Kiss Ilona, Neményi László

Nyomtatóbarát változat

Olvasóink eddig főként lapunk állandó pozsonyi szerzőjeként ismertek, most nemrég megválasztottak a szlovákiai Magyar Polgári Párt (MPP) belpolitikai alelnökévé. Megvalljuk, kicsit „kétlelkűen” fogadtuk a hírt: nagyon örültünk megválasztásodnak, csak hát sajnos számunkra ez azt is jelenti, hogy egy időre le kell mondanunk rendszeres kommentárjaidról. Alelnökként mit fogsz csinálni?


Például azon gondolkodom, miként lehetne megbuktatni Meciar miniszterelnököt… Komolyra fordítva a szót: a kisebbségi kultúra és oktatás ügyeit intézem, ezen kívül a többi szlovák párttal és érdekszövetséggel tartom a kapcsolatot. Szeretném, ha az MPP a szlovákiai magyarok 30-40 százalékának érdekeit képviselné, ugyanakkor megmaradna a polgári értékek hordozójának. Mindemellett a legfőbb célunk most valóban az, hogy az alapvető szabályokat betartó erőkből létrehozzunk egy olyan politikai tömböt, amely képes lesz Meciarék bukása után kormányozni az országot. Sajnos a mostani ellenzék a baloldaltól a jobboldalig mindenféle árnyalatot magában foglal, még sincs más kiút, csak az együttes szembenállás a jelenlegi kormánnyal.

Mekkora esélye van egy ilyen „egységfrontnak” Meciar 30 százalékával szemben? Eddig akárhányszor megbuktatták, mindig visszajött.

Én bízom benne, hogy tartósan is le lehet váltani, elvégre már két ízben sikerült. A Carnogursky-kormányt ez a politikai „mezőny” támogatta, beleértve a magyar pártokat is, a Moravcík-kormány pedig eleve a magyar pártok csendes és aktív parlamenti támogatásával volt hatalmon. Meciarnak korábban is volt már a mostanihoz hasonló többségű parlamentje, de ez a többség minden alkalommal elolvadt. Most a hatalom megőrzése érdekében egyre szélsőségesebb eszközökhöz nyúlnak, de ezen az úton nem mindenki követi őket. Még a legelvetemültebb karrieristák sem hajlandóak egy ponton túl kockáztatni a jövőjüket.

A legnagyobb ütőkártya Meciar kezében a „centralizált” privatizációs rendszer: nincsen verseny, a minisztériumok döntik el a nyilvánosság kizárásával, a járási koalíciós tanácsok javaslatára, ki kap meg egy bizonyos állami vagyonrészt. A kormány nem titkolja: meg akarja teremteni a saját nemzeti középosztályát, mégpedig a számára legmegfelelőbb, lojális szlovák polgárokból. A szlovákiai magyaroknak eleve nincs esélyük, hogy ebbe a körbe belekerüljenek.

Eddig is volt gazdasági diszkrimináció a magyarokkal szemben?

A mostani kormány idején kezdett tömeges méretűvé és programszerűvé válni, bár hasonló jelenségek korábban is előfordultak Dél-Szlovákiában.

És mit szólnak a privatizáció e formájához azok a szlovákok, akik kimaradnak az osztogatásból?

A szlovák sajtó és a szlovák lakosság egy része pontosan tudja, hogy egy új politikai elit kialakítása folyik, s ennek legfőbb kritériuma a „párthűség”. Azt azonban a többség nem látja be, hogy mindebben az etnikai hovatartozás is szerepet játszik: a vagyonhoz jutás ellentmondásait nem nemzeti ellentétként érzékelik. Az mindenesetre sokakat felháborít, hogy a privatizáció során a választás nyertesei maguk között akarnak elosztani kétszázmilliárd koronányi vagyont, azaz kb. 550 gazdasági egységet, melyeket aztán később is saját kényük-kedvük szerint befolyásolhatnak.

Ezzel párhuzamosan a kormány igyekszik utólag „rendet teremteni” az engedetlen cégeknél: nemrég például a Pénzügyminisztérium visszavonta a legnagyobb beruházási alap engedélyét, s befagyasztotta kb. 700 ezer kisrészvényes pénzét. A kormány eljárására igazán persze az jellemző, hogy mindezek után az alap kezelését egy másik alapra bízta, amely viszont történetesen a Meciar-hű új szlovák titkosszolgálati főnök apjának a kezében van.

Ellensúlyozhatja-e ezeket a hátrányokat az, hogy Dél-Szlovákia mégiscsak szomszédos Magyarországgal?

Elméletileg igen, de a gyakorlatban ez eddig nem mutatkozott meg. A magyar tőke mindössze 0,5 százalékkal részesedik a Szlovákiában jelen lévő külföldi tőkéből. Ennek nagy része Dél-Szlovákiában koncentrálódik, elhanyagolható, mindössze 100-200 ezer koronás befektetések formájában. Semmi vámkedvezmény, határátlépési könnyítés nincs, így még ez a csekély előny sem használható ki.

Mennyire „pártszerűek” a mostani szlovákiai magyar pártok? Vagy inkább nemzeti mozgalmak, érdek-képviseleti szervek?

Az elmúlt fél- egy évben váltak igazán pártokká. Sokan rájöttek például arra, hogy a pártok bizonyos karrierlehetőségeket is jelentenek, annak ellenére, hogy jelenleg ellenzékben vagyunk. ’89-ben egyetlen szervezett erő volt Szlovákiában, a Csemadok, de mára a három magyar párt teljesen átvette a szerepét, s politikai szervezettség tekintetében voltaképp lefedte a hatszázezer dél-szlovákiai ember életét. Rengeteg aktivistája és önkormányzati képviselője, polgármestere van: a szlovákiai magyarok 60-70%-át tudja mozgósítani.

És a maradék 30-40% politikailag mozgósíthatatlan? Vagy vannak olyan magyarok, akik nem feltétlenül gondolják úgy, hogy érdekeiket csak magyar etnikai pártokban lehet képviselni? A Magyar Polgári Párt esetében különösen élesen vetődik fel kérdés: hogyan egyeztethető össze a párt liberális mivoltával az etnikai vonalak mentén való szerveződés?

’89–90-ben valóban az volt az elképzelésünk, hogy olyan pártot kellene létrehozni, amelyik politikai, nem pedig etnikai alapon szerveződik. ’92-re azonban kiderült, a választópolgárok másképp gondolkodnak: nem tudtunk olyan támogatottságot elérni, mint az első választásokon. Úgy tűnik, legalábbis Szlovákiában, a megoldatlan nemzetiségi és kisebbségi problémák annyira megosztják a társadalmat, hogy a pártok létrehozásakor nem tekinthetünk el a nemzetiség szerinti megoszlástól. Az emberek nem szavaznak a csak politikai elvek alapján szervezett pártokra: többségük „etnikai” alapon választ.

A szlovák pártok sem támaszkodnak a magyar szavazatokra?

Egyáltalán nem. A helyi szinten jelentős befolyással rendelkező Demokratikus Baloldal Pártja, a kommunista utódpárt volt az egyedüli kivétel, amelyet jellemzett bizonyos „magyarorientáció”. Ez volt egyébként az egyetlen párt, amelyik rajtunk, a Magyar Polgári Párton kívül megpróbált nem etnikai, hanem politikai alapon szerveződni. A ’90-es, ’92-es és ’94-es választásokon azonban egyaránt elenyésző mennyiségű szavazatot szereztek Dél-Szlovákiában – pedig voltak magyar jelöltjeik is. Puszta gesztusból viszont ők se akarnak magyarpolitikát csinálni: a mostani közgyűlésen már nem is kerültek be magyarok a vezetőségükbe. A kereszténydemokraták is keresték a közös pontokat a magyarokkal, de miután kiderült, hogy a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalom választóik egy részét elorozta, már a ’92-es választásokon sem próbálkoztak magyar szavazatok elnyerésével. A szlovák pártok örülnek, ha bejutnak a parlamentbe: a szlovák társadalom olyannyira felkorbácsolt hangulatában elenyésző számú magyar szavazatért cserébe egyikük sem akar kockáztatni.

Ez egyébként nem mindig volt így: a ’38 előtti szlovák pártokat (amelyek egyébként nem voltak sem kisebbségellenesek, sem vehemensen nemzeti jellegűek) épp az különbözteti meg mai utódaiktól, hogy harcoltak a magyar lakosság voksaiért. Ma már viszont legföljebb csak választások után, ellenzéki helyzetben alakulhat ki kényszerű együttműködés szlovák és magyar pártok között. Utoljára akkor született választási szövetség szlovák és magyar párt között, amikor a Nyilvánosság az Erőszak Ellen és a mi pártunk (akkor még Független Magyar Kezdeményezés volt a neve) koalícióra lépett egymással.

Kaptatok is bőven bírálatot ezért a magyar nemzeti mozgalmaktól, volt aki a „nemzetáruló” jelzői is rátok ragasztotta. A tavalyi választások idején már a másik két magyar párttal léptetek koalícióra, a Magyar Kereszténydemokrata Mozgalommal (MKDM) és az Együttéléssel, számotokra igen előnytelen feltételekkel, s végül csupán egyetlen mandátumot szereztetek.

A párt tagjainak nagy része ezt megaláztatásként élte meg: mégpedig azért, mert a koalícióbeli reális súlyunk alapján három-öt képviselői helyet is szerezhettünk volna. A koalíciós szerződés számunkra azért sem volt megfelelő, mert olyan mechanizmusra épült, ahol az erősebb mindig leszavazza a gyöngébbet.

A választások után viszont történt egy lényeges változás: megállapodtunk az Együttéléssel arról, hogy a leszavazásos módszerről a három párt áttér a konszenzusos módszerre. A szlovák–magyar alapszerződéssel kapcsolatos nyilatkozat már közös álláspont nyomán született, annak ellenére, hogy a vélemények nagyon eltértek egymástól: a teljes elutasítástól a támogatásig terjedtek. A konszenzuskialakítás működik a parlamenti frakciónkban is, annak ellenére, hogy nekünk egy képviselőnk van, az Együttélésnek pedig kilenc.

Duray Miklós, az Együttélés elnöke pártja márciusi közgyűlésén tartott beszédében (Beszélő, 1995. április 6.) viszont újra kijelentette: az Együttélésnek három fronton kellett harcolnia, s az egyik frontot épp ti jelentitek.

Ha jóindulatúan akarom értelmezni ezt a beszédet, akkor azt mondom: Duray múlt időben beszélt az Együttélés háromfrontos harcáról. Ugyanakkor azt is látni kell, hogy ez a hármas koalíció olyan, mintha Magyarországon az összes párt együttműködne, a nemzeti jobboldaltól a liberálisig. Sőt ezen belül is vannak eltérő nézetek, például Duray Miklósé. Ha ezt előadja pártja közgyűlésén, ez ellen semmit nem tehetünk. Mi viszont azt tekintjük mérvadónak, amit a koalíciós tárgyalások során mond, s a ’94-es választások óta nem fordult elő, hogy valaki is nézeteink felülvizsgálatára kényszerített volna bennünket.

Az ún. komáromi dokumentum viszont olyan vízválasztó lehet, amiben már nem lehet külön magánvéleményt meg koalíciós véleményt képviselni: magyar területi autonómia vagy van, vagy nincs. Márpedig az Együttélés afféle nemzeti minimumnak tekinti az autonómia követelését. Mennyiben jelenthet ez konfrontálódást?

A komáromi téziseket, mint kiindulási pontot, és mint tárgyalási alapot mind a három magyar párt elfogadta. Azt viszont teljesen másképp ítélik meg, mikor lesz mód erről az alapról tárgyalni valakivel Szlovákiában.  Szerintünk erre sem most, sem valószínűleg a közeljövőben nem lesz alkalom. Azt, hogy az Együttélés egyoldalúan kiáltsa ki az autonómiát, miként ezt dokumentumaiban rögzítette, nem tartom valószínűnek. Az autonómiakérdés legfeljebb a szlovák–magyar szerződés ratifikálása után, egy második körben kerülhet újra elő.

Vannak azonban olyan követelések, amelyekkel kapcsolatban a magyar pártok között teljes az egyetértés. Meciar hatalomra kerülése óta rendkívül súlyos támadások érték a szlovákiai magyar iskolaügyet – amit a magyar pártok vezetői mind egyöntetűen a nemzeti identitás durva megsértéseként értelmeztek –, miközben a kormány szemében már a legelemibb jogok helyreállításának óhaja is maximalista követelésnek látszik. A körülmények folytán tehát a követelések hatása változott meg: nem kell „autonómiát” kiáltanunk ahhoz, hogy máris „ugorjon” valamelyik kormánytisztviselő.

Most szavazták meg például azt az iskolai törvényt, amelyik teljesen kivonta az önkormányzatok, a szülők és a tanítók által létrehozott tanács hatásköréből, s a minisztérium kezébe adta az iskolaigazgatók kinevezésének és visszahívásának jogát. Tervezik a nyitrai magyar pedagógusképzés megszüntetését, szeptember elsején hatályban lép az alternatív oktatás bevezetését szabályozó törvény. Ez azt jelenti, hogy bizonyos tantárgyakat, például földrajzot, történelmet, a magyar iskolán belül is szlovák nyelven kell oktatni, sőt az iskolaigazgatókat kényszeríthetik is a szlovák tannyelvű osztályok indítására. Erre százmillió koronát különítettek el a költségvetésben, miközben az egész, kisebbségi kultúrára fordítható költségvetési tételt az idén a tavalyi 140 millió koronáról 52 millióra csökkentették. Ez az összeg tartalmazza a magyar nyelvű lapok támogatását is, ám még ehhez a csekély pénzhez sem lehet hozzáférni: a minisztérium illetékese nem utalja át. Most nem kevesebb, mint hat magyar nyelvű lap van megszűnőfélben, köztük színvonalas gyereklapok is. A Csemadok eddig tízmilliót kapott évente, most viszont csak 4,3 millió koronát, el kellett bocsátani az alkalmazottak felét.

Tapasztaltok-e változást a magyar kormány kisebbségi politikájában? Innen úgy látszik, hogy miközben e téren a pártok között hatalmas retorikai különbségek vannak, hivatalos álláspontjuk nagyon közel áll egymáshoz. Nem mintha ennyire egyetértenének, hanem mert hihetetlenül kicsi a játéktér.

Mi elsősorban az erőviszonyok változásának következményeit érzékeljük. Duray Miklós a választások idején rendkívül nagy előítélettel kezelte az MSZP-t, s összes szimpátiája az MDF-é volt. Ez a nyilvánvaló ideológiai, nemzeti és pénzügyi alapon működő elkötelezettség most megszűnt. De az MDF is változott: mióta ellenzékbe kerültek, velünk is hajlandóak tárgyalni, ami az elmúlt ciklusban nem volt jellemző. A leglényegesebb változás az, hogy míg 1990-től 1994-ig az említett szűk mozgástérben olyan lépések történtek, amelyek Szlovákiában szlovákellenesnek minősültek, jelentős feszültséget gerjesztettek, s a mi helyzetünket rontották, most nem tapasztalok ilyen törekvéseket. Azt sem szabad elfelejteni, hogy a szlovák–magyar alapszerződést végül is mégiscsak ez a kormány tudta megkötni.

Korábban egyik botrány a másikat érte a határon túli magyarok pénzügyi támogatása körül. Most javult a helyzet?

Az ’91–94 közötti gyakorlatot nem tudom megítélni, nem volt átlátható a pénzek elosztása. Most megalakult az Illyés Alapítvány kuratóriuma, amelyen keresztül költségvetési pénzek nagy része Szlovákiába érkezik: ebben mind a három magyar párt, a Csemadok és még más szervezetek képviselői is ott vannak, s a pénzek elosztásáról e kuratórium szakmai bizottságai (kulturális, sajtó, iskolaügy stb.) döntenek. A beiskolázási támogatás és az ösztöndíjak odaítélése azonban még továbbra sem működik ellenőrizhető rendszerben, sőt az alapelvek sincsenek tisztázva.

Mennyi szlovákiai magyar tanul most Magyarországon, s tudomásod szerint mennyien akarnak közülük itt maradni?

500-600-an tanulnak Magyarországon, s egy részük biztosan ott akar maradni. Ezért inkább azt ösztönözzük, hogy diákjaink, ha külföldi egyetemre akarnak beiratkozni, inkább Csehországba menjenek. A két ország különválása óta persze nagy gondot jelent, hogy most az első évet mindenkinek saját magának kell fizetnie (20-tól 60 ezer koronáig terjed a tandíj), s a hallgatók később kaphatnak csak ösztöndíjat vagy a cseh féltől, vagy külföldi alapítványoktól. Mostanában nem nagyon támogatjuk, hogy a szlovákiai magyarok Magyarországon szerezzenek diplomát, legfeljebb csak azt, hogy egy-két szemesztert töltsenek itt. Magyarország ilyen szempontból számunkra afféle fekete lyuk, ahonnan egyelőre aligha jönnek vissza ide, Szlovákiába az emberek…

• Külföld