Skip to main content

Vannak-e a szeretetnek határai?

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
„Költő vagy, csupa szeretet szereted-e a legyeket?” (Babits Mihály)


Ez ugyanúgy metafizikai probléma, mint az istenprobléma. Azt hiszem, azt kérdezi Babits, hogy szeretek-e egyáltalán, vagy szerethetem-e Istent, hogyha még a legyeket sem tudom szeretni. Csak hát a kérdésben kissé el van koszolva a szeretetprobléma. Attól ugyanis én még csupa szeretet lehetek, hogy idegesítenek a legyek. Abszolúte idegesítenek, és csak abban különbözik a reakcióm egy megátalkodott ateistáétól vagy egy XIX. századi humanista öntudattal rendelkező polgárétól, hogy ők kapásból és gondolkodás nélkül csapják agyon a legyeket, meg rakják ki a légypapírt. Én viszont ezt nem tudom megtenni. Nem hagy nyugodni az a gondolat, hogy biztos van a létezésnek és a természetnek egy belső és felfoghatatlan harmóniája, amely úgy működik körülbelül, hogy ha te agyoncsapod a legyet, akkor előbb-utóbb téged is agyon fog csapni valaki, nem haragból – te sem haragudtál a légyre –, nem gyűlöletéből – te sem gyűlölted a legyet –, és nem is azért, mert a szeretet hiányzik belőle, hanem mert neki úgy jön, mert abban a pillanatban akadályává váltál valami magasabbnak. És azért agyon leszel csapva, míg – ha nem is ellentételezésül, de azért, hogy a harmónia megmaradjon, szerintem esélyem van arra, hogy ha nem csapom agyon az élőlényeket, engem sem csapnak ilyen bután agyon egyszer. Amúgy meg nem kell mindenkit szeretni. Szerintem nincs hiteles szeretet, amelyik mindenkit szeret. Nem hiszem, hogy Jézus mindent és mindenkit szeretett volna, hiszen megátkozta a fügefát, amikor nem adott neki termést, és korbáccsal űzte ki a kufárokat a templomból. Ugyanakkor a Hegyi beszéd tanítása, a „Ha megdobnak kővel, dobd vissza kenyérrel”, olyan esztelen szeretetet propagál, amit a magyar nyelv gyönyörűen felfoghatatlannak nevez. Ettől még létezhet, de én nem mondhatok erről semmi biztosat. Az isteni szeretet esztelen logikája távol van, fölötte van az én emberi határaimnak. Sejtéseim vannak róla. De ezeket nagyon nehéz verbalizálni. Pál apostol a korinthosziakhoz írt levél 13. szakaszában, a híres szeretethimnuszban lényegében nem adja pozitív meghatározását a szeretetnek, inkább csak körül tudja írni a szeretetet. Én azt hiszem, a szeretet nem olyasmi, ami birtokolható, amiből, ha egy bizonyos mennyiséggel rendelkezem, akkor jó vagyok, egy bizonyos mennyiség alatt pedig rossz vagyok. A szeretet inkább olyasmi, amire törekszem, amire áhítozom, amire szükségem van, és amit ha másnak adni tudok, akkor valamiképpen én válok ettől többé. A baj az, hogy ebben a törekvésemben gátolva vagyok, mert ha valaki akármiért azt mondja, hogy én egyenlőbb vagyok nálad, sőt még inkább azt mondja, hogy te nem vagy életre érdemes abban az új világban, amit én létre akarok hozni (emlékezzünk a liberális férgek kiirtásáról szónokló politikusunkra), az az emberiség és az én személyes ellenségem egyszerre. Az ember nem tud nem gyűlöletet érezni azok iránt, akik mások elpusztításában érdekeltek. Nagyon elgondolkodtam azon, hogy a szélsőjobb a Tégy a gyűlölet ellen mozgalmat utálja a legjobban az összes ellene fellépett irány közül, ez valamiért zsigerileg idegesíti őket. Ők gyűlölnek. Őszintén. Mi, liberálisok pedig képtelenek vagyunk kimondani, amit szerintem valójában érzünk, hogy ti. mi még sokkal jobban: gyűlölünk titeket mint ti minket. Most, hogy kezd lassan vége lenni a sajtószabadságnak Magyarországon, úgy érzem, kénytelen leszek újra politikai publicisztikát írni. És nem tudok lelkiismeret-furdalás nélkül gondolni arra a pillanatra, amikor nagyon nehéz lesz kikerülnöm a gyűlölködés szavait és mondatait. Azt hiszem, a XX. század nagy tanulsága, hogy a humanizmus esélyeit a politikában alapvetően újra kell gondolni. A politika abban a pillanatban, amint a szeretet szót a szájára veszi, bűnt követ el, mert a politika logikája a hatalmi érdekek logikája. A hatalom megszerzésének és megtartásának a technikája és tudománya, és ebben sok minden szerepet játszhat. A tapasztalatok szerint a szeretet nemigen.


Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon