Skip to main content

Szlovákia, Szlovákia…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Miközben a közgazdászok azt számolgatják, hány szűk esztendő vár még az országra, a szlovák területeken nagy erővel megindult a bűnbakkeresés: kire lehet hárítani a felelősséget a felgyülemlett szociális feszültségek miatt. Kétségtelen, hogy ez az országrész nehezebb helyzetben van, mint Csehország: nehéziparra és fegyvergyártásra épülő iparát jóval nehezebb átalakítani, mint a modernebb szerkezetű cseh ipart. A reálbérek értéke is Szlovákiában csökken jobban. Az emberek egyre türelmetlenebbek lettek, egyre jobban terjedt a reformellenes hangulat. A gazdasági reform cseh irányítói hiába tiltakoztak, mondván, hogy csakis az egységes, radikális reform segíthet az országon, a pozsonyi politikusok és gazdaságirányítók Szlovákia speciális gondjaival érveltek: a rosszabb infrastruktúrával, a növekvő szegénységgel, a rosszabb műveltségi szerkezettel, vagyis a cseh testvérek hetvenhárom éves önzésének következményeivel.

Szlovákia-szerte folyt a hordószónoklás arról, hogy a csehek mindig csaltak, hogy nekik mindig több jutott a kölcsönökből és beruházásokból, hogy Csehországban magasabbak a bérek, jobb áru kerül az üzletekbe, miközben a szlovákoknak mindig az jutott, ami a cseheknek már nem kellett: fegyvergyártás, nehézipar, mérgező vegyi anyagok, atomerőművek, cigányok és magyarok. Folyt a riogatás, miközben az emberek egyre jobban féltek a bizonytalan jövőtől. Ilyen helyzetekben egy-egy délibábos szólam csodákat művelhet. Jól tudták ezt azok a politikusok is, akik egyre gyakrabban vették át az idézett szólamokat, s akik közt meglepően magas volt az ún. „hatvannyolcasok” száma.

„A radikális reform Csehországot még az eddiginél is jobb helyzetbe hozná, miközben Szlovákiát a szakadék szélére taszítaná… A reformot olyan cseh urak irányítják, akik sohasem értették meg, hogy a szlovákoknak mire lenne szükségük. Ne hagyjuk, hogy Klaus és Dlouhy urak romlásba döntsék a Duna–Tátra közét. Kiáltsuk ki az önálló Szlovák Államot!” – heccelték a tömeget Pozsonytól Kassáig. Pavol Carnogursky, az ismert politikus testvérpár, Ivan és Ján édesapja is nyilatkozni kezdett az önálló Szlovák Államról. Járta a főiskolákat, s nyomában egyre több fiatal kezdte emlegetni „a régi szép időket”. Csoportok, mozgalmak alakultak az önálló Szlovákia megteremtéséért. A parlamenti pártok közül nyíltan ugyan egyedül csak a radikális nacionalizmusáról ismert Szlovák Nemzeti Párt (SNS) hangoztatja az önálló Szlovákia jelszavát, a valóság azonban az, hogy jóval több szlovák parlamenti párt célkitűzései közt szerepel Csehszlovákia szétszakítása, még ha indokaik és érveik gyökeresen el is térnek egymástól. Érdemes végigpillantanunk a „szakadárgyanús” pártok listáján.

„Szalonképtelen” szakadárok

A Szlovák Nemzeti Párt, az SNS képviselői az 1939 és 1945 között, Hitler által „szponzorált” fasiszta államot tekintik példaképüknek, a társadalmi igazságosság mintájának. Programjuk teljes egészében az önálló Szlovák Állam létrehozásának eszméjére épül.

Az SNS képviselői az ellenzék padsoraiban ülnek, ami számukra elsősorban azt jelenti, hogy elleneznek minden, reformjavaslatot. Néhány hónappal ezelőtt a párt még arról volt híres, hogy botrányos utcai megmozdulásokat szervezett az alkotmányos rend, a Cseh és Szlovák Köztársaság ellen. A józanabbak azonban hamar belátták, hogy ezzel gyorsan lejáratják a párt tekintélyét, ezért inkább megszabadultak a „szalonképtelen” Vitazoslav Morictól, és Jozef Prokes személyében olyan embert bíztak meg a párt vezetésével, aki a parlamenti demokrácia játékszabályainak betartásával kívánja győzelemre vinni a párt elképzeléseit, miközben a „szalonképtelenek” a háttérbe húzódva végzik áldásos ténykedésüket.

„Proletárnacionalisták”

A szlovák önállóság követelésében valóban az SNS a leghangosabb, a terv kidolgozásában azonban véleményünk szerint mégsem ők játszották a szerepet, hanem a magát SDL-nek, Szlovák Demokratikus Baloldalnak nevező kommunista utódpárt. A névcsere természetesen eredendő lényegüket nem érinti. A baloldaliak – a politikai erőviszonyoknak megfelelően – a háttérben mozognak. Két titkos fegyverük van: a szakszervezet és a tömegtájékoztatás. Harcmodorukban is lényeges változás állt be az elmúlt másfél év alatt a párt jól felkészült politikusai az ország szétveréséről természetesen nem beszélnek, sőt a radikális gazdasági reformok leszerelésére használt szociális demagógia fogásai mellett is egyre inkább új érvrendszerhez folyamodnak. A proletár internacionalizmus helyett a proletár nacionalizmus került a párt lobogójára. A nemzeti ellentétek mesterséges felnagyításával mára elérték, hogy a szlovák átlagpolgár minden szociális probléma hátterében felismerje Prága vagy Budapest keze nyomát.

Újsütetű „proletárnacionalizmusuk” a tavaly ősszel dúló nyelvtörvényvitában mutatkozott meg legelőször, amikor is az SDL képviselői védelmezték leghevesebben a Matica Slovenská törvényjavaslatát. Ám az SDL képviselőit nemcsak a határokon túl élő proletariátus sorsa hagyja hidegen, az sem érdekli őket, hogy mi lesz cseh és morva testvéreikkel. Speciális szociálpolitikai intézkedéseket sürgetnek Szlovákia részére, követelik a radikális reformok azonnali leállítását. Taktikájuk lényege az, hogy sarokba szorítsák a reformereket. Mivel a szakszervezetek és a tömegtájékoztatás még mindig az ellenőrzésük alatt van, ezeket akarják felhasználni céljaik elérésére. Olyan helyzetet akarnak teremteni, melyből csak két kiút van: vagy a reformok teljes leállítása, vagy az ország kettészakadása. Remélik, hogy a csehek ez utóbbi lehetőséget fogják majd választani. Így még a Fekete Péter is az ő kezükben marad.

Gyanús ez a kommunista taktika. A Csehszlovák Kommunista Párt kettészakadása után szinte minden kapcsolat megszűnt a két országrész kommunistái között. Az SDL képviselői egyre aktívabbak, míg cseh és morva elvtársaik mintha hosszú ellenzéki szerepkör betöltésére rendezkednének be. Teljes közönnyel szemlélik szlovák kollégáik ügyködését, egyetlen szavuk sincs a köztársaság megmentése érdekében. Mintha valaki közölte volna velük, hogy viselkedjenek továbbra is fegyelmezetten, ne veszítsék el realitásérzéküket és hitüket, és akkor semmi baj sem lesz. Ebben a helyzetben a realitásérzék azt jelenti, hogy az ember megérti, hogy most Szlovákia az a „gyenge láncszem”, melynél elszakítható a lánc. A hit pedig talán azért kell, hogy bírják erővel addig, amíg a Nagy Testvér értük is el nem jön.

A kommunisták tökéletesen kihasználják azt, hogy Csehszlovákiában mindmáig nem került sor egy valódi, össztársadalmi önvizsgálatra. A hatalomátadás oly simán ment végbe az országban, hogy az emberek hajlandók megfeledkezni a párt negyvenéves rémtetteiről. Megelégednek azzal, hogy néhány volt pártvezető ellen vizsgálat indult. Mikor pedig beindult a lusztrációnak nevezett parlamenti vizsgálat, az emberek lelkiismerete végképp megnyugodott. A titkosrendőrség irattárából előkerült lista ugyanis 110 ezer titkos ügynök nevét tartalmazza. Úgy látszik, ez a lajstrom végképp megoldott minden lelkiismereti problémát az országban. A lakosság 99 százaléka fellélegezhetett. Ez a titkosrendőrségi lista volt a bizonyíték arra, hogy ők mindvégig gerincesen viselkedtek. Aki pedig rajt volt a listán, az is megkapta a lehetőséget arra, hogy szívszorító beszédben adjon számot botlásairól. Érdekes, hogy mindmáig egyetlen ember sem akadt, aki élt volna ezzel a lehetőséggel, és beismerte volna, hogy valóban hibázott. Semmi kifogásunk sem lenne az ellen, hogy Csehszlovákia népe a spanyol mintához hasonlóan számoljon el múltjával. Köztudott, hogy az ibériai félszigeten közmegegyezéssel fátylat borítottak a múltra. A csehszlovák társadalom viszont egy pszeudospanyol megoldást választott az eredeti helyett. Ennek lényege, hogy időről időre újabb neveket olvasnak fel a titkosrendőrségi listáról. E módszer kiötlői egyértelmű jelét adták gyávaságuknak. És az a társadalom, mely beéri ilyen módszerrel, szintén gyávaságát bizonyítja. A kommunista párt taktikája épp e gyávaságra épít. Hispánia lakói azzal, hogy lezárták a múltat, végleg elfordultak a Franco-típusú társadalommodelltől. A mi kommunistáink viszont úgy érzik, hogy az a társadalom, amelyik gyáva ahhoz, hogy legbelsőbb ügyeiben állást foglaljon, akkor sem tesz majd semmit, ha ők újrakezdik régi praktikáikat.

„Nemzeti kommunisták”


A kommunista párt a forradalmat követő pár hónapos kötelező szégyenperiódus után újra felöltötte régi arcát. Szalonképességére nincs jobb bizonyíték annál, hogy maga, a patinás Szlovák Nemzeti Párt (SNS) fogadta őt bizalmába.

A két párt képviselői tökéletesen megértik és kiegészítik egymást. Mindössze annyi a különbség a két párt taktikája között, hogy az SNS nyíltan hirdeti a köztársaság elleni harcot. Képviselőinek egyetlen hivatkozási alapja van csak, ez pedig a fasiszta Szlovák Állam. Mitizált, emocionális attitűdökkel megtűzdelt, kissé infantilis nemzetfelfogásuk alapján az ember hajlik arra, hogy egy kézlegyintéssel intézze el őket. Tény és való, hogy a pártban létezik egy infantilis és egy szenilis réteg is. Ők azok, akik a tömeggyűléseken sírnak és térdepelnek, öklüket rázzák vagy átszellemült arccal csodálják szentjük, Jozef Tiso portréját.

De a nemzetiek fő erejét nem ők alkotják. A párt igazi gerincét azok az emberek alkotják, akik 1990 január–februárjában még a kommunista párt parancsait lesték, és március táján tényleg, mintegy parancsszóra freccsentek szét a pártból, a politikai szélrózsa minden irányába. Többségük épp a nemzeti pártban lelt új hazát magának, itt vezekel a múltban elkövetett bűnök miatt. Eddig még egy sem akadt közöttük, aki elviselhetetlennek tartotta volna a nemzeti rigmusokra ellejtett Canossa-járást.

E nemzeti színekben pompázó, volt kommunistákról tudni kell azt, hogy többségük jól felkészült, fegyelmezett pártfunkcionáriusként működött az elmúlt években, évtizedekben. És ők a szó szoros értelmében parancsszóra szóródtak szét a különböző pártokba.

Megbízható adataink vannak arról, hogy 1989 decemberétől a kommunista párt bizonyos, már korábban kidolgozott válságsémák szerint működött. E sémák nemcsak a vagyonátmentés és dokumentummegsemmisítés eseteire adtak utasítást, de tartalmazták a párt új működési szabályzatát is a megváltozott körülmények között. (Még az illegalitás lehetőségével is foglalkoztak.) Minden kommunista alapsejt megkapta ezeket az utasításokat. Minden párttaghoz eljutott az új jelszó: beépülni. A párt arra buzdította tagjait, hogy bátran épüljenek be az újonnan keletkező mozgalmakba, a friss struktúrákba, és így ezeken keresztül érvényesítsék a párt akaratát. Mára talán nincs is Csehszlovákiában olyan párt vagy mozgalom, amelyik ne ékeskedhetne egy-két idegen, vörös tollal. Feltételezhető, hogy Csehszlovákiában 1989 novembere után is változatlan maradt a kommunisták száma, csupán a párt létszáma csappant meg valamelyest. A párt magyar nemzetiségű tagjainak létszámcsökkenése sem haladta meg a szlovákiai átlagot. Még a szlovák parlamentbe is jutott néhány magyar nemzetiségű kommunista képviselő. Ezeket az embereket még rosszindulattal sem lehetne a régi pártkáderekhez hasonlítani. Képzettek, fiatalok, és múltjuk is tiszta. Úgy látszik, a kommunista párt jól átgondolta a „nagy szétszóródás” stratégiáját. Kérdés, hogy a magyar nemzetiségű tagságot mi köti az egyre nacionalistább kommunista párthoz, hogy milyen szerepet szántak nekik a párt új vezérei.

Ha a párt nacionalizmusa valódi, akkor a magyar nemzetiségű tagság viselkedése teljességgel érthetetlen. A legvalószínűbb az a lehetőség, hogy a párt egyszerűen folytatja azt az elvtelen politikát, amit megalakulása óta űz, tehát most éppen nacionalista, mert napjainkban a nacionalizmusnak jó felvevőpiaca van Szlovákiában.

Eszünk ágában sincs védelmezni a párt idegenlégiósait, valószínűleg tiszta szívből üvöltözik a cseh-, magyar-, zsidó- és cigányellenes jelszavakat, de még az ő esetükben is feltételezhető, hogy felsőbb utasításra engedtek végre szabad folyást érzelmeiknek, mert ezáltal válhattak új pártjukban is hangadókká. Ez esetben szerepük és céljaik diametrálisan különböznek az igazi nemzetiek naiv elképzeléseitől. Az idegenlégiósok valódi szerepe az lehet, hogy jobbról segítsék a kommunista pártot. E tevékenységükben felbecsülhetetlen segítséget kapnak a tömegtájékoztatás intakt szerkezetében rejtőzködő elvtársaiktól.

A nemzetiek és baloldaliak együttműködésének tehát az lesz a vége, hogy a látszólag szubmisszív szerepet játszó baloldaliak fokozatosan és észrevehetetlenül átveszik a nemzetiek irányítását. E mesterkedésükben segíti őket az első részben említett további négy párt dilettáns munkastílusa is.

Szigorúan ellenőrzött zöldek

A Zöldek Pártjának (SZ) parlamenti szereplése minden józanul gondolkodó embert meglepett. A párt képviselői először a nyelvtörvényjavaslat körüli vitában mutatták ki foguk fehérét. Valaki azt mondta: egy levelibéka életéért képesek lennének akár fegyvert is ragadni, de mi, magyarok tőlük akár meg is dögölhetünk. Szlovákia természeti kincseinek védelmével érvelve is mindig olyan megoldást javasolnak, amely szöges ellentétben áll a radikális reformjavaslattal. A privatizációt például azért tartják veszélyesnek, mert parcellákra osztaná az egységes szlovák földet, a külföldi tőke beáramlásától pedig azért félnek, mert ez denacionalizálná a természeti kincseket. Az ilyen zöld érvekből az következik, hogy ők valójában a reformfolyamatot ellenzik. Egyedül Mikulás Huba, a párt elnöke az, aki valódi zöldként viselkedik közöttük. Pártjának tagjai mindenesetre az elnökség visszahívása mellett szavaztak néhány héttel ezelőtt. Ha ez akkor sikerült volna, akkor nemcsak a reformfolyamat kerül veszélybe, de a köztársaság léte is.

A zöldek botrányos viselkedésére is roppant egyszerű a magyarázat. Szlovákiában az elmúlt évek során az önkéntes természetvédők csoportja volt az egyetlen nem hivatalos, mégis megtűrt csoportosulás. Az önkéntes természetvédők az utóbbi években egyre gyakrabban politizáltak természetvédelem helyett. A hatóság mégsem tett ellenük semmit. Semmi látványosat. Ehelyett inkább ügynököket telepített közéjük. A hatóság úgy gondolkodott, hogy előnyösebb számára, ha az összes máskéntgondolkodó az ellenőrzése alatt marad. Az ügynökök jó munkát végeztek a mozgalomban, mert a természetvédőkből sohasem lett igazi ellenzéki csoport. Csak jóval a forradalom után, 1990 első hónapjaiban alakult meg a Zöldek Pártja ebből a szigorúan ellenőrzött mozgalomból. A gondolatsor folytatását az Olvasóra bízzuk. Gondolatserkentőként csupán annyit fűznénk a dologhoz, hogy a szlovák belpolitika első komoly botránya annak a Ján Budajnak a leleplezéséhez fűződik, aki éveken át volt a természetvédők koronázatlan királya.

„Nacionáldemokraták”

Az ehhez a csoporthoz sorolható másik törpepárt a Demokrata Párt (DS), igen pikáns helyzetbe került a közelmúltban. A DS ugyanis tagja a kormánykoalíciónak. A Meciar vezette szlovák kormányban három miniszterük volt. A kormányfő személye körül kirobbant vitában a párt alelnöknője, Olga Keltosová nyíltan szakított a kormánykoalícióval. A többi képviselő viszont úgy tett, mintha az ügy őket nem érintené. A demokrata párti miniszterek viszont úgy érezték, hogy nekik kötelességük kiállni Keltosová asszony és Meciar kormányfő mellett. A pártban teljes volt a zűrzavar. Meciar leváltása óta a párt „körön kívül, körön belül” játékot játszik. Nyíltan sosem vallanak színt. Azt viszont büszkén konstatálják, hogy az önálló Szlovákia mellett érvelők elsőként mindig rájuk hivatkoznak. A háborút követő első választásokon ugyanis Szlovákiában a demokraták győztek, míg Csehországban a kommunisták kerültek az első helyre. A nemzetiek érvelése szerint, ha a háború után is megmaradt volna az önálló Szlovák Állam, akkor ez a vidék sohasem ismerte volna meg a kommunizmus áldásait. Állításuk szerint csakis a cseh kommunistáknak és a csehek lagymatagságának köszönhető a több mint negyvenéves bolsevista diktatúra. Most is azért van szükség önálló Szlovákiára, nehogy megismétlődjék a háború utáni helyzet, állítják a nemzeti blokk képviselői.

Valójában arról van szó, hogy a Demokrata Párt 1948 és 1989 között a kommunisták hűséges jobbágya volt a pluralista Csehszlovákiában. (Csehszlovákiában ugyanis az említett időszakban is többpártrendszer volt.) Képviselői negyven esztendőn keresztül szekundáltak a kommunisták gaztetteihez. A DS-be általában olyan emberek léptek be, akik egyfelől kényesek voltak a becsületükre, és a világért sem lettek volna kommunisták, de ugyanakkor ragaszkodtak is a hatalomhoz, beosztásukhoz, és ezt a párttagság nélkül nem tarthatták volna meg. A másik típus azért lépett be a DS-be, mert a kommunista pártba nem sikerült belépnie. Van egy közös jel, mely mindkét típusnál domináns jellegű. Ez pedig a tökéletes szervilizmus. A DS az említett negyvenegy esztendő alatt egyetlenegy alkalommal sem cselekedett önállóan. Parlamenti képviselői mindig azt tették, amit a kommunista többség elvárt tőlük. Szó alig esett köztük. A demokraták ösztöne csalhatatlan volt. Sohasem tudták pontosan, hogy miről is van szó, de azt mindig érezték, hogy mi a teendőjük. A megújult DS képviselői valószínűleg megörökölték elődeik csalhatatlan szimatát. Valószínűleg a mai képviselők sem értik mindig a parlamenti vita lényegét, ezért hát megpróbálnak amúgy ösztönösen jót tenni. Volt már rá példa, hogy ez sikerült is nekik. A DS elvtelensége mindenesetre a nemzeti-baloldali blokk malmára hajtja a vizet.

(folyt köv.)





















































Hivatkozott cikkek

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon