Skip to main content

Távol Afrikától…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


A kelet-európai pártállamok végvonaglásának lázas óráiban senkinek sem tűnhetett fel, hogy a létező szocializmus afrikai fellegvárában, Angolában is felfigyeltek ránk. Nemcsak Romániában, az NDK-ban, Csehszlovákiában és a Szovjetunióban, hanem ott is akadtak olyan emberek, akiknek Magyarország jelentette az utolsó reménysugarat. Aki nem hiszi, járjon utána. Menjen el a bicskei menekülttáborba – igazi szocialista képződmény ez a maga, eredetileg munkásszállónak épült tízemeletes, sivár paneltömbjével –, mert ott rá fog bukkanni vagy harminc angolai menekültre. Az előőrs – egy ifjú házaspár a néhány hónapos csecsemőjével – 1988 októberében érkezett Magyarországra. Tavaly ősszel aztán követték őket a többiek, egyenként, egymásról mit se tudva. Volt, aki Rómán át és volt, aki Bulgária felől.

Ha elbeszélésüknek hinni lehet – és miért ne lehetne –, az angolai állapotokhoz képest Ceausescu Romániája az ésszerűség derűs birodalmának számított volna. 1975, a kommunista hatalomátvétel óta egyfolytában dúl a kilátástalan háború a kubaiak által támogatott kormányerők és az ellenzéki katonai szervezet, az Unita gerillái között. Az egész ország hadszíntérré változott, és milliós nagyságrendű a halottak száma. A kötelező katonai szolgálat ideje 17 éves kortól 38 éves korig tart. Ez a korosztály egyáltalán nem vesz részt a termelőmunkában, mert vagy katona, vagy dekkol valahol, vagy belép az állambiztonsági szolgálathoz, hogy mentesüljön a katonai kötelezettségek alól. Egyetemre azok a fiatal férfiak járhatnak, akik már megrokkantak a háborúban, vagy orvosi igazolással bizonyítják, hogy alkalmatlanok a katonai szolgálatra. Az állambiztonság a jól bevált kommunista recept szerint korlátlan hatalmat élvez. Egy állambiztonsági tiszt feljelentése alapján mindenféle eljárás nélkül évekre börtönbe zárhatnak bárkit, és egy újabb írásos feljegyzéssel a börtönbüntetés minden további nélkül meghosszabbítható. Az angolai ÁVO-sok kedvtelve kínozgatják az utcán találomra összefogdosott embereket. Az egyik gyakran használt módszer, hogy a delikvens fejét egy vízzel telt hordóba nyomják, majd a kellő ideig tartó fuldoklás után egy pillanatra fölengedik, és megkérdezik, hogy vajon még mindig úgy gondolja-e, hogy nem működik együtt az UNITA-val. Az állambiztonság a rendszeres razziák során igyekszik elkapni a katonaszökevényeket. Ilyenkor körülzárnak egy-egy lakónegyedet, és lakásról lakásra járnak. Mint minden kommunista diktatúrában, általában Angolában is a mindent behálózó korrupció enyhíti a terror szorítását. Csillagászati árakon (kb. 1500 dollár) olykor még nyugati országba szóló vízumhoz is hozzá lehet jutni. Valamivel egyszerűbb – bár korántsem könnyű – a kijutás a nemrég még „testvéri” országokba.

Ezt a halvány lehetőséget ragadták meg azok az angolaiak, akik mindenáron el akarták hagyni hazájukat, és Magyarországot tekintették a legkívánatosabb úti célnak. Hogy miért? Azért, mert az állami tömegtájékoztatás egyre ellenségesebb híradásai és kommentárjai alapján arra a következtetésre jutottak, hogy az otthoni állapotokhoz képest kicsiny országunk egészen kellemes hely lehet. Az első heteket a Keleti pályaudvar várótermében töltötték. Egy csoportjuk ülősztrájkot folytatott a Fővárosi Tanács előtt valamilyen elszállásolásért – eredménytelenül. Aztán a pályaudvaron szárnyai alá vonta őket egy katolikus kispap, majd a SZETA és a Bibó Szakkollégium igazgatójának közreműködésével (!!) a Magyar Honvédség hátországi parancsnoksága helyet talált nekik Bicskén, néhány nappal 1989 karácsonya előtt.

A kispap kijárta, hogy magyarul tanítsák őket – anyanyelvük portugál, s néhányan valamit tudnak franciául is. Ma már kezdenek magyarul kommunikálni, a kispap el is helyezett pár fiút a postánál segédmunkásnak. Mások alkalmi munkákat találtak, szóval a nyelvi, kulturális távolság ellenére kicsit kezdenek beilleszkedni. A magyar hatóságok nemigen tartóztatták az angolaiakat, s ők szorgalmasan járták a követségeket. De nem kellettek senkinek szegények. Beletörődtek, remélték, hogy itt maradnak. A patronáló kispap ugyan már sejtett valamit, mert egy illetékes (vöröskeresztes) hónapokkal ezelőtt prognosztizálta az angolaiak szempontjából szomorú végkimenetet, de szintén reménykedett. A múlt héten ellátogatott Bicskére az ENSZ Menekültügyi Főbiztosságának magyarországi képviselője egy svájci ENSZ-hivatalnok társaságában, s közölte az angolaiakkal: haza kell menniük. Ügyüket a magyar Külügy és Belügy közreműködésével kivizsgálták, s nem ítélték meg nekik a politikai menedékjogot.

Ugye tudja, nyájas olvasó, mi ez? Ha dramatizálni akarjuk, ez a halálos ítélet. Kiszabhatja a Belügy, a Külügy, az ENSZ menekültügyi főbiztossága a halálos ítéletet harmincegynéhány angolaira, aki hosszú hónapok óta reméli, hogy élhet nálunk? Mi nem vagyunk biztosak benne.










Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon