Eörsi János

Nyomtatóbarát változat

A nadrágszíj elsőképpen azáltal szorul, hogy meghonosítják az úgynevezett kétkulcsos áfa rendszerét, ami által közelebb kerülünk a nyugati hozzáadottérték-adózási szisztémákhoz. Az áfa (általános forgalmi adó) aránylag könnyen behajtható (nem ok nélkül tervezi a kormány e téren a havi adóbevallás bevezetését), mégis kicsi, sőt évről évre csökkenő arányt képvisel az állami bevételek között. Enyhítenek tehát e gondon, és a támogatott fogyasztás (jellemzően az élelmiszerek, a kulturális javak, az energia, a gyógyszerek és gyógyászati eszközök) „0 százalékos” forgalmi adóját kézzelfogható behajtásra változtatják át (amit annak idején Rabár pénzügyminiszter hiába szorgalmazott). A kormány a kedvezményes körben 8 százalékos, a többi árura és szolgáltatásra pedig változatlanul 25 százalékos áfa kivetését javallja a Háznak (kiiktatva egyúttal a különféle szolgáltatásokra szabott közbülső, 15 százalékos adószintet). Az intézkedés a fogyasztás 44 százalékát érinti majd, így a jövő év elején körülbelül 4 százalékos általános áremelkedést vált ki, de ennél természetesen jóval érzékenyebbek lesznek a szegények, az öregek és betegek veszteségei. Viszont 60 milliárd többletbevételt vár a pénzügy az intézkedéstől.

Aggódik a koalíció

Az áfa-ügy berzenkedést vált ki a kormánypártokból, ami érthető is, hiszen a koalíciót emberközpontú (hogy úgy mondjuk, antropomorf) honatyák alkotják, akik a köz érdekénél fölébb helyezik az ember adózó mivoltát. A pénzügyi tárcánál látták előre, hogy ez a pont a legkényesebb, és egy-egy változatot munkáltak ki az áfa-reform bevezetésének, illetőleg elhalasztásának esetére. Ha a kétkulcsos áfa elfogadtatik, érvelt a pénzügy, az így nyert milliárdok egy részét – a legújabb álláspont szerint 36-37-et – az előnyben részesített célokra (úgymint a felsőoktatás fejlesztésére, a szociális ellátás bővítésére, a légi és a légvédelmi erők fejlesztésére, valamint a közrend és közbiztonság szavatolására) lehetne fordítani. Ha viszont a többlet-forgalmiadó nem folyik be, előbbre kell hozni az államháztartási reformot, megkezdődhet az apparátusok működésének módszeres takarékosabbá tétele.

Ám a pénzügy végül maga vetette el a második változatot, nincs ereje a különféle tárcák költekezésének alapos felülvizsgálatára. Ennek következménye az lesz, hogy a képviselőház ismét csak bázisszemléletű költségvetést fog készíteni, kénytelen lesz befejezett tényként elfogadni az apparátusok javallatait a tíz-, száz- vagy ezermilliók elköltéséről. Egy vonása mégis kiteljesedik a parlamentáris költségvetés-készítésnek: a pénzügy nagyobbat mond, hogy legyen min puhítani, aztán a koalíció nekilát a pénzügyre pöckölni a népszerűtlenség morzsáit. Áfa-ügyben az MDF parlamenti frakciója úgy foglalt állást hétvégi ülésén, hogy a kétkulcsosságot csakis kompenzáció mellett fogadják el. A KDNP még inkább aggódik az elesettek szavazataiért, kerek perec ellenzi a létszükségleti cikkek forgalmi adóztatását. A kisgazdákon az agrártermék-értékesítést érintő újabb fenyegetés miatt lett úrrá az aggodalom. Bár meg kell jegyeznünk, az élelmiszerek áfájára a lakosság biztosan sokkal inkább ráfizet, mint a termelők, hiszen rugalmatlan fogyasztásról van szó, a forgalmi adóztatás nem változtat azon, hogy enni és inni azért kell a magyar embernek. Az agráriusok szempontjából valójában az a fogós kérdés, hogy vajon mi lesz a kistermelőknek nyújtott adózási kedvezményekkel, erről viszont egyelőre semmit se tudni. Annyi derült ki, hogy a lakásépítkezéseknél a kormány meg akarja szüntetni a forgalmiadó-visszaigénylés kedvezményét; ha sikerül elfogadtatnia ezt a koalíciós pártokkal (ami távolról se biztos), 25 százalékkal növekednek az építkezés költségei.

A kópé önkormányzatok

A másik territórium, ahol a nadrágszíj összébb húzódik, az önkormányzatok világa lesz. Mi nem vagyunk az önkormányzatok ellenségei – magyarázta Kupa pénzügyminiszter, majd nyomában Becker Pál MDF-es vezérszónok –, de hát az önkormányzatok nagy kópék, a számláikon lévő pénz a ’90 végi 30 milliárdról ez év közepére 70 milliárdra nőtt. Nem is olyan szegények tehát, mint híresztelik róluk. Persze a pénzellátottság egy-egy időpontra vonatkozó fölméréséből csak politikusi célzattal lehet következtetni arra, fedezik-e a helyi szükségleteket egy adott időszak önkormányzati bevételei. Márpedig a helyi adóbevételek növelésére kényszeríti az önkormányzatokat, hogy a költségvetés mindössze 10 százalékkal (21-22 milliárd forinttal) több támogatást nyújt nekik, mint az idén, holott az infláció mértéke a kincstári becslések szerint is 16-18 százalékos lesz.

Közben a központi költségvetési szervek támogatását az önkormányzatoknál nagyobb mértékben, 15 százalékkal toldják meg. E diszkrimináció egy részét a köztisztviselők és a közalkalmazottak újdonsült jogállása támasztja alá, hiszen nagy a jelentősége immár annak, ki a munkáltató. Ha az állam a munkáltató, gondoskodik is róla, hogy betartsa fizetésemelési kötelezettségeit, amelyeket a köztisztviselői törvény ró reá. Információink szerint a jövő évre vonatkozólag mintegy 8 milliárdos ilyen, a központi apparátusok körében teljesítendő bérfejlesztés hárul a költségvetésre, de a későbbiekre is gondolni kell, így az irányelvek 18 milliárdos „bérpolitikai keretet” szabnak meg. Az önkormányzatokat viszont – ellentétben az idei évvel – nem segítik „központi bérpolitikai intézkedésekkel”. Ha az önkormányzat a munkáltató, akkor már autonóm kenyéradóval állunk szemben, az ő dolga, honnan teremti elő a pénzt tisztviselői és alkalmazottai fizetésének emeléséhez, amelyre pedig a törvényes bértarifarendszer kötelezi. A Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetének adatai szerint csak a közoktatásban 40 usque 50 milliárd forinttal kell fejleszteni a mostani béreket, hogy valóban életbe lépjen az 1994. január 1-jére megállapított illetményrendszer.

Változni fog az önkormányzatok finanszírozásának rendszere: a személyijövedelem-adón jelenleg fele-fele arányban osztozkodik a településekkel a központi költségvetés, jövőre ez 70:30 százalékra csúszik el a központ javára, ellentételezésül pedig a lélekszámra, valamint az iskolai, egészségügyi, szociális ellátásra szabott támogatások normáit emelik. A személyijövedelemadó-képződésben ugyanis – magyarázta Kupa pénzügyminiszter és Józsa MDF-es képviselő – igen nagyok a különbségek a szegény és a gazdag települések között, így igazságosabb az egyöntetű normák szerinti támogatás. Csakhogy – vitázott Wekler Ferenc (SZDSZ) – a mostani szja-megosztást kiegészíti az a 7-8 milliárd forint, amelyet a szerény jövedelemadójú települések megsegítésére fordítanak (az szja-t a falvaknál 4300 forintra, a városoknál 6000 forintra egészítve ki); ezt az összeget jövőre magának tartja meg a magyar állam, az igazságos támogatási rendszer jegyében. Továbbá – érvelt Wekler – a 30 százalékos részesedés a teljes állami újraelosztás árnyékát vetíti előre, ami által elvész az önkormányzatok érdekeltsége abban, hogy lakosai növeljék a jövedelmüket.

Az eladósodási csapda

A megszorító intézkedésekre jórészt tetemes elkötelezettségei szorítják rá az államot. Ilyenek a mezőgazdaságot ért aszálykárok, és hogy ezáltal az aszállyal kapcsolatos hitelek prolongálására kényszerül; ilyen a társadalombiztosításnál keletkezett pénzügyi hiány enyhítése, és ilyen a munkanélküliség, amely a kincstári prognózis szerint jövőre 900 ezer főre (más előrejelzések szerint nagyobbra) nő, s így növekvő összegekkel kell támogatni a Szolidaritási Alapot. Még így is szigorítások várhatók a munkanélküli segélyezés rendszerében, tervezik az ellátási idő csökkentését (másfél évről egy évre), a minimális munkanélküli-járadék csökkentését, a munkavállalók és a munkaadók által fizetendő járulék növelését. Igen nagy összegeket emésztenek fel ’93-ban a külföldi és a belföldi adósságszolgálat terhei: a külföldi adósságszolgálat az idei 17 milliárdról 31 milliárd forintra, a belföldi törlesztések és kamatterhek 177-ről 206-207 milliárd forintra nőnek. És az előterjesztés tanúsága szerint még nem is döntöttek a politikai és más kulcsfontosságú elkötelezettségek pénzügyi fedezetéről: még „nincs előirányzat” arra, mekkorák a kárpótlással, kezességvállalásokkal vagy a meghozandó törvényekkel kapcsolatos igények, mennyibe fog kerülni az egyházi ingatlanok visszaadása, a volt szovjet laktanyák környezeti kárainak elhárítása.

Jövőre jócskán növekszik az állam eladósodása, hiszen a kormány 180-185 milliárd forintos központi költségvetési hiányt céloz meg, és ez a társadalombiztosítási és más alapok deficitjével együtt 230-240 milliárdos államháztartási hiányra duzzad. Az eladósodás a ma látszólag stabil pénzügyi egyensúlyt fenyegeti. Kupa pénzügyminiszter is érzi a veszélyt. „Úgy gondolom – fejtegette expozéjában –, hogy a hiány nagyságának eldöntése a jövő évi költségvetés alapkérdése… Szeretném elmondani azt is, hogy a hiányt nem azért kell leszorítani, mert felborul a külső egyensúlyunk. Nem, a külső egyensúlyunk jó, de ha ez a tendencia tart tovább az államháztartásban, felborulhat. Nem azért kell leszorítani, mert nem tudjuk finanszírozni. Tudjuk!” A pénzügyminiszter és nyomában az MDF bizakodik abban, hogy jövőre szerény növekedésnek indul a gazdaság, s amíg ennek áldásait nem élvezheti eléggé a költségvetés, addig is rendelkezésére állnak a devizatartalékok és a lakosság megtakarításai.

Vitázik ezzel a derűlátással Soós Károly Attila (SZDSZ) és Békesi László (MSZP). Kétséges – mondják –, hogy a magyar gazdaság már most oly versenyképességre tett szert és annyira fölgyorsul a privatizáció, hogy tartós és biztos növekedésre lehetne számítani. Másrészről – fejtette ki Soós Károly Attila – a már most közel 2000 milliárd forint államadósságot igencsak megnöveli az idei és a jövő évi deficit; az állam által fizetendő kamatterhek robbanásszerűen nőni fognak, túlszárnyalva a kamatlábak várható csökkenésének hatását. Mert igaz, hogy örvendetesen csökken az infláció üteme, így a kamatlábak is – ám emiatt a megtakarítások a betétektől máshová (aranyba, ingatlanba) menekülnek, a külföldiek nálunk elhelyezett megtakarításainak nem jelentéktelen része hagyja el az országot. Semmiképp nem számíthatunk tehát a forint- és devizabetétek oly növekedésére, amely finanszírozná az államkassza jövő évben keletkező deficitjét. És mi lesz azután, ’94-ben? „Engem – fűzte itt hozzá a szabaddemokrata-szónok – sokkal inkább foglalkoztat a ’94, a nagyobb távlat, mint a ’93!” A költségvetés kiadásai tovább növekednek az államadósság kamatterheivel, a hiteligény egy részét bizonyára külső forrásból kell majd kielégíteni! „Ide vezet – jósolja Soós –, külső falba ütközéshez vezet a kormánynak az a politikája, amely elkerüli, halogatja a költségvetési egyensúly javításának sürgős feladatát. Ha a kormány szándéka szerint haladunk tovább, akkor ’94-ben külső korlátok miatt kell majd az 1989 novembere utániakhoz hasonló durva korlátozásokat bevezetni!”

Más miatt is felidéződnek az órendszer halódásának évei: még mindig nem kecmeregtünk ki a 80-as évek jövedelemcentralizáló csapdájából. A Pénzügyminisztérium ahol tud, lecsap a lappangó milliárdokra, ugyanakkor képtelen ellenállni a közköltekezés növelésére irányuló nyomásnak. Tehát folytatni kénytelen a vadászatot a milliárdok után; nem csoda, hogy züllik az adómorál. Ráadásul a pénzügy maga sem tudhatja biztosan, hol költi pazarlón a pénzt, és hol kell elkerülhetetlenül költekezni. „Ma nincs másra esély – szögezi le Békesi László, a jövedelemcentralizáció csapdájának kiváló ismerője – mint válságköltségvetésre. Ennek a válságköltségvetésnek azonban végig kell vonulnia a kiadási struktúra teljes körén.”

E feladat persze nem kevésbé súlyos, mint a nemzet úgynevezett sorskérdései.

• Belföld