Skip to main content

Szét és össze…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Az önállósulási törekvések nem új keletűek: a régió hallgatásra ítélt magyarságának egy „forrófejű” csoportja 1956-ban, a forradalom hírein felbuzdulva azonnal röplapokat kezdett terjeszteni Kárpátalján, s követeléseik közt első helyen szerepek az önállóság kérdése. Azonnal reagáltak a hatóságok is: az öt fiatalkorú szervező nyomban javító-nevelő táborban találta magát. Nem volt „megértőbb” a nem hivatalos álláspont sem: egyik tanárunk például folyton azzal érvelt, hogy a magyarságot már puszta számaránya folytán sem illeti meg az autonómia.

Etnikai rezervátum vagy igazi autonómia?

1988-ban határozta el újra néhány elszánt értelmiségi, hogy a peresztrojkát kihasználva beadványt fogalmaz a legfelsőbb tanácsi és pártszervekhez. Ám a Kárpátaljai Magyar Autonóm Körzet megalakításának tervét a hivatalos körök egyelőre nem tartották időszerűnek, s amint kitudódott a szervezkedés híre, azonnal fenyegetésekkel válaszoltak. 1989 nyarán az SZKP közreadta az új nemzetiségi politika tervezetét, mely szerint esetleg autonóm státuszért folyamodhatnak azok a szovjet nemzetiségek is, amelyeknek ez idáig erre nem volt joga. A kárpátaljaiak menten vérszemet kaptak. A csaknem féléves bojkott után bejegyzett Kárpátaljai Magyarok Kulturális Szövetsége beregszászi szervezetének vezetői azonnal bejelentik, hogy kezdeményezik egy magyar autonóm körzet létrehozását Beregszász központtal.

A bejelentés óriási vitát vált ki a sajtóban. Hogy miért? Beregszász az egyetlen magyar többségű járás, a többiben és a nagyobb városokban a magyarok kisebbségben élnek, így ezek teljes egészükben nem csatlakozhatnának a magyar körzethez: ezzel a magyarság csaknem 30 százaléka többszörös kirekesztettségre lenne kárhoztatva.

Sok kétely merül fel azzal kapcsolatban is, hogy egyáltalán milyen önállóságot, mekkora önrendelkezési jogot biztosíthatna a magyarságnak egy ilyen területi formáció? Sokak szerint semmilyent, hisz a Szovjetunióban működő más autonóm körzetek sem nyújtanak semmiféle önállóságot az ott élő kisebbségnek. Emiatt aztán sokan újabb szemfényvesztésnek tartják az egész autonómiásdit, elvetik a „nemzetiségi szekértábor” lehetőségét, s úgy vélik, a jogállamiság lehetne az egyetlen garancia a magyarság érvényesülésére, nem pedig az efféle kétes hírű „etnikai rezervátum”.

Illúzió vagy reális terv?

Ekkor, 1989 őszén azonban még az autonómiapártiak vannak többen, s a KMKSZ választmánya a Beregszász központú autonóm központ létrehozása mellett foglalt állást, hangsúlyozva, hogy az e körzeten kívül rekedők számára is biztosítandók az egyéni és kollektív nemzetiségi jogok. Ám nem sokkal később – derült égből villámcsapás – kiderül, hogy az Ukrán SZSZK alkotmánya nem ad módot autonóm körzetek vagy járások létrehozására.

A KMKSZ ennek ellenére kidolgozta a maga autonómiatervezetét, amely alapvetően különbözik minden korábbi állásfoglalástól. Legfőképp abban, hogy míg eddig csupán területi autonómiáról volt szó, most a személyi elvű, azaz személyes döntésen alapuló autonómia lehetősége került előtérbe, s ennek mechanizmusát dolgozza ki a dokumentum most közzétett fejezete is. Közben azonban leszögezi, hogy a Kárpátaljai Magyar Autonómiának vegyes elvűnek kell lennie: ez mind az egy tömbben és többségben, mind a kisebbségben vagy szétszórtan élő kárpátaljaiak számára elfogadható lenne. A dokumentumot nem véletlenül minősítettem európai színvonalúnak. Tézisei az európai kisebbségek hasonló nyilatkozataira, a nemzetközi jog idevonatkozó passzusaira épülnek, ami megóvja a szűk látókörű provincializmus veszélyétől. Belső logikája a KMA majdani struktúrájából, a „technikai” kiépítése során felmerülő problémákból indul ki, ezért is tisztázza a nemzetiségi kataszter összeállításának, a nemzetiség meghatározásának távolról sem egyértelmű alapelveit. A tervezet mindamellett rendkívül rugalmasan alkalmazkodik a jelen politikai realitásaihoz is: számot vet azzal, hogy a létrehozandó magyar önkormányzat még jó ideig kénytelen lesz a szovjetrendszer elvei szerint működő struktúrákhoz igazodni.

Felértékelődő önállóság

A Kárpátaljai Magyarok Autonómiájának létrehozását célul tűző tervezet a Birodalom e válságos periódusában még inkább felértékelődik: a kárpátaljai magyarságnak ugyanis föl kell készülnie minden eshetőségre. Ha az autonómia intézményrendszere kiépülhetne – legalább részben – még mielőtt az egyre határozottabban érzékelhető diktatórikus (katonai?) visszarendeződés végképp megtörténne, akkor az autonóm keretek az itt élők számára is bizonyos védettséget biztosíthatnának a keményebb körülmények közepette is. Ha pedig mégis a demokratikus erők kerekednének felül, a vidék magyarságának máris kész „algoritmus” lenne a kezében arra, hogyan rendezzék be Kárpátalja életét. Végezetül: ha az Unió mégis széthullana, s Kárpátalja más állam – Ukrajna vagy a környező országok valamelyike – kötelékébe kerülne, az itteni magyarság szervezetten, saját intézményrendszer és önálló cselekvési képesség birtokában nézne az új kihívások elébe.

S talán ez fennmaradásának egyetlen záloga.

(Ungvár)
























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon