(tálas)

Vissza a főcikkhez →

Május 28-án a 460 fős szejm 233 képviselője (50,6 százalék) – 186 igen, 15 nem és 32 tartózkodás mellett – olyan határozatot fogadott el, amely arra kötelezte Antoni Macierewicz belügyminisztert, hogy június 6-ig tegyen jelentést arról: a jelenleg magasabb politikai tisztségben lévők közül 1945 és 1990 között kik voltak a lengyel biztonsági szolgálat (SB) ügynökei. A Keresztény–Nemzeti Egyesüléshez (ZChN) tartozó politikus igen gyorsan eleget tett a határozatnak (meg sem várva a lengyel Alkotmánybíróság június 19-i döntését): a szejm frakcióvezetői – a liberális pártok és Lech Walesa tiltakozása ellenére – már június 4-én megkapták az „ügynöklistákat” tartalmazó szürke borítékokat.

A kiszivárgott hírek szerint a névsorban az Olszewski-kormány néhány miniszterének és több mint hatvan (mások szerint csak 44) képviselőnek, illetve szenátornak, sőt magának az államelnöknek a neve is szerepel…

Az egykori lengyel biztonsági szolgálat (SB) ügynökeinek problémája nem először borzolja a varsói politikusok kedélyét. A már 1989 óta napirenden lévő probléma fő kérdése Lengyelországban is az, hogy nyilvánosságra hozzák-e – s ha igen, miként – az egykori SB-ügynökök névsorát. Ez ugyanis cseppet sem egyszerű, nem véletlen, hogy sem a Mazowiecki-, sem pedig a Bielecki-kormány nem tudott megbirkózni vele.

Az már korábban kiderült, hogy a lengyel belügyminisztériumban (MSW) és a biztonsági szolgálatnál nincsenek s talán soha nem is voltak a szó szoros értelmében vett ügynöklisták, így ezeket csak a különböző dokumentumok alapján lehet összeállítani. A baj egyebek közt az, hogy a kommunista titkosszolgálat dokumentumainak egy-egy részét – az intézmény fennállásának 45 éve alatt – többször is , „leselejtezték”. Legutóbb 1989–1990 fordulóján, amikor például az egyházzal foglalkozó IV-es ügyosztály szinte teljes anyagát megsemmisítették, sőt mind a régi, mind pedig az új politikai elit jó néhány tagjának lehetősége nyílhatott arra, hogy kiemeljen vagy elhelyezzen bizonyos aktákat a belügyi, illetve az SB-archívumban.

Bár Tomasz Tywonek, a lengyel belügyminisztérium eddigi szóvivője szerint a rendelkezésekre álló dokumentumokból százszázalékos biztonsággal megállapítható, ki volt ügynök, és ki nem. Mások ezt erősen megkérdőjelezik. Hiszen – állítják – az „információszerzés” (nem is beszélve a beszervezésről) a legtöbb esetben nem a belügy vagy az SB hivatalaiban zajlott; sőt, az „információt adó” személynek sokszor fogalma sem volt arról, hogy valójában kivel beszél; az utólag írt jelentésekre pedig igen könnyen rákerülhetett az „informátor” szó, hiszen ezt a vezetés honorálta. De komoly kérdés az is, mi legyen azokkal, akiket erőszakkal kényszerítettek az együttműködésre, akik ma is együttműködnek az Államvédelmi Hivatallal (UOP) vagy akik államtitkok birtokában vannak? És vajon bizonyító erejű-e az a dokumentum, amely csak olyan álneveket tartalmaz, melyek mellé tollal, s ki tudja, mikor írták oda: „informátor”? – teszi fel a kérdést például Andrzej Ajnenkiel történészprofesszor (az MSW dokumentumait kutató bizottság egyik tagja).

Különben is: ügynök és ügynök között komoly különbségek voltak – állítja Jan Widacki, a Bielecki-kormány volt belügyminiszter-helyettese. Az SB ugyanis a titkos munkatársak három kategóriáját különböztette meg. 1. a konzultánsokat – vagyis bizonyos kérdések szakértőit; 2. az ún. operatív összekötőket (KO) – vagyis olyan személyeket, akik hivatali pozícióikból fakadóan találkoztak az SB funkcionáriusaival; s végül 3. az ún. titkos munkatársakat (TW) – vagyis az ügynököket. Azt pedig, hogy ez utóbbi kategóriába ki került be, lényegében az SB-beosztott vagy annak főnöke döntötte el, olykor az érintett személy tudta nélkül. De „ügynökké válhatott” valaki úgy is, hogy az SB-beosztott a nevére vette az „informátori díjat” – természetesen saját maga számára.

Egyesek azzal vádolják Jan Olszewski kabinetjét, illetve személyesen Macierewicz belügyminisztert, hogy politikai nyomásra, sőt zsarolásra, illetve egyes politikusok lejáratására kívánta felhasználni a listákat. Bár mind a volt kormányfő, mind pedig a volt belügyminiszter a „közélet tisztaságára” és a „dekommunizálásra” hivatkozva igyekezett magyarázni az akciót, az indoklás kissé sántít.

A „listaüggyel” ugyanis elsősorban az ún. posztszolidaritási pártokat, vagyis az Olszewski-kabinet ellenfeleit lehet kompromittálni, s nem az egykori LEMP-tagokat. Nem véletlen tehát, hogy a lejáratások célpontjai sem az utódpártból, hanem az egykori ellenzékből kerültek ki: a választások előtt Bogucka-Skowronska szenátornőt, most májusban pedig Skubiszewski külügyminisztert vádolták „ügynökmúlttal”, s ha nem is ilyen durván és nyíltan, de lényegében hasonlókat vágtak Jacek Kuron és Tadeusz Mazowiecki fejéhez is.

Arról talán szólnunk sem kell, hogy az akciót igen indulatosan bírálók (Michniktől Moczulskiig) nem az „igazság eltussolását” kívánják – ennek ugyanis megvan a törvényes útja –, mindössze óvnak attól, hogy az ügy kapcsán olyan politikai hangulat uralkodjon el a lengyel közéletben, mint a szejmben azon a bizonyos június 4-i éjszakán.

• Külföld