Skip to main content

Vyšehradnak nem kell Visegrád

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat


Még most, két héttel a párizsi Figaróban megjelent Václav Klaus-interjú után is folyik a találgatás, miért rúgta föl a cseh miniszterelnök a visegrádi megállapodást. Igaz, hogy ez főleg csak a lengyel és a magyar újságokat izgatta, érdekes (vagy éppen jellemző?) módon cseh és szlovák lapok nem reagáltak Klaus okfejtéseire.

Mint ismeretes, Prága külpolitikai terveit ecsetelve Klaus állítólag kijelentette, hogy Cseh–Szlovákia kettéválása után új lehetőségek kínálkoznak a cseh külpolitika irányítói számára: a Cseh Köztársaságnak a visegrádi típusú együttműködési formák helyett másfajta, hatékonyabb külpolitikai orientációt kell találnia, ha valóban gyorsan fel akar zárkózni a fejlett Európához. Szólt arról is, hogy a visegrádi hármaknak elnevezett csoport valójában nem az érintett országok kezdeményezése nyomán jött létre, hanem a nyugati hatalmak nyomására.

Néhány nappal az interjú megjelenése után aztán ismét megszólalt Václav Klaus, és bejelentette, hogy a fordító hibájából néhány súlyos, értelemzavaró baki került a Figaro cikkébe. Közölte, hogy a cseh kormánynak nem áll szándékában a visegrádi koncepció elutasítása, és Csehország a jövőben is Visegrád szellemének megfelelően fogja alakítani külpolitikai irányvonalát.

Ellentét és cáfolat

A miniszterelnök eme cáfolata után akár be is fejezhetném az írást. Hogy mégis folytatom, annak az a magyarázata, hogy az elmúlt hét hónap alatt én is elsajátítottam, hogyan kell érteni az új cseh–szlovák politikai és tömegtájékoztatási metanyelvet, mely némileg hasonlít az elmúlt négy évtized újságírói stílusához. Mindössze annyi a különbség a két tolvajnyelv között, hogy a kommunista idők újságírói zsargonja a sorok közé rejtette el a valóságot, míg az új metanyelv szabályai szerint a politikus vagy az elkötelezett újságíró mindig a valóság ellentétét írja le. Klaus és Meciar például hangos nyilatkozatokat tett arról, hogy Csehország és Szlovákia között nem lesz igazi határ, nem lesznek vámházak és útiokmány-ellenőrzések, hogy minden marad a régiben. Néhány nap múlva már teljes hosszúságában ki volt jelölve a határvonal, felállították a vámházakat, a motozásig terjedő szigorúsággal ellenőrzik az utazóközönséget, Pavel Bratinka cseh külügyminiszter szavai szerint pedig Csehország úgy fog viszonyulni a jövőben Szlovákiához, mint bármelyik más idegen államhoz.

E stílus másik sajátos eleme a cáfolat. A cáfolat azonban itt nem a jelzett szöveg valóságát kérdőjelezi meg, hanem épp ellenkezőleg, a megcáfolandó szöveg hitelességét, fontosságát és valódiságát hivatott kiemelni. A mi esetünkben ez azt jelenti, hogy Klaus említett cáfolatával pont arra kívánta felhívni a figyelmet, hogy Csehország a jövőben nem kíván részt venni a visegrádi csoport munkájában.

Tény és való, hogy a visegrádi hármak alapkoncepciója tiszta, merész és új gondolatok összefonódásából alakult ki. Ugyanakkor nem tisztázták, hogy volt-e (van-e) reális alapja az együttműködésnek: gondolok itt elsősorban a mindmáig kusza és feszültséggel terhes közös múltra, az ebből fakadó kölcsönös bizalmatlanságra, valamint a részt vevő országok mindegyikének súlyos gazdasági és szociális helyzetére, belpolitikai problémáira stb.

Az együttműködésre készülő visegrádi hármak csupán egyetlen lépést tettek egymással összhangban: „a tiszta szándékot és az új hangot” – igazi reálpolitikusok módjára – ügyesen hozzáidomították a nyugati hatalmak politikusainak elvárásaihoz. Rövidesen ez a nyugati elvárásrendszer lett stratégiájuk és taktikájuk egyetlen meghatározó eleme. De mivel a várt és egyre szükségesebb gyors és hathatós nyugati segély még így sem érkezett meg, a résztvevők gyorsan visszatértek a hagyományos politikai vonalvezetéshez, azaz mindhárom ország elkezdett a saját szakállára tevékenykedni. A visegrádi együttműködés egyhamar porhintéssé változott át. Mivel a részt vevő országok tudtak egymás legapróbb lépéseiről is, tehát arról is, ha visegrádi partnerük történetesen épp a visegrádi szellemiséggel ellentétes tevékenységet folytatott, a bizalmatlanság nemhogy enyhült volna közöttük, hanem épp ellenkezőleg, még tovább nőtt.

Az együttműködés, pontosabban együttmaradás egyetlen motivációja így az együttműködés látszatának fenntartása maradt: titkon mindannyian bíztak abban, hogy a Nyugat szeszélyes kedve esetleges megváltozik, és akkor egy ilyen formáció léte épp kapóra jöhet.

Az idő múlásával azonban egyre csökkent a nyugati segítőkészségbe vetett bizalom, és vele együtt a maradék együttműködési kedv is kezdett elszállingózni. Nyilván nem növelte az együttműködést szorgalmazó politikusok önbizalmát az sem, hogy a vezető nyugati politikusok folyton csak legyintettek vagy gúnyosan mosolyogtak, ha véletlenül épp a visegrádi hármakra terelődött a szó. A nyugati politikusok mentségére szolgáljon, hogy nem minden ok nélkül legyintgettek Prága, Pest és Varsó közös panaszáradatára, hisz néhány testre szabott kérdés után világossá vált számukra, hogy a visegrádi csoport tagjait nem a kohéziós erő tartja össze, nem holmi közös célkitűzések mozgatják, mivel valójában sohasem volt sem összehangolt stratégiája, sem koordinált taktikája. Más közegben, más körülmények között talán lett volna esélye a visegrádi gondolatnak, csakhogy itt az egyik oldalon adva volt három (később már négy) egymást egyre növekvő bizalmatlansággal figyelő partner, a másik oldalon pedig a közönyös arccal szemlélődő gazdag nagybácsi, aki semmi jelét sem adta annak, hogy valóban segíteni akar a szegény rokonokon.

A két győztes sakkpartija

A helyzet Cseh–Szlovákia válásának közeledtével még kilátástalanabb lett. A szlovák politikai vezetők egyre gyakrabban tettek nyílt csehellenes lépéseket, és semmi garancia sem volt arra, hogy magatartásukon a visegrádi csoporton belül változtatni akarnának.

Ma már közismert tény, hogy Klaus azért nyert olyan nagy fölénnyel a júniusi választásokon, mert nyíltan meghirdette: szembe kell fordulni a Szlovákiából érkező dezintegráló áramlatokkal. Václav Klaust intelligens, hidegen kalkuláló, pragmatikus politikusként ismeri a világ. Azt csak kevesen tudják róla, hogy nagyon sok mindenben hasonlít szlovák ellenlábasára, Vladimír Meciar miniszterelnökre. Akárcsak Meciar, ő is hajlamos a hencegésre, viselkedésében nemegyszer autokratikus elemek fedezhetők fel. Neki sem erőssége a tolerancia, és tőle sem idegen a populista hangnem. De egyvalamiben mindig különbözött a szlovák miniszterelnöktől: stílusában és választékos fellépésében.

Ma már közhelynek számít az a kijelentés, hogy Václav Klaus „készült” Meciar választási győzelmére. Nem akarom elbagatellizálni a szlovák nacionalisták és szeparatisták szerepét Cseh–Szlovákia szétverésében, de azt a magyarázatot sem tudom elfogadni, hogy kizárólag ezek a csoportosulások okozták a válást. Ne feledjük, hogy Cseh–Szlovákia valóságos kettéosztása szinte mindvégig a két győztes pártvezetés privilégiuma, mondhatnám azt is, hogy privát ügye maradt. Az egyetlen személy, aki beleszólhatott volna ebbe a privát sakkpartiba, Václav Havel volt, ám gyors lemondása csak fokozta a két győztes politikus amúgy sem csekély önbizalmát és elhivatottságérzését.

Hogy még világosabbá tegyük a helyzetet, azt is tisztáznunk kell, hogy Meciar minden hőbörgése ellenére sem volt soha a szeparatista szlovák csoportosulások tagja vagy támogatója: 1992 júniusának közepén nem az önálló Szlovákiáért szállt ringbe. Azt kívánta elérni – hol fenyegetéssel, hol zsarolással –, hogy minél szabadabb kezet, minél nagyobb és ellenőrizhetetlenebb hatalmat kapjon a Cseh–Szlovákia keretein belül működő Szlovák Köztársaságban. Meciar hetvenkedő, hőbörgő, határtalanul csapongó, minduntalan önellentmondásokba keveredő, gátlástalan hazudozó, s mindemellett betegesen hiú alkat.

Václav Klausnak pontosan ilyen személyiségre volt szüksége, akit a maga számító módján egyre mélyebbre terelgethetett egy olyan szűk zsákutcába, melyben egy Meciarhoz hasonló mélák már sem megfordulni, sem kihátrálni nem tud.

Tudom, súlyos vádakkal illetem a cseh miniszterelnököt és kollégáit. Klaus mentségére szolgáljon az a felismerése, hogy Meciarral valóban képtelenség lett volna végigvinni a gazdaság radikális reformját, bevezetni a piacgazdaságot, és egy drasztikus, de viszonylag gyors intézkedéssel radikálisan megreformálni a cseh–szlovák nemzetgazdaságot. És abban is igaza volt Klausnak, hogy elképzelései valóra váltásában nemcsak Meciar és pártja állt vele szemben, hanem a már említett és egyre militánsabban viselkedő szlovák szeparatista csoportosulások is, sőt, még az előző választási időszakban a koalíciós partnerként szereplő Carnogursky-féle Kereszténydemokrata Mozgalom is keményen szembefordult a radikális gazdasági reform Klaus-féle változatával.

Cinikus vagy előrelátó?

Hogy Klausban nem 1992 júniusa után érlelődött meg az ország kettéosztásának gondolata, arra Zák, volt cseh parlamenti alelnök egyik nemrég publikált írásából is következtethetünk, mely szerint Klaus már 1990 januárjában (!), tehát alig két hónappal a novemberi forradalom után és majdnem két hónappal az első szlovák szeparatista megmozdulás előtt (!) írásban megfogalmazta tételét a Cseh Köztársaság bizonyos specifikus érdekeiről és pénzügyi politikájáról. Cinikus volt, vagy csak előrelátó? Ki tudja. Mindenesetre tény, hogy 1990 és 1992 júniusa között nemegyszer populista, demagóg hangnemben ecsetelte cseh hallgatósága előtt a szlovákokkal való együttműködés lehetetlenségét. A mindig pontosan kalkuláló Klaus mindenesetre már jó előre eldöntötte, hogy amint alkalma nyílik rá, végleg elválasztja a tüzet a víztől.

Feltételezhetjük azt is, hogy végiggondolta az önálló Cseh Köztársaság összes lehetőségét. Már 1990 őszén nem egy olyan előadás hangzott el Prágában, mely azt bizonygatta, hogy a csehek számára az lenne az optimális megoldás, ha a németek kolonizálnák Csehországot. „Uraim, el tudnak képzelni szebb jövőt annál, mint kisebbségi sorban élni a Német Szövetségi Köztársaságban?” – tette fel félig tréfásan, félig komolyan a kérdést egy ismert cseh politikus 1990. október 28-án a Cseh–Szlovák Köztársaság állami ünnepén tartott beszédében.

Nem lehet véletlen, hogy Klaus több mint kétéves pénzügyminiszteri tevékenységének ideje alatt a Csehországba érkező külföldi beruházások több mint 80 százaléka német eredetű volt. Ráadásul Klaus olyan körülmények között segítette domináns helyzetbe a német tőkét, amikor a gazdaság helyzete sokkal biztatóbbnak tűnt: Csehországban a munkanélküliek aránya még ma is csupán 2,5 százalékos – a 12,0 százalékos szlovák átlaggal szemben!

Klaust, a politikust, a pénzügyi szakembert tehát csak egy dolog motiválta igazán: minél előbb és minél kisebb vérveszteséggel visszavezetni Csehországot oda, ahonnét 1948-ban erőszakkal kiszakították – a fejlett, európai rendszerek közé. És jól tudta azt is, hogy ez az út nem a Visegrádra vezető szerpentinen, hanem a Párizst és Bonnt összekötő autópályán keresztül vezet. Politikailag is, és gazdaságilag is kiméricskélt mindent, a legapróbb részletekig. Az ún. emberi tényezővel viszont aligha számolt. Aligha vette figyelembe a cseh nép hagyományos németellenességét, a mindmáig megoldatlan cseh–német konfliktusban rejlő veszélyeket, melyek egyik utolsó és nagyon fájó felvonása a 3 millió szudétanémet kitelepítése volt a II. világháború után. (Német források szerint az ún. vad deportálások során a szudétanémetek 10 százaléka elpusztult, vagyis 300 000 körül mozgott.) Ezt a tényt a hivatalos cseh történetírás még ma sem hajlandó beismerni, és Václav Havel sutácska, 1990. januári bocsánatkérésén kívül cseh részéről még kísérlet sem történt a dialógusra. Sőt, még Havel is kénytelen volt hazatérése után visszaszívni a Németországban elrebegett halk bocsánatkérést. Tovább bonyolítja a helyzetet, hogy az egykori szudétanémet vagyont (melynek értéke egyes német források szerint meghaladja a 200 milliárd német márkát) az 1989-es forradalom után a cseh hivatalok automatikusan besorolták a privatizálandó ingatlanok közé, tehát felkínálták megvételre cseh állampolgároknak, holott az esetek döntő többségében a vagyonjogi viszonyok tisztázottak voltak: a törvénytelenül kitelepített német tulajdonos sok esetben még ma is él.

Izgalmas kérdés, hogyan fog viselkedni a cseh lakosság egy ilyen különleges helyzetben. Az év végére megugrik a munkanélküliek aránya, valószínűleg nem egy helyen épp a német nyelvű gyáros fogja utcára tenni a cseh munkást. És a helyzetet tovább komplikálja az a tény, hogy az 1993-as esztendő végére mintegy 600 000 szlovák nemzetiségű kisebbség fog Csehországban élni – többségük magasan képzett entellektüel vagy keresett szakember, ill. magánvállalkozó, tehát valószínűleg nem ezt a szlovák réteget fogja sújtani a 8–10 százalékra is felszökő munkanélküliség.

Klaus nem hunyhatott szemet ugyanakkor afölött sem, hogy a cseh ember tudatában Csehország és Cseh–Szlovákia mindig is szinonimaként jelent meg. A csehek többsége szívesen járt át Szlovákiába, mert úgy érezte, hogy a szlovák földön is otthon van. (Ugyanez persze nem mondható el a szlovákokról, akiket mindig elfogott a kisebbrendűségi komplexus, valahányszor csak cseh földre léptek, vagy cseh polgártársukkal beszélgettek.) A csehek tehát a teljes, azaz Szlovákiával együtt elképzelt Cseh–Szlovákiához ragaszkodnak, amire Klausnak még jó adag személyes oka is van: a cseh kormányfő felesége ízig-vérig szlovák asszony!

A végjáték

Nos, ha Václav Klaus mindezeket a lehetőségeket számba véve mégiscsak kitartott az önálló cseh állam koncepciója mellett, és Csehország függetlensége érdekében még azt a cseppet sem könnyű feladatot is vállalta, hogy megszünteti a híres előd, T. G. Masaryk 74 esztendővel ezelőtt oly sok áldozat árán létrehozott Csehszlovák Köztársaságát, akkor bizonyára pontosan kiszámította azt is, hogy e vezéráldozatból milyen előnye származik a végjátéknál. A halottsápadt, legyöngült, de még így is vonzó Csehország ott hever majd Németország lábainál, és az örökösen terjeszkedni vágyó német tőke nem tud majd ellenállni a kiszolgáltatottságában, védtelenségében is csábító cseh szépasszony felkínálkozásának. Klaus persze tudott a régóta formálódó és egyre meghittebb német–magyar viszonyról is. És azt is felismerte, hogy normális körülmények között sohasem hozhatják be a magyarok előnyét.

A visegrádi megegyezést a többi csehszlovák politikus sem vette komolyan. Többségük azért nem, mert eleve méltóságán alulinak tartotta a közösködést olyan gyanús, valószínűleg nem is igazán európai népekkel, mint amilyenek az Ázsiából idekeveredett magyarok és az éhenkórász szláv népek csoportjába tartozó, örökösen kolduló, csencselő lengyelek. Ez nem túlzás: a csehekben mindig volt némi fensőbbség-tudat, mely verbálisan és metakommunikatíve is megfogalmazódott.

A cseh politikusok többsége ilyen megfontolások alapján idegenkedett vagy éppen irtózott a visegrádi és a visegrádihoz hasonló (pl. Hexagoná le) gyanús szervezkedésektől. Klaus esetében mások lehettek az indítóokok. Ebből a jéghideg fejjel kalkuláló pénzemberből egyszerűen semmilyen érzelmet vagy reakciót nem váltott ki az a fogalom, hogy Közép-Európa. Néhány hónapos politikai pályafutással a háta mögött ő is elhitte magáról, hogy ott van a helye a legnagyobbak, az igaziak, vagyis a valóban nyugati politikusok között, és isten azt a feladatot rótta rá, hogy népét is elvezesse az őt megillető helyre: a civilizált nyugati népek nagy családjába.

Klaus nem azért áldozta fel Cseh–Szlovákiát, hogy valami visegrádi fantazmagória szellemétől megbabonázva ismét egy asztalhoz üljön le Meciarral és társaival. A cseh politikusok nem azért áltatták partnereiket, elsősorban Magyarországot a visegrádi együttműködés reménykeltő kilátásaival, hogy vezéráldozatukat kihasználatlanul hagyják. Jól tudták, hogy Németország forrásai az NDK visszatérése után jelentősen megcsappantak, és az egykoron dúsgazdag germán tőke most sem az érzelmeire, hanem az eszére fog hallgatni. És hiába a tradicionális német–magyar barátság, ha a ráció azt diktálja, hogy most más a teendő. Hisz karnyújtásnyira tőlük ott hever legyengülten és kiszolgáltatottan a tradicionális ellenség, Csehország.

Olyan ez, mint egy soha vissza nem térő alkalom a ruletten. Végre megüthetik a bankot, és mindent felmarkolhatnak.

Ebben bízott Václav Klaus is. Az ő gondolatmenetében Visegrád egy jelentéktelen mellékszál volt csupán. Egyébként is, Visegrád nem szalad el, és ha minden kötél szakad, még mindig ott folytatható a dolog, ahol legutóbb abbamaradt.






























































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon