Skip to main content

Volt egyszer egy Magyar Nemzet…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kiegészítő vallomástöredék Murányi Gábor könyvéhez (II.)


…Murányi könyvéből nem derül ki, hogy hosszan tárgyaltam László Balázs kormányszóvivővel is. Aki kifejtette, hogy szerinte Antall József oly szilárd a Magyar Nemzetet illető koncepciójában, és azt némely tanácsadója oly következetesen tovább szilárdítja, hogy ő abban aligha ingathatja meg miniszterelnökét; ám megkísérli…

Miközben László Balázzsal zajlott beszélgetésünk a Parlament épületében – tőlünk néhány tucat méternyire robbant a „Jeszenszky-bomba”. Én ugyanis a külügyminiszter engedélyével közöltem a lapban – válaszommal egyetemben – hozzám intézett levelét; Jeszenszky lényegében azt fejtette ki, hogy minden igaz nemzeti érték egyedüli letéteményese a kormánykoalíció, és ezért reméli, hogy a Nemzet, hagyományaihoz híven, ezeknek az értékeknek a szolgálatába áll. A parlamentben ez interpellációt váltott ki (a részletek Murányi könyvében), amelyre a külügyminiszter a fentieket még élesebben fogalmazta meg; az ellenzék lemondatását követelte, majd tüntetőleg kivonult a parlament üléséről.

Föltehetőleg ez volt az Antall-kormány első igazi erkölcsi, politikai és hatalmi válságtünete.

Nem az ellenzéknek, hanem önmagának köszönhette. Ha ugyanis Antall József tiszteletben tartotta volna a kuratóriumnak az én közvetítésemmel augusztus 16-án este tett ígéretét a nyílt pályázat meghirdetésére (hiszen tudjuk: a Frankfurter Allgemeine Zeitungtól és a Neue Zürcher Zeitungtól a Le Monde-ig, a bécsi Standarttól Berlusconiig számosan jelentkeztek lehetséges partnerekként), akkor a szerkesztőség, megszabadulván az erőszakos nyomás tudatától, de híven hagyományainak nemzeti, keresztény, polgári vonulatához is, föltehetőleg a kormánynak leghasznosabb, kritikus lojalitást képviselte volna. Ez azonban – az eseményekből ítélve – az illetékeseknek nem volt elég.

A kormány nem tűr kompromisszumot

László Balázs szavaiból megértettem, hogy a tanácsadókhoz is el kell jutnom. Ezért kezdeményeztem, hogy a kuratórium kérjen beszélgetést Kodolányi Gyula úrtól, a miniszterelnök tanácsadó testületének elnökétől.

Ilyen dölyfös partnerrel tán még soha nem volt dolgom. Meghökkentő volt, milyen lekezelően fogadta Kodolányi Gyula a szerkesztőség (titkos szavazással megválasztott) kilenctagú grémiumát.

A kuratórium ugyanazt javasolta Kodolányinak, amit én augusztus 16-án este Antalinak.

A választ egy-két hét múltán telefonon közölte Kodolányi. Mondván, hogy mivel „küldöttségünk” nem képviselte a szerkesztőség valamennyi véleményáramlatát (!), más kollegáinkkal is tanácskoztak, mielőtt döntöttek volna – a döntés pedig úgy szól, hogy „nincs harmadik út”, nincs kompromisszumos megoldás.

Fölhívtam a figyelmét, hogy mi nem „küldöttség” voltunk, főként nem önjelölt küldöttség, hanem titkos szavazással választott grémium. Megjegyzésemet szóra sem érdemesítette.

Kihallgatást kértünk Göncz Árpádtól és Antall Józseftől. Göncz fogadott, beszélgetésünk messzemenően józan, emelkedett, tiszta volt. Antall kabinetjétől választ sem kaptunk kérésünkre.

…Amikor még Antallék talán mégis úgy gondolták, hogy az egész sajtóval normális kapcsolatokat kellene kialakítani és ápolni, néhány újságírót kötetlen beszélgetésre meghívtak a miniszterelnökhöz. Engem is.

(És tőlem függetlenül, más csatornán, a kormány két leghűbb szerkesztőségi partnerét, Kristóf Attilát és Lőcsei Gabriellát – akik egyébként tehetségük révén is megérdemelték e meghívást.) Ezen a beszélgetésen valaki fölvetette a Magyar Nemzet ügyét és a „Jeszenszky–Diurnus-levélváltást”. Antall kijelentette: nagyon furcsállja, hogy Bodor Pál Jeszenszkynek egy régebbi levelét a keltezés mellőzésével közreadta a Magyar Nemzetben. Jeszenszky eredeti levele a táskámban volt, fölmutattam, a levélen nem volt keltezés, tehát nem is töröltem; egyébként augusztus 15-én, a Jeszenszkynél tett látogatásom napján kaptam kézhez titkárnője kezéből, és alig néhány napra rá közöltem – mint említettem már, a külügyminiszter engedélyével…

Közben zajlott a birkózásunk a magyar társtulajdonosokkal. A kuratórium elfogadta a javaslatomat: próbáljunk meg külön-külön tárgyalni a Postabank vezérigazgatójával, Princz Gáborral és Horti úrral, a Pallasz igazgatójával, valamint a „pártatlan bizottság” mindhárom tagjával.*

Felkerestem volt dr. Kajdi Józsefet, a Miniszterelnökségi Hivatal illetékes államtitkárát is, aki a lapkiadók fölötti felügyeletet gyakorolta; nem akarom dicsérettel kompromittálni, de el kell mondanom: az államtitkár sokkal gyorsabban fölfogta, hogy mennyire árt a kormánynak a kialakult helyzet és a ránk gyakorolt nyomás, mint bárki más… Úgy tetszik azonban, az ügy meghaladta hatáskörét.

Princz Gáborral és Horti Józseffel a tárgyalásaink semmiféle eredményre nem vezettek. Számomra teljesen nyilvánvaló volt, hogy álláspontjuk nem a saját megfontolásaik függvénye; a megbeszéléseken érdemi érveinkre sosem kaptunk érdemi, polemikus választ; nyilvánvaló volt, hogy tőlük függetlenül kialakult döntéshez ragaszkodnak mereven. (Illetve, a Postabank esetében a föltételezésem tovább árnyalható, erre azonban most nem térek ki.)

Partnereink természetesen nem politikai, hanem csakis üzleti érdekekre hivatkoztak. Ezért én – egy magyar származású amerikai milliárdos ajánlata alapján – fölajánlottam a Postabanknak, hogy tőkerészük tízszeresét fizetjük ki; ajánlatomat még csak nem is a vezérigazgató, hanem csupán megbízottja, mindennemű konzultáció nélkül, kézből visszautasította – föl sem merült az aggály, hogy részvényeseik érdekeit ilyen mértékben (saját szakállára!) megsértheti. Horti úrnak, ugyancsak a fenti ajánlat birtokában, a Pallasz tőkerészét jelentő néhány százezer forintos üzletrészéért kereken egymillió dollárt ajánlottam fel – ezt is helyben, azonnal, mindennemű konzultáció nélkül utasította vissza, holott köztudott volt, hogy a Pallasz fülig el van adósodva. Mindebből csakis arra lehet következtetni, hogy a leghatározottabb kormányutasítás működött – hiszen a Pallasz a Miniszterelnökségi Hivatal közvetlen felügyelete alá tartozott. (Mára mind a Postabank, mind a Pallasz minden részvényét – sokkal előnytelenebbül – eladta a Hersant-nak…!)

Menet közben a kuratórium megbízásából folytattam a konzultációkat pénzügyi és jogi szakemberek egész sorával. Sárközi Tamástól és a Pénzügykutató Rt., illetve a Nyilvánosság Klub szakembereitől kezdve számos, az ügyben többé-kevésbé otthonosan mozgó ügyvédig, közgazdászig. A szakértői vélemények többsége arra hajlott, hogy jogilag, pénzügyileg az alapítványba szerveződött szerkesztőség álláspontja egy normális világban tökéletesen védhető lenne – ám nyilvánvaló, hogy rendkívül erős politikai nyomás szabja meg helyzetünket.

Miért „védtem meg” Antall Józsefet?

Sokan tették és teszik föl nekem a kérdést: ha ez így van, miért védtem meg a kormányt és személyesen Antall Józsefet több esetben is, főként kuratóriumi elnökségem első szakaszában, például a nemzetközi sajtótájékoztatón (erről Murányi Gábor csak Pethő Tibor levele kapcsán számol be). A tájékoztatón, válaszul egy nyugati újságíró kérdésére, kijelentettem, hogy meggyőződésem: nem Antall József akarata működik ügyünkben ellenünk.

Többen azt is megkérdik: miért voltam ennyire lovagias, miközben Antall és kormánya sem a Magyar Nemzettel szemben, sem velem szemben cseppet sem volt az, hanem ellenkezőleg, türelmetlen, erőszakos és igazságtalan.

Nos, szubjektív és objektív okok egyaránt befolyásoltak.

Az első szakaszban őszintén hittem, hogy Antall augusztus 16-ról 17-re virradó nézetmódosítása tanácsadóinak volt köszönhető. Azt hittem, az MDF keményebb, jobboldalibb magja működik, akár Antall háta mögött, akár a nevében, akár visszaélve a nevével. Végül is akkora volt kezdetben a különbség egy Horti vagy egy Kodolányi stílusa és Antall stílusa között, hogy joggal hihettem ezt.

A stílusbeli különbségek fölött azonban más is szerepet játszott.

Lehetetlennek tartottam, hogy Antall József nem látja be: a birtokba vett Magyar Nemzet csak árthat, nem pedig használhat a kormánynak.

A választások második fordulójának előnapján, 1990. április 7-én az egyik nagy német tévének nyilatkoztunk mindketten. Akkor még meglehetősen jóban voltunk. Az interjú után elkísértem, sétáltunk egyet. Antall panaszkodott, hogy az MDF-et itthon és külföldön valóságos összeesküvés rágalmazza: nacionalistának, sovinisztának, antiszemitának bélyegzi. Megjegyeztem, hogy azért ne csodálkozzék: van az MDF-nek markáns személyisége, akiről nem éppen ok nélkül juthatnak a fenti vádak bárki eszébe; mivel pedig ő, Antall, egyazon politikai képernyőn jelenik meg egy ilyen típusú személyiséggel, tudomásul kell vennie, hogy a helyzet ódiuma rá és az MDF-re is ráháramlik. Sosem felejtem cl, Antall megállt, és ingerült mozdulattal kísérve szavait, kifakadt… Jó, válaszoltam, de ezt Te nekem mondod, négyszemközt; a nyilvánosság előtt még sosem határoltad el magad tőle…

Az ilyen emlékeimnek, élményeimnek köszönhetőleg is hittem sokáig – és akartam hinni sokáig –, hogy Antall vétlen a Magyar Nemzettel szemben alkalmazott erőszakban.

Igaz, megdöbbentett, hogy Antall és kabinetje még csak nem is válaszol a kuratórium (meghallgatásért folyamodó) kérésére…

Mindazonáltal azokon a tárgyalásokon, amelyeket a kuratórium részéről én vezettem le Henry Morny és Kriegel úrral, az Hersant képviselőivel, Horti úrral és embereivel, Princz Gáborral és embereivel, akárcsak azokban az interjúkban, amelyeket számos nyugati lapnak, rádiónak stb. adtam a Magyar Nemzet ügyében – mindezekről kevés szó esik Murányi remek könyvében –, szinte az utolsó pillanatig igyekeztem mintegy megvédeni Antallt. Bevallom, ebben egyfajta patriotizmus is vezérelt: fontos volt nekem a magyar kormány és kormányfő presztízse.

Persze, a kormány bőven gondoskodott ennek lerontásáról.

Keservesen emlékezetes marad az a hivatalos válasz, amelyet a parlamentben Katona Tamás adott a miniszterelnök nevében a Magyar Nemzet ügyében elhangzott interpellációra. Mint köztudott, e válasz szerint az újságíróknak annyi beleszólásuk van egy lap privatizációjába, mint egy gyár munkásainak abba, hogy ki veszi meg a gyárat. Most arról nem szólva, hogy a nyugati világ már rég túl van ezen az otromba vadkapitalizmuson, és nincs az a tekintélyes nyugati lap, amelyet úgy lehet eladni a szerkesztőség feje fölött, mint egy kiló hagymát – a Magyar Nemzet esetében a „munkások” (a szerkesztők) társtulajdonosai is a lapnak. A Katona Tamásnak megfogalmazott válaszomban (amely rövidített formában a Magyar Nemzetben is megjelent) magam is ezzel érveltem.

Pethő Tibor és Kristóf Attila Antall Józsefnél – 1990 májusában…

Máig nem tudom megmondani, mennyire volt tehát előre kitervelt az Hersant-akció, mint a kormány érdekeinek is megfelelő eljárás a lap kormánypárti áramvonalasítására. Azt azonban tudom – Fejér Gyula újságíró-kollegától, aki egy svéd hírlapíró kísérőjeként volt éppen jelen, előszobázóként, Antall kabinetje várószobájában –, hogy 1990 májusában, amikor tehát még „bőven” Martin József volt a főszerkesztőnk, és a szerkesztőségen belül meglehetősen egyértelmű volt, hogy a Dagens Nyheter lesz a partnerünk – Antall (aki a svéd újságírót az előzetes egyeztetés ellenére sem fogadta) két embert fogadott a Magyar Nemzettől, órákig beszélgetett velük, és ez a két ember az volt, aki az év végére, mikor a hatalom kérdése a kormány javára eldőlt a lapnál, a Magyar Nemzet főszerkesztője és főszerkesztő-helyettese lett: Pethő Tibor és Kristóf Attila.

Tudom továbbá, hogy adott pillanatban – még elnöke voltam a kuratóriumnak – közvetítő útján a kormány egyik meghitt, nyugati emberétől, a francia pénzvilág alapos ismerőjétől érkezett hozzám egy kérdés: hajlandó vagyok-e vele négyszemközt találkozni. Sajnos, ez az üzenet nem kellő hitelességgel érkezett hozzám, ellenőrizni nem tudtam, és amikor a megadott időpontban – mivel természetesen igenlő választ adtam – megjelentem a Hélia-Termál Szállóban, hosszú várakozás után azt az üzenetet kaptam, hogy az illető egy magas szintű fogadásról nem tud eljönni, elnézést kér, a találkozást lemondja. Ismétlem azonban: elképzelhető, hogy ennek a történetnek több mozzanata is hitelesség szemszögéből megkérdőjelezhető.

Az a gyanúm, hogy a folyamat csak menet közben vált megtervezetté, irányítottá. Menet közben alakult ki az a félelem, hogy a Dagens Nyheter mögött liberális, baloldali tőke és politikai erő húzódik meg, s ez a vád vadult odáig, hogy a svéd lap „magyarellenes” álláspontot képvisel. Akörül fordult meg a kérdés, hogy ki képviseli titkon az SZDSZ érdekeit. Menet közben egyre élesebben érzékelhető volt, hogy a kormány támogatta megoldáson kívül minden más megoldás mögött SZDSZ-akciót sejtett az új hatalom. (Ez odáig ment, hogy az általam oly nagyra becsült Ruffy Péter, aki kezdetben maga is a svéd megoldás híve volt, mígnem Pethő Tibor jóhiszeműen, elkötelezett szövetségeseként átpártolt a franciák oldalára, engem is SZDSZ-pártinak minősített – nyilván meggyőzték, hogy ez így van, holott sosem voltam s ma sem vagyok az.)

Csak vesztesei vannak e történetnek?

Nincs kellő apparátus annak földerítésére, hogy a távolról sem csupán sajtóügyekben érdekelt Hersant esetleg jutott-e a Magyar Nemzet révén egyéb üzleti lehetőségekhez is Magyarországon. Az azonban nem kétséges, hogy a hatalmas nettó jövedelmű Rádió-Tv Újságot a Magyar Nemzet Rt. vezére játszotta a Pallasz kezére, és ezzel fedezte vagy csökkentette a példányszámot és a hirdetőtábort veszítő Magyar Nemzet ráfizetését. Az 1988–89-ben kialakult rekordpéldányszám a felére zuhant (más adatok szerint közel a harmadára). Murányi Gábor könyve közli azoknak a munkatársaknak a hosszú (és nem teljes) névsorát, akik eltűntek a lap hasábjairól. (Én voltam az első…)

A Magyar Nemzet úgy került válságba, hogy abból a világon senki sem jutott semmiféle morális vagy politikai előnyhöz – legkevésbé a kormány.

Saját szakmai sorsom, pályarajzom is erősen módosult. Noha baloldali voltam és maradtam, kisebbségi (romániai) sorsomból következőleg igen erős a nemzeti érzékenységem. Ezért sok tekintetben nagyon közel álltam a mai kormánykoalícióhoz: nemzeti magatartásban. Ha a Magyar Nemzet ügyében fellépő urak nem oly türelmetlenek, erőszakosak, akkor én ma valószínűleg még mindig lapszerelmemnél, a Magyar Nemzetnél dolgozom: egy kritikusan lojális lapnál, amely a kormánynak is nagy támaszt jelent.

Igazán rémítő, hogy aki nem áll teljes mértékben, fenntartás nélkül, az ellenzéket tüdeje minden erejéből szidva a kormány mellett, az rágalomhadjáratok kereszttüzébe kerül.

A politika rossz stílusa

A Magyar Nemzet története, sajnos, messze túlmutat önmagán.

Nemcsak azért, mert első vészjele volt annak, hogy a nemzeti sajtó és nemzeti kultúra területén bármekkora szellemi nagybirtokot szerezhet magának a külföldi tőke, anélkül hogy bárminemű monopóliumellenes szabályozás óvna bennünket a hátrányos következményektől –, hanem azért is, mert kiderült, hogy a nemzeti összefogás szükségességének hangoztatása mögött inkább a kormánykoalíció megerősítésének igénye működött.

A koalíció nemzeti érdeken csakis saját célkitűzéseit érti, önmagát a nemzettel téveszti össze, toleranciát csak önmagának követel, másokkal szemben engesztelhetetlen. Kiderült, hogy nem a nemzethez, hanem az MDF-hez kell hűségesnek lenni.

Kiderült, hogy csak az az „átkozott bolsevik”, aki nem állt a kormány mellé. Kiderült, hogy a kormány vészes identitás- és szerepzavarban szenved, ezért csakis teljes engedelmességet fogad el; a jóhiszeműség, a rokonszenv, az együttérző, de kritikus magatartás nemcsak hogy nem elégíti ki, de felháborítja.

A Magyar Nemzet története vetítette előre azt a stílust, amely később az MDF-hez közel álló lapokat jellemezte, s a kormány magatartását a közszolgálati médiákkal szemben, a köztársasági elnökkel és mindazokkal szemben, akik valaminő függetlenséget megőriztek vagy megőrizni kívántak.

1990 óta a Magyar Nemzet akár rá is cáfolhatott volna azokra a vádakra, amelyek szerint e folyamat mögött hatalmi manipuláció rejlett. Bebizonyíthatta volna, hogy nem történt egyéb, csak győzött a „legjobb ajánlat”. Csakhogy a történet sajnos azoknak ad igazat, akik elmentek a laptól, akik sztrájkba léptek, akik kétségbe estek.

Mára a lap részvényeinek 92 százaléka francia tulajdonban van.

Személyes sorsomat durván befolyásolta a Magyar Nemzet története. Pályafutásom 1990 óta egészen másként folytatódik, mint ahogyan reméltem, terveztem.

* A „pártatlan bizottság” volt hivatva dönteni: a svéd avagy a francia ajánlat az előnyösebb. Csonka (és talán szándektalanul) hamisított dokumentáció alapján a francia ajánlatot ítélték előnyösebbnek. A bizottság tagjai: Gombár Csaba, Hankiss Elemér, Kosáry Domokos.




































































































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon