek (a bírónak) a gyanúsított felfüggesztését a vizsgálat ideje alatt, majd egy tárgyaláson összeül a háromtagú fegyelmi tanács (esküdtszék), amelynek összetételét a főnök jelöli ki. „A fegyelmi tanács a tényállás tisztázása céljából bizonyítási eljárást folytat le” stb. stb.

Karrierrendszer

A fegyelmi eljárás is, az előmeneteli és illetményrendszer is emlékeztet a közhivatalnoki szabályozásra. Alapjában véve a tanári, orvosi stb. karok is – feltéve, hogy a költségvetésből kapják a pénzt – karrier-rendszerűvé válnak július 1-jétől, ámbár a hozzá kapcsolt bérrendszer – a törvényi ígéret szerint – csak 1994. január 1-jén lép érvénybe. A közalkalmazottak világa is besorolási osztályokra, ezeken belül fizetési osztályokra, ezeket grádicsokra osztva pedig fizetési fokozatokra bomlik szét. A fő tagolást a képzettség, az altagolást pedig a közalkalmazotti jogviszonyban eltöltött idő szabja meg. A legalacsonyabb kategória az A/1-es (kezdő, általános iskolát vagy még azt sem végzett alkalmazott), a legmagasabb az F/13-as, éltes, magas fokú végzettségű kollegáé; utóbbihoz 36 közalkalmazásban ledolgozott év kell, hacsak az F/13-as jó munkájával ki nem érdemelte az egyes fokozatokban eltöltött 3 éves „várakozási idő” lerövidítését. Hogy szükség van arra, hogy a közalkalmazotti pálya biztonságos és előrelátható legyen (ez a karrierrendszer előnye), abban egyetértés volt a törvényhozásban; de azért az ellenzéki, sőt az MDF-es értelmiség nem mulasztotta el fölemlíteni a hátrányokat: hogy túlságosan nagy szerepet kap a szolgálati idő a fölfelé haladásban, s keveset a valódi érdemek; hogy rugalmatlan a szisztéma, „nehéz az átjárás” a költségvetési intézmények és a magánintézmények, egyházak, alapítványi fenntartó között. A törvény csak a költségvetésben dolgozókat részesíti a közalkalmazotti jogállás kegyében (és például az egyházi, alapítványi iskolákat nem) – így szolgálati időt veszít, aki szakmát nem, de állást változtatva kilép az állami szférából. A kormány csak egy vonatkozásban engedett a rugalmasságot ösztökélő módosítványok nyomásának: ha nem a közalkalmazott, hanem az intézmény mozog, a magánszférából a költségvetési fenntartottság státusába vándorolva át: ekkor a régi szolgálati idő is beszámít. Tehát csak ha a hegy megy Mohamedhez…

Mégis van mozgás a jog állásában, mert a főnök állami címeket adományozhat, ami után címpótlék jár: a közalkalmazott „főtanácsos”, „tanácsos” lehet. Ez megerősíti abbéli képzetünket, hogy rendűség tekintetében egy közalkalmazott alacsonyabb, mint egy állami hivatalnok, mert utóbbi a „címzetes főtanácsos” és a „címzetes tanácsos” cím várományosa. Ám a „címzetes” jelző nélkül is cím a cím, mégpedig elnevezésében megtévesztésig hasonlít ahhoz a besorolási fokozathoz, amelyet egy államhivatalnok idős korára játszva elér.

A munkaerő piacán

A kliensrendszernek persze szigorú gazdasági tartalma is van, a fizetési fokozatok szabják meg, hányszorosát garantálja a magyar állam a legalacsonyabb besorolású, A/1-es kollegáénak, akinek bérét viszont egyenesen a parlament határozza meg. Az egyetemet végzett pályakezdő kollega (E/1-es) szorzószáma 3, az említett F/13-asé 5,5. A garantálás munkajogias formulát vet be a közhivatalnoksághoz képest: a közalkalmazott többet is kereshet a törvényileg szavatolt illetménynél, ha fenntartója pénzt tud szerezi hozzá. Az alapszabadság az eltöltött idő szerint nő (3 fokozatonként 1 nappal), mindenkinek ki kell adni 20-21 napot (a köztisztviselőknek 25 napot). Garantálja továbbá az állam (mármint 1994. január 1-től, amikor is a fizetési előírások érvénybe lépnek) a tizenharmadik havi fizetést, a magasabb vezetők és a vezető állásúak pótlékát (bár ez nem nagy összeg: az A/1-es fokozat 1 usque 3-szorosa), az idegennyelvpótlékot (de csak annak, aki a nyelvet a munkakörrel összefüggőleg használja), valamint a jubileumi jutalmat (25, 30, 40 éves közalkalmazotti jogviszony esetén).

A Munkaügyi Minisztérium persze, amely átvette a közhivatalnokokért felelős BM-től az előterjesztő posztját, szigorúan munkajogi és munkaerőpiaci kategóriákban gondolkodik. „Az állam – írja a törvény indoklásában – a közalkalmazotti jogállás tekintetében tulajdonosi jellegű szabályozást valósít meg.” Az állam nem vehető egy kalap alá egy közönséges munkáltatóval, nem lehet vele magánjogias munkaszerződésbe elegyedni, és nem köthetik holmi szakszervezeti megállapodások. Mégis ő adja a pénzt, tehát védi is a közalkalmazottat „bizonyos kedvezőtlen munkaerőpiaci hatásoktól”, de arra is figyel, mit képes garantálni bérekből és juttatásokból. További specialitás, hogy a költségvetési intézmények esetében felülről osztják a pénzt, tehát – így az indoklás – „a pénzügyi függőség miatt a felek a legtöbb kérdésben nincsenek alkupozícióban”.

E helyzetleírás magyarázza, miért olyan a törvény „szervinek” nevezett hatálya, amilyen, vagyis miért csak a költségvetési intézményeknél ismerik el a közalkalmazotti jogállást. Az MSZP és az SZDSZ bírálta ezt is, az említett átjárhatósági, szervezet-átalakulási nehézségeket vetve fel. De talán túlságosan is optimista ez a kritika, még nincs oly sok alternatív intézmény, hogy ez megzavarná a döntően költségvetési kézben lévő rendszert. Minisztériumi adatok szerint így is 650-700 ezer embert érint a törvény, amiből 330 ezren az oktatásban, 260-270 ezren az egészségügyi és szociális területen, 45 ezren a közművelődésben működnek. A Közgyűjteményi és Közművelődési Dolgozók Szakszervezete (a KKDSZ) több mint 1 millióra taksálja az érintettek számát, mivel beszámol más foglalkozási csoportokat is. Mármost irdatlanul nagy garanciát jelent ennyi ember bérének a rendezése, amit pedig 1994. január 1-jére törvényileg magára vállal az állam. A tiszta magánélet embere, Sóvágó László elmondta felszólalásában, hogy 1991-ben 125 millió forintba – a költségvetés több mint 10 százalékába – került a büdzsének a közalkalmazottak bérezése; ha az A/1-es fokozatú bért 7500 forintnak vesszük, a közalkalmazotti illetményrendszer 21,9 milliárd forintot, 8000 forintos minimálbér esetén 27 milliárdot, 8500 forintos legalacsonyabb fizetést számítva 32,7 milliárdot emésztene föl. Ez bizony irdatlanul sok: könnyen el fog maradni a közszolgálat, a munkajogi alávetettség ellentétele, a szamárlétra biztonsága.

Participáció, érdekképviselet

Semmiképp nem vezethető le a munkajogi-munkaerőpiaci érvelésből a szervilitás követelménye. Miért csak formálisan kapják meg a közalkalmazottak a participációs, részvételi jogot? – veti föl számos módosítványával a kérdést Fodor Tamás szabad demokrata képviselő. Fodor – aki most rekorder volt a leszavazottságban –oly közalkalmazotti rendszert képzelt el, amelybe nehéz bekerülni, de kikerülni is. Erős szakmai, pályázási követelményeket épített volna be, és erősebb participációs jogosítványokat. A részvétel munkahelyi szerve, a közalkalmazotti tanács (az üzemi tanács megfelelője) csupán a jóléti eszközök felhasználásában és az ilyen intézmények, ingatlanok hasznosítása kérdésében kap egyetértési jogot, véleményt pedig az intézmény bevételeinek felhasználásának tervezetéről, a belső munkahelyi szabályzat tervezetéről, a közalkalmazottak nagyobb csoportját érintő intézkedésről, a közalkalmazottak képzésével összefüggő tervekről, a kialakító éves munka-és szabadságolási rendről nyilváníthat a főnöki döntés előtt. Fodor az együttdöntési jogosítványokat a munka- és szociális körülmények szabályozásával is megtoldotta volna, az előzetes véleményezési jogot pedig az egyedi és átfogó személyi döntésekben, a munkaszervezet átszervezésének kérdésében, a fegyelmi eljárásban is szívesen látta volna. „Ebben kellene átvenni a német rendszert!” – vélekedik. Az MSZP-sek viszont épp ellenkezőnek vélt irányban tapogatóztak, a szakszervezetek megnyirbált jogosítványait sajnálták, így aztán olyan módosítványt is beadtak, amely törölte volna a közalkalmazotti tanács valamennyi jogosítványát.

A közalkalmazottak szakszervezeteinek valóban kisebb lett a mozgásterük, mint más területeken, jórészt amiatt, mert egy költségvetési szerv nem önálló pénzügyileg. Például csak némi többletpótlékokat lehet kiharcolni egy kollektív szerződésben. Fontos viszont a szerepük az ágazati és országos érdekegyeztetésben, hiszen, mint láttuk, ezeken a szinteken szabályozzák az alkalmazás és a bérezés feltételeit. Az országos szintű érdekegyeztető fórum a törvény szövegében is nevesített KIÉT (Költségvetési Intézmények Érdekegyeztető Tanácsa). Az éles kérdés persze az volt, hogy melyik szakszervezet legyen az ágazati és országos szintű érdekegyeztető, melyik legyen reprezentatív; e tekintetben a törvény – nem utolsósorban a minisztériumi szobákba és a parlament folyosóira is begyűrűző szakszervezetközi küzdelem hatására – óriási változásokon esett át az őszi előterjesztés óta. Az eredeti változat a dominancia elvén alapult: amelyik szakszervezet a közalkalmazotti tanács választásokon a legtöbb szavazatot kapja, vagy amelyik az adott szakmában a tagság több mint felét tudja soraiban, az legyen az érdekegyeztető. Ezt váltotta föl az elfogadott változatban a tényleges reprezentativitás, az, hogy a közalkalmazotti választásokon legalább 10 százalékot elért szakszervezetek legyenek győztesek. Az utolsó pillanatban még azt is megpróbálta elérni a Liga-tag PDSZ (Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete) (Illésy Zoltán MDF-es képviselő közvetítésével), hogy az 1991. évi XXVIII-as törvény szerinti szakszervezetközi választások eredménye is érdekegyeztetésre jogosítson fel – ennek azonban már nem sikerült megnyerni a minisztériumot, s így persze a Házat sem. Viszont sikerült elérni egy fontos terminust: a törvény kimondja, hogy a közalkalmazotti tanács választásokat ez év november 2. és 6. között meg kell tartani, s ennek alapján az év végéig kell megállapítani, melyik szakszervezet reprezentatív. Ez egyébként irdatlanul nagy apparátusi munka, mert ha például ha csak 3 fős tanácsokkal és kétszázezer szavazóval számolunk, máris hatszázezer esetben kell megállapítani a szakszervezeti és az ágazati azonosságot.

A két küzdőtárs

Végezetül két vélemény a két lobbyzó küzdőtárstól. Vadász János, a SZOT-ból az MSZOSZ-szé alakulás előtt kivált KKDSZ ügyvivője, aki az országos költségvetési intézménybeli érdekegyeztetésben a hagyományos, ám az MSZOSZ-től úgyszintén független SZÉF tömörülést képviseli (mint elmondotta, pontosan 18531-en dolgoznak a közgyűjteményes szakmában, de távolról sem valamennyien szervezettek) túlzottan költségvetési szemléletűnek találja a törvényt, úgy látja, a pillanatnyi hatalom döntheti el, hányan dolgozzanak könyvtárakban vagy kórházi alkalmazottakban. Arra fog törekedni, hogy a megfelelő szakmai törvények nélkül ne kerülhessen sor egyeztetés nélkül létszámcsökkentésekre (amire pedig maga a törvény sajnos módot ad). Bírálja a kiszolgáltatottságot is, amelynek mozzanatairól írtunk már, s nem tartja elfogadhatónak a szakszervezeti jogok megnyirbálását, például azt, hogy a költségvetési munkáltatót semmi nem kötelezi a kollektív szerződés megkötésére. A reprezentativitási szabály (s különösen a XXVIII-as törvényben előírt választás) szerinte „hamis ideológia alapján csorbítja a szakszervezetek jogait, akaratuk ellenére radikalizálhatja a szakszervezeteket”, amelyeknek „kerülnie kellene a testvérháborút”.

Pokorni Zoltán és Soós Gábor (PDSZ) elégedettek az érdekegyeztetés fejleményeivel. Szerintük egyébként is tudomásul kell venni, hogy a munkahelyi szinten gyengébbek a közalkalmazotti alkupozíciók, a felettük lévő politikai szinteken többet tehet egy közalkalmazotti szakszervezet dolgozóiért. A választások, a reprezentativitás teret nyújt e cselekvésre. Ők, pedagógusok például fontosnak tartanák, ha tisztességes, átlátható volna az oktatás finanszírozása, megszűnne az egymásra mutogatás a központi költségvetés és az önkormányzatok között. A központi pedagógusbér-rendezésben (mint amilyen a szeptember 1-jére) az elviselhetetlen helyzetben lévő kollegák helyzetének javítására helyeznék a súlyt.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon