Skip to main content

Tőkés püspök szelet vetett…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Kijelentése óriási vihart kavart a román közvéleményben, s ezt az egyöntetű felháborodást mi is fogadhatnánk egyöntetű felháborodással. Tőkés Lászlónak ugyanis végső fokon igaza van.

Az asszimilációs nyomás a román hatalom elmúlt 70 esztendejében egyetlen percig sem szünetelt. Erdély etnikai struktúrája sok helyütt alapvetően megváltozott, etnikai tömbjeinket szívós munkával fellazították. A városok zömében a magyarság nem csupán kisebbségbe szorult, de elveszítette gazdasági, kulturális intézményeit is. A magyarok körében jóval magasabb a munkanélküliek aránya, magyar gyerekek jelentős része, sok helyütt 30 százaléka román iskolába kényszerül.

A gazdasági és társadalmi élet összes kulcspozíciója román kézben van, még az olyan magyar többségű megyékben is, mint Kovászna vagy Hargita. Kétségbevonhatatlan adatokkal bizonyítható, hogy az új „nómenklatúra” összetétele nincs arányban a lakosság nemzetiségi összetételével, bizonyos megyékben a román képviselők abszolút monopolhelyzetben vannak, a rendőrség, a hírszerző szolgálat kizárólag vagy csaknem kizárólag románokból áll. És Funar sem csupán kolozsvári jelenség.

A Belügyminisztérium kivándorlásra vonatkozó hivatalos adatai is Tőkés Lászlót igazolják. Az 1990. január 1. és  1992. december 31. között kiadott 222 670 kitelepedési engedély 54,5 százalékát németek, 14,8 százalékát magyarok, 3 százalékát más nemzetiségűek tették ki. A románok számaránya mindössze 27,7 százalék, alig kétszerese a magyarokénak. A román arányszámot azonban 20 millióhoz, a magyart kettőhöz kell viszonyítanunk, s így kiderül, hogy az adott etnikumok összlétszámához viszonyítva három év alatt ötször annyi magyar hagyta el az országot, mint román.

Tőkés László blöfföl?

Mégis úgy vélem, hogy felháborodás helyett ezúttal is inkább higgadt elemzésre lenne szükség. Mindenekelőtt azért, mert Tőkés püspök ezúttal sem tett világos, explicit, nyomatékos különbséget a román hatalom és a román ellenzék, a Nagy-Románia és Románia közt. Nem nevezte néven azokat, akik miatt a romániai magyar kivándorolni kényszerül, s nem tett említést azokról a román közéleti személyiségekről, akik nyilvánosan vállalt állásfoglalásaikban bélyegzik meg a román nacionalistákat.

Tőkés László – s ez lesz második fő ellenvetésünk sokkhatásra törő kijelentésével szemben – nem fogalmazta meg, mit ért az etnikai tisztogatás fogalmán, sőt tényekkel sem támasztotta alá. Azok az általánosságok, melyeket a Román Tv-t Budapestről tudósító Dorin Suciu mikrofonjába mondott, csakis azt a benyomást kelthették a román hallgatóban, hogy Tőkés László blöfföl. Az indoklást már csak azért sem lehetett volna megspórolni, mert lehet, hogy a Román Tv így is, úgy is megpróbálta volna megtévesztő megvilágításba helyezni a nyilatkozatot.

Tőkés püspöknek számítania kellett a vehemens „román reakciókra, hiszen evidens: Funar Mátyás királlyal folytatott hadakozása azért mégsem említhető egy lapon a megcsonkított holttestekkel, megerőszakolt nőkkel, szétlőtt városokkal, fegyveres kilakoltatásokkal… Márpedig a román közvélemény legjobb esetben csupán Funarról meg C. V. Tudorról és Paunescuról tud, s nem gondolja, hogy ez ugyanaz, mint ami a volt Jugoszláviában történik.

Miért épp Amerikában?

A román közvélemény, sőt a demokratikus konvencióbeli szövetségeseink is joggal teszik föl a kérdést: miért mond Tőkés László Amerikában olyasmit, amit idehaza (tudomásunk szerint) nem? Nyilván azért, mert Tőkés László a magyar kisebbség helyzetének javulását nem a román ellenzékkel közösen kivívott román demokráciától, hanem az Amerikai Egyesült Államoktól várja. De ha a magyar kisebbség helyzetének rendezése Tőkés püspök számára a román ellenzék nélkül is elképzelhető, e rendezésre – vélhetően – nem Romániában fog sor kerülni…

S hirtelen „megvilágosodik” minden: Tőkés László egy újabb bécsi döntésre készíti elő a nemzetközi közvéleményt. Ehhez van szükség az etnikai tisztogatás doktrínájára, hisz az amerikai közvéleményben ezzel lehet a leghatásosabban Románia-ellenes hangulatot kelteni.

Fölmenthető Tőkés László e vád alól? Valljuk be: nehezen. Mert hiába mondta el a püspök úr Egertől az RMDSZ III. Kongresszusáig többször is, hogy az erdélyi magyarság ügye az erdélyi románság ellenében nem oldható meg, ha újra és újra úgy szól és úgy cselekszik, mintha mégiscsak megoldhatónak vélné.

Persze az is igaz, hogy ha sérelmeinket hozzuk szóba, egyszerre az ellenzék képviselői is ingerlékennyé válnak, s arra hivatkoznak, hogy e kérdések felvetésére még nem érett meg az idő. Ez azonban nem változtat magán a tényen, hogy helyzetünket még nagy vonalakban sem ismerik, s amit ismernek is belőle, azt a többségi perspektíva súlyosan torzító szemüvegén át látják. Aligha várható, hogy a helyzetet az ő nézőpontjukból nézve súlyosan és tendenciózusan meghamisító Tőkés úr mellett foglaljanak állást.

Nem a szókimondást rójuk föl Tőkés Lászlónak, sőt azt éppenséggel kevésnek érezzük, hanem az improvizációkat, a pontatlan, felületes analógiákra épített, általánosságokban lebegő, érzelmi indíttatású megfogalmazásokat, melyek a romániai magyarság politikai szándékait pontatlanul ismerő román ellenzéki értelmiséget hovatovább következetesen megtévesztik.

(Sepsiszentgyörgy)






























Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon