Skip to main content

„Panaszbizottság voltaképpen nincs”

Vissza a főcikkhez →


Ez év márciusáig Ön volt az Országos Rádió és Televízió Testület (ORTT) Panaszbizottságának soros elnöke. Mire jó a panaszbizottság? Mi a feladata?

Valóban, háromhavonta más-más panaszbizottsági tag látja el az ügyrendből eredő elnöki feladatokat: nekem márciusban járt le. A panaszbizottságnak pedig lényegileg egyeden feladata a kiegyensúlyozottság védelme. Az igazsághoz persze az is hozzátartozik, hogy a törvényből következően tulajdonképpen panaszbizottság nincs is. Deklarálva van ugyan, de valóságos testületként nem működik. A panasz kivizsgálására a panaszbizottság tagjaiból háromtagú eljáró tanácsok alakulnak, s valójában csak ezek az egy ügyre összeálló, változó összetételű tanácsok működnek. Ezeknek az ad hoc tanácsoknak a munkáját azonban nem a panaszbizottság hangolja össze – mivel testületként nem működik – hanem az ORTT éppen azzal, hogy másodfokon e testület az eljáró fórum.

Hány ügy jut el másodfokig?

Egyre több. Ma úgy látszik, aki el van marasztalva, vagy akinek nem lett helybenhagyva a panasza, az minden egyéb körülménytől függetlenül fellebbez.

A procedúra irdatlanul hosszú. Az állampolgár, ha valami nem tetszik neki, először is levelet ír a műsorszolgáltatónak. Ha ennek nyomán nem történt meg az, amit a panaszos kíván, panaszos levelet küld a panaszbizottságnak: ez a második lépés. Tegyük fel, hogy a panaszos vagy a bepanaszolt elégedetlen a panaszbizottsági döntéssel, ekkor fellebbez az ORTT-hez. Az ORTT jogerős határozata azonban megtámadható a bíróságon, méghozzá halasztó hatállyal. A bíróság ma Magyarországon háromfokozatú. Tehát esetenként három fokozatot kell végigjárni a bíróság előtt, újabb hármat a bíróságon. Ez összesen hat.

Ráadásul, ha jól tudom, a panaszbizottság csak olyan panaszt bírálhat el, ahol a panasz beterjesztője személyesen érintett, vagy sértettként lép föl.

Ez így nem pontos, miközben valóban ez a gyakorlat. A médiatörvény két, különböző típusú helyzetet – az egyedi műsorokkal kapcsolatos panaszokat, illetőleg a műsorszolgáltatásokra vonatkozó panaszokat két jogilag különböző eljárás alá rendeli: máig rejtély számomra, miért. Az egyedi panasz olyan, mint egy átlagos jogsérelem: végeredményben bírósági útra terelhető. A műsorszolgáltatást érintő panaszok miatt azonban, amelyek bíróság előtt egyébként is nehezen peresíthetők, legföljebb csak fekete pontot kap a műsorszolgáltató kiscserkészkönyvébe.

Tehát nincsenek komoly szankciók.

Elvben lehetnek: például lejárta után nem hosszabbítják meg a műsorszolgáltató működési engedélyét. A probléma ott van, hogy ez súlyos fenyegetés lehet, mondjuk, egy kisközösségi tévé részére, de semmi értéke nem tud lenni, mondjuk, a Kossuth Rádióval szemben.

Vagyis a Kossuth adót mint adót békén hagyják, de elmarasztalnak egyes személyeket: emlékezetes például Bolgár György esete, akinek a műsorában egy betelefonáló negatívan nyilatkozott a kisgazdákról. Általában is az a benyomás, hogy az ORTT Panaszbizottsága mintha a politikai pártok panaszainak kivizsgálására született volna.

Ez azért van, mert a politikai pártok szakértőket alkalmaznak, akik tudják, mi a teendő. A politikai pártok beadványait általában nem lehet elutasítani formai hiba miatt, mert nincsenek benne formai hibák. Gipsz Jakab panaszos levelét is a törvény szövegének értelmében kell elutasítani, ha formai hiba van benne: márpedig, sajnos, igen gyakran van benne. Ez azonban jogtechnikai és nem politikai kérdés.

A médiatörvény a panaszkodással kapcsolatos tapasztalatok alapján hiányosnak látszik. Nem lehet például panasz tárgyává tenni, ha egy műsor szisztematikusan rossz. A médiatörvény társadalomképe szempontjából, azaz abból, hogy mitől kell „félni”, a (párt)politikai kiegyensúlyozatlanság, az egyoldalúság mellen csak három dolog számít: a pornó, a vallásos meggyőződés és az erőszak. Amiatt a kultúrbotrány miatt például, hogy ha egy szilveszteri rádióműsorban az egyik neves előadó majd egy órán keresztül szimpla trágársággal igyekezne pótolni a szellemességet, senkinél nem lehetne szót emelni.

Ez azonban inkább a minőségi kifogásokhoz tartozik, és semmi köze a kiegyensúlyozott tájékoztatáshoz.

Inkább azt mondanám, hogy a médiatörvény jóformán csak a pártpolitikai kiegyensúlyozottságra érzékeny. Panaszok pedig csak egyedi műsorokhoz kötődhetnek, holott egy műsortól kiegyensúlyozottságot elvárni képtelenség, ezt csak a műsorfolyam vagy a műsorszolgáltatás egésze produkálhatja. A legfontosabbnak mégis azt tartom, hogy a médiatörvény, persze érthető módon, de mégsem megnyugtatóan, minden panaszt jogi kérdésként kíván kezelni. Azokat a kérdéseket is, amelyek biztosan nem vezetnek jogilag relevánsán megítélhető helyzetekhez. Ilyenek például a kegyeleti, általában a kulturális konszenzusok hiányából fakadó kérdések is. Hosszabb távon arról kellene gondolkozni, hogyan lehetne segíteni ezeknek a konszenzusoknak a létrejöttét. Persze nem a panaszbizottság jogalkalmazó tagjaként, s főként nem állampolgárként kívánok témává tenni efféle kérdéseket, mert a jogállamiságnak nagy győzelme a médiatörvény és benne a panaszkodás intézménye, ezen minőségeimben voltaképpen nem is tehetem, hanem inkább kommunikációkutatóként.

Kérhetnek-e a társadalmi csoportok a jelenlegi gyakorlattal ellentétben nagyobb beleszólást a média ügyeibe?

Az ORTT-nek nem kifogásokat, panaszokat kellene megállapítani, hanem igényeket. A média szereplői jelenleg saját pozícióikban vannak megfélemlítve. Ebből következően mindenki rossz értelemben véve önkorlátozó: nem megy el a falakig. 1989 után hét évvel sikerült elérni újra a késő kádári rendszerre jellemző állapotot: nincs cenzúra, de a főszerkesztő az állásával felel azért, hogy rend legyen a szerkesztőségben. És ez a diffúz, nehezen megragadható fenyegetettség következik a törvényből.

Ön milyen pontokon változtatna?

A kérdés az, hogy a törvény kategóriái elvezetnek-e más elvekhez, mint a kiegyensúlyozottság. Én azt mondom: igen. Például benne van a törvényben az, hogy a tájékoztatás legyen objektív. Mit jelent ez? A Magyarok Világszövetségének risztújító közgyűléséről a Duna tévé és az MTV1 csatorna híradója kétszer is közvetített. Majd jött a TV2, és adott egy hírösszefoglalót. A képen a Magyarok Világszövetségének elnöke issza a sört, fölmarkol két pár virslit, és eszi. Nem biztos, hogy ez személyiségi jogot sért – de inadekvát. Közben persze kiderül, azért ilyen ostobácska a híradás, mert a világszövetség aktivistái jóformán mindent megtettek azért, hogy a tévé ne tudjon dolgozni. Féltek, hogy torz képet ad. Adott is. Mert senki nem volt hajlandó érdemi együttműködésre: ezért kénytelenek voltak beérni vágóképekkel, s ezek „véletlenül” sörivósak lettek. Majdnem biztos, hogy a tévések is gonoszkodtak, de kétségtelen, hogy nem kaptak másra lehetőséget: az érintettek nem voltak hajlandók együttműködni. Ez nem a kiegyensúlyozatlan tájékoztatás következménye, hanem az együttműködés hiányának felemás eredménye. A kiegyensúlyozott tájékoztatás nemcsak a média kötelezettsége, hanem a hírforrásé is. Igen hosszú tanulási folyamat áll még előttünk, mindjárt a partnerség vonatkozásában is, no meg a hiányzó kulturális tudások létrehozása, elterjesztése és fenntartása szempontjából is.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon