Skip to main content

Szerbia: Lépéskényszerben / Románia: A „Vörös pentagonále” / Szlovákia: Stop Mochovce

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Szerbia: Lépéskényszerben


A nyári uborkaszezonra rácáfolva alaposan fölpörögtek a Bosznia körüli fejlemények. Butrosz Gáli ENSZ-főtitkár a hét végén a térségbe küldte különmegbízottját, a megüresedett NATO-főtitkári poszt talán legesélyesebb várományosát, Thorwald Stoltenberget. Radovan Karadzic azonban csak azt ígérte meg, hogy hajlandó tovább tárgyalni, de ennek feltétele az adriai-tengeri kijárat az ún. Bosznia-Szerb Köztársaság számára és a Szerb-Szarajevó létezésének elismerése.

Kevesebbet lehet tudni arról, mit ért el Stoltenberg a szerb államfőnél, Milosevicnél. A szerb elnök két héttel ezelőtt látványosan hátat fordított eddigi pártfogoltjának, Karadzicnak, és még arra is hajlandónak mutatkozott, hogy lezárja a Kis-Jugoszlávia és a boszniai szerbek által ellenőrzött terület határát, tulajdonképpen a Drina folyón lévő hidakat. A Milosevic teljes ellenőrzése alatt álló szerbiai állami hírközlő szervek elképesztő propaganda-hadjáratba kezdtek – ezúttal a béke, azaz az Összekötő Csoport legújabb rendezési terve mellett. Ugyanolyan zajos jelszavak hirdetik manapság a Szerb Televízióban a békét, mint 4-5 éven át a háborút. Az első számú közellenség Radovan Karadzic lett.

De vannak kételkedők, akik ismerve Milosevic páratlan taktikai érzékét, az ügy mögött ismét átejtést sejtenek. Ezek közé tartozik a Washington Post riportere, aki arról számol be, hogy két héttel Belgrád állítólagos blokádja után a boszniai szerb Zvornikban érezni ugyan hiányt például joghurtból, de üzemanyagból vagy kézifegyverből annál kevésbé. Francia és brit hírforrások ezzel szemben mind ez idáig arról tanúskodtak, hogy Milosevic állja a szavát, és leállt az utánpótlás küldésével.

A 80 ezres állig felfegyverzett rendőrséggel teljesen, a jugoszláv hadsereggel félig-meddig rendelkező szerb elnök pozíciója azonban nem annyira szilárd, mint ahogyan első pillantásra tűnik. A pravoszláv egyház vezetése egyértelműen Karadzicék mellé állt: a szerb főpapok emberemlékezet óta nem szórtak annyi átkot államvezetésre, mint a mostani belgrádira. A szélsőjobboldali csetnikvajda, Seselj személyesen utazott el a boszniai szerb főhadiszállásra, hogy támogatásáról biztosítsa Karadzicékat.

A szerb–szerb, ezúttal csak verbális háborúnak van egy olyan szereplője, akire sokak szerint a kiegyensúlyozás feladata vár. Ez pedig nem más, mint Mladic tábornok, a boszniai szerbek katonai parancsnoka, aki utoljára május végén szerepelt a nyilvánosság előtt – akkor Gracsov orosz honvédelmi miniszterrel tárgyalt. Milosevic hívei abban reménykednek, hogy a tábornok, aki ugyan mindeddig a végsőkig lojális volt Karadzicékkal, most a szerb elnök mellé áll, és személyesen vezeti a puccsot Karadzic ellen. A boszniai szerb vezetés szimpatizánsai még vadabb elképzelésekkel álltak elő: szerintük Mladic hadseregével át fog kelni a Drinán, és a hozzá csatlakozó jugoszláv hadsereggel együtt megdönti a Milosevic-rezsimet.

A találgatások mellett azonban léteznek rideg tények is. Például az, hogy az amerikai szenátus október 15-ig adott haladékot Clinton elnöknek a boszniai muzulmánokkal szembeni fegyverembargó feloldására. Ezzel egyidejűleg a londoni Sunday Times értesülése szerint Clinton utasította a CIA-t és a Pentagont, hogy titokban fegyverezzék fel és képezzék ki a boszniai muzulmánokat, ami közvetlenül vagy más országokon keresztül (Szaúd-Arábia) történne. Sürgető az a körülmény is, hogy a boszniai kormánycsapatok több ezer katona átcsoportosításával újabb offenzívába kezdtek Szarajevótól északra.

Az igazi „Damoklész kardja” azonban a Biztonsági Tanács szinte minden nap várható határozata, amely még szorosabbra vonná az embargót Kis-Jugoszlávia körül, ha Karadzicék továbbra is makacskodnának.

Bódis

Románia: A „Vörös pentagonále”


Az elmúlt héten ismét riadalmat keltett a nacionalista pártok fenyegetőzése: Románia megint rendkívül közel került a kormányválsághoz. A helyzet kiéleződéséért azonban nemcsak a „szélsőségesek” felelősek, hanem maga a kormánypárt, a magát „demokratikus középpártként” meghatározó Román Társadalmi Demokrácia Pártja is, mely annak idején köztudomásúan igen sokat tett a szélsőséges csoportok, például a Romania Mare című lap s a Nagy Románia Párt létrehozásáért. Célja – mint a nemrég nyilvánosságra került dokumentumokból kiderül – az volt, hogy e szélsőséges csoportok képviseljék nyíltan a nacionalista elveket, s vezessék le az idegenellenes indulatokat, hogy közben a kormánypárt megőrizhesse a mérsékeltebb, szalonképesebb politikai erő látszatát. Ez eddig sikerült is.

Valójában azonban a három nagy szélsőséges csoport, az erdélyi nacionalistákat tömörítő Románok Nemzeti Egységpártja, az önmagát nyíltan is az RKP utódpártjának tekintő Szocialista Munkapárt, valamint a Nagy Románia Párt, illetve a Demokratikus Agrárpárt, az agrárnómenklatúra pártja a kormányzó párttal együtt olyan szimbiózist alkot, hogy a hazai sajtó kizárólag csak „vörös pentagonále” névvel emlegeti őket. Sokak szerint a kormánypárt vezetői és az említett három párt vezéralakjai – Funar, C. V. Tudor, Adrian Paunescu – közt legfeljebb stílusbeli különbségek vannak, az alapelvekben teljes az egyetértés. A nemzeti szélsőség és a „nemzeti közép” közti különbség gondosan ápolt mítosza mindig összeomlik, valahányszor a demokratikus ellenzék a kormánypártot megkísérli sarokba szorítani. Ilyenkor a „vörös ötszög” egy emberként áll ki a kormány és az államelnök mellett. Így történt ez már korábban is a világbanki vállalások parlamenti vitája során, valamint néhány héttel ezelőtt a kormány elleni bizalmatlansági indítvány benyújtásakor: a szavazást titkos tárgyalások előzték meg, s az ún. szélsőségesen nacionalista pártok minden esetben feltételekhez kötötték a kormánypárti többség támogatását. A kormánypárt nem is nagyon fukarkodott az ígéretekkel, hiszen az ellenzék, melyhez a jelenlegi kormánypártból kiszorított Petre Roman-szárny (a Demokrata Párt) is hozzászámít, a nacionalista tábort könnyűszerrel kényszerhelyzetbe hozhatta volna. Világos volt ugyanis, hogy a parlamenti többség csupán a szatellitpártok támogatásával érhető el.

A kormánypárt azonban ígéretei betartásakor már jóval fukarabbnak bizonyult. A szatellitpártok elégedetlenek, hiszen nagy álmuk, a hatalomba való látványos bevonulás azóta sem válhatott valóra.

A megzsarolt kormánypárt csak akkor törhetne ki a bűvös körből, ha újra összefogna a reformok és a Nyugat iránt elkötelezett Roman-féle Demokrata Párttal, erre azonban mind ez ideig nem szánta rá magát – annak ellenére sem, hogy a demokraták egyik vezető személyisége nyilvánosan is egyezséget ajánlott. A kormánypárt legfőképp attól fél, hogy ez esetben a – különben kormánypárti segédlettel – nacionalistára hangolt közvélemény menten elfordulna tőle.

A szélsőséges nacionalistákkal való nyílt szakítás megkönnyíthetné a román–magyar alapszerződés megkötését is. Azt a román közvélemény is érzi, hogy erre csak akkor van esély, ha a kormány az eddiginél „világosabban” határolja el magát szélsőségesen nacionalista támogatóitól-támogatottjaitól. Most derül ki azonban, hogy a „szélsőségesek”, ha a hatalom legmagasabb szintjére nem is jutottak fel, az alacsonyabb szinteken túlságosan is jól megvetették a lábukat: ennek következménye, hogy a magyarellenes hangulatkeltés az alapszerződés napirendre kerülése óta érezhetően erősödik. Jól látható, hogy a szélsőségesek elejét akarják venni minden, a magyarokkal kötendő kompromisszumnak.

Funar pártja és a Tudor vezette Nagy Románia Párt ezért a napokban ismét benyújtotta a számlát. Csupán a Funar-féle Egységpárt öt minisztériumra tart igényt: az igazságügyi, az oktatásügyi, a művelődésügyi, a belügyi és a honvédelmi tárcát szeretné megkapni. Ha ez megvalósul, a magyar kormánynak formailag is a szélsőséges román nacionalistákkal kellene tárgyalnia az alapszerződésről.

A nacionalisták arra alapozzák elképzeléseiket, hogy Európa kénytelen volt Romániát olyannak elfogadni, amilyen. Tény, hogy Adrian Paunescu, Ceausescu udvari költője, a Hitlerjugend-stílben megrendezett xenofób-nacionalista tévészeánszok egykori szervezője és műsorvezetője tagja lett a Román Parlament Európa tanácsi delegációjának. De ez talán még nem egyenlő az elfogadással.

Bíró

Szlovákia: STOP MOCHOVCE


Miközben a magyar sajtó hetek óta csak a bősi erőmű körüli vitáktól hangos, a szlovák közvéleményt legalább ennyire foglalkoztatja a szlovákiai mohi (mochovcei) atomerőmű ügye. Egymást érik a tiltakozó akciók: nemrég jól képzett hegymászók 300 kilogrammos óriásplakátot feszítettek az erőmű egyik 125 méter magas hűtőtornyára – STOP MOCHOVCE felirattal –, miközben az őrszolgálat kutyákkal és vizes slagokkal igyekezett eloszlatni a népes nemzetközi tüntető csoportot, a pincébe zárt zöld aktivistákat pedig csak a helyszínre érkező rendőrség engedte ki.

A szlovákiai környezetvédők a nyolcvanas évek elejétől a független katolikus kezdeményezésekkel együtt az alternatív politikai mozgalmak bázisát alkották, az 1989 utáni új politikai garnitúra több tagja közülük került ki. Az első szabad választásokon a Zöldek Pártja az alacsony, 3 százalékos küszöbnek köszönhetően ugyan bekerült a szlovák parlamentbe, de a régi célok helyett egyes prominens képviselői inkább például a nyelvtörvény nacionalista változatáért harcoltak. Mindez az 1992 évi választások előtt a párt kettészakadásához és marginalizálódásához vezetett. A környezetvédelem ügyét igazán szívükön viselők újból a polgári kezdeményezések, egyesületek vagy éppen a Greenpeace keretében folytatták tevékenységüket.

A mohi atomerőmű építése ellen is főleg a Greenpeace aktivistái tiltakoznak: az egyelőre pénzhiány miatt már eleve három éve leállt építkezés befejezése helyett a gázerőművé való átalakítást szorgalmazzák. A tiltakozás szavánál azonban egyelőre erősebbnek látszik a francia Electricité de France és a német Bayernwerk atomenergetikai cégek ajánlata: mindkét cég megígérte, hogy garanciát vállal az Európai Újjáépítési és Fejlesztési Banktól (EBRD) és az Európai Beruházási Banktól (EIB) remélt 1,3 milliárd DM hitelre, ami nyugati technológiával és segítséggel lehetővé tenné az erőmű befejezését. A közös vállalkozásban a nyugatiak 51%-os többséggel rendelkeznének. A tervezett hitelt a Szlovák Energetikai Vállalat 17 éven keresztül törlesztené, a megtermelt energiából származó jövedelemből. A biztonságot növelő munkálatokban egyébként a Framont és a Siemens is szeretne részt venni.

Halász











































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon