Skip to main content

Szentágothai János (1912–1994)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Tisztelt Országgyűlés!

A valóban elismerésre méltó gondossággal összeállított tájékoztató sem képes megváltoztatni az előttünk lévő ügy szomorú mérlegét. Rossz, már a tervezés korai stádiumában rég elavult koncepció. Rosszabb: kellően át nem gondolt határozatok és szerződések. Legrosszabb: a döntés-előkészítési mechanizmus. A közvélemény tájékoztatása már nem is minősíthető. Úgy tűnik, az ország népét olyan kész helyzet elé állították, amelyben már költségesebb a megállás és gondolkozás, mint a befejezés.

A történelem egyik legfurcsább fintora, hogy rendszerek nem elsősorban gyengéikbe, hanem éppen erényeikbe buknak bele, ha ezeket gondatlanul gyakorolják. Az 1945-ös fordulat után olyan nemzeti jövedelem keletkezett és gyűlt össze, amelyből különböző nagyberuházásokra is telt. Sajnos nagyon sok rosszul sikerült, és ezek jelentik jelen bajaink egyik fő okát.

Ilyenkor persze előjön a felelősség kérdése. Hol volt a döntéseknél például a Magyar Tudományos Akadémia? Erdei-Grúz Tibor, elődöm az Akadémia elnöki székében, 1974-ben kérte, hogy az Akadémia vitathassa meg a tervet. Válaszként valamikor 1975-ben kapta meg az anyagot, akkor is tájékoztatásul és azzal a megjegyzéssel, hogy minden illetékes szerv helybenhagyta a tervet. Egyszóval, az akkori döntéshozók a Magyar Tudományos Akadémiát ebben a kérdésben nem vélték illetékesnek.

1981-től kezdve – tehát már az én elnökségem alatt – indult meg azután a különböző bizottságok munkája. Mostanában azt a fogalmazást ragadják ki az összefüggéseiből, ami az 1983 eleji közbülső véleményben szó szerint így hangzott el: „Nem bizonyítható, hogy a vízi erőmű megépítése olyan mezőgazdasági vagy környezeti károkat okoz, amelyeket megfelelő járulékos beruházással és ellenintézkedésekkel ne lehetne ellensúlyozni.” Ez valóban tudományos tény. A természetbe történő ilyen óriási beavatkozás összes következménye nem jósolható meg biztonsággal, de ilyen bizonyítékokkal a terv pártolói sem rendelkeznek, pedig józan ésszel gondolkozva az övék lenne a bizonyítás feladata. Létezik viszont általános nemzetközi tapasztalat hasonló létesítményekről, és ez a tapasztalat rendkívül lehangoló. De – a nemzetközi tapasztalatoktól eltekintve is – mikor volt pénz a feltétlenül szükséges járulékos beruházások elvégzésére? Óhajtják, hogy elsoroljam? (Közbeszólás: Igen.) Hogy a víznél maradjunk, nem elég szomorú példa Kisköre és nagyralátó öntözési terveink? Vagy a talajvíznél maradva, nem elég tanulságosak a hígtrágyára tervezett nagyüzemi állattartó telepeink okozta, teljességükben még át sem tekinthető károk? Nem is szólva a vízellátási olló közismert kinyílásáról – ez nem olló kérem, hanem vasúti kereszteződés előrejelzése –, amely talajvizeink végletes elnitrátosodásához vezet.

A Magyar Tudományos Akadémia számára 1982-től kezdve a gazdaságtalanság, a költségmegtérülés rossz aránya, a rossz energiapolitika volt a fő ellenérv. Végül 1983. december 20-án az MTA Elnöksége egyhangú döntésében minden vonatkozásban aggályosnak ítélte az egész tervet, és nyomatékosan ajánlotta a kormánynak, hogy mondjon le róla, vagy a legrosszabb esetben hosszú időre függessze fel annak megvalósítását.

Tisztelt Képviselőház!

Mindezek zárt ajtók mögött, szigorúan titkos szolgálati használatra minősítéssel zajlottak. Ilyenkor könnyű azt csinálni, amit a hatalom akar. Bár ehhez címként adhatnám Karinthy Frigyes halhatatlan „Így írtok ti” átköltéseként: „Így manipuláltok ti” (kérem, ezt a vizes lobbyra értem). (Taps.) 1983 végén és 1984 elején hallhattunk, olvashattunk először a vízi erőműről. Akkor éles levelezésben álltam a legfontosabb sajtóorgánumokkal, hogy a Magyar Tudományos Akadémia negatív álláspontját helyesen tükrözzék. A végletekig, sőt azon túl is elmentem, még a sértő hangtól sem riadtam vissza. Egész akadémiai vezető tevékenységem során fokozottan ügyeltem arra, hogy a kérdés ne kerüljön politikai síkra; mindig is úgy gondoltam, hogy északi szomszédunkkal békésen kell együttműködnünk.

Önkritikusan meg kell állapítanom, hogy számomra a környezetvédelmi érvek a 80-as évek közepéig nem voltak igazán jelentősek. Ma azonban 1988 vége felé járunk, és az egész földre vonatkozó környezeti katasztrófa rémlátomásait az utóbbi két év világtapasztalatai sajnos túlontúl is igazolták. Igaz, hogy nem mi irtottuk és irtjuk ki Brazília, Afrika és Közép-Ázsia trópusi erdőit, és a Duna-völgye a földméretű folyamatokban valószínűleg csekélyke részben szerepel. De azt se feledjük, hogy Magyarország 500 milliméteres csapadékával a mezőgazdasági művelés határán táncol, és ha csak 50-100 milliméteres csapadékhiány zavarja meg a növénytermesztést pár éven keresztül, máris nemzeti méretű mezőgazdasági katasztrófával számolhatunk. Nekünk nemcsak minden hektár erdő, de minden egyes fa és köbméter víz is számít.

Valóban struccpolitika lenne tudomásul nem venni, hogy a beruházás víz- és környezetvédelmi tekintetben legvitathatóbb bősi része gyakorlatilag elkészült. Így ma már csak az üzemmódról és a Dunából elvezetett vízmennyiségről lehet és kell vitázni. A bősi duzzasztótól azonban, ha eltekintünk a csúcsra járatástól, elválasztható a nagymarosi vízi erőmű. A tervnek a hajózás javítására vonatkozó része olcsóbban, a környezet és a táj veszélyeztetése nélkül is megoldható.

Nem merném javasolni az Országgyűlésnek szerződéseink egyoldalú fölmondását. A nemzetközi jogban azonban létezik egy klauzula, az úgynevezett rebus si stantibus, magyarul: ha a szerződéskötés óta a körülmények alapvetően megváltoztak, a szerződés módosítható, vagy alkalmazása felfüggeszthető. Senkit sem lehet kényszeríteni arra, hogy ha akár saját hibájából jutott el a szakadék szélére, oda bele is ugorjék.

Javaslom ezért most a nagymarosi vízlépcső munkálatainak felfüggesztését. Tekintettel arra, hogy közös Duna-völgyi gondokról van szó, javaslom, hogy az összes érintett ország független környezetvédelmi, vízépítészeti és energetikai szakemberei vitassák meg az egész kérdést a Duna-völgy közös problémájaként. A kiút most csakis a presztízsszempontok elvetésére épülő, az ellenérveket is reálisan mérlegelő, ésszerű kompromisszum lehet. (Taps.)

(A beszédet rövidített és szerkesztett változatban adjuk közre.)


























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon