2 hozzászólás

Vissza a főcikkhez →

Írásom visszatérően használt a demokratikus politikai rendszert és működését leíró fogalmakat: szó volt politikai közösségről, közhatalomról, hatalmi vetélkedésről, versengő többpártrendszerről, kormány és ellenzék viszonyáról, totális harcról vagy kölcsönös bizalomról és lojalitásról, és így tovább. Alább ezeket a fogalmakat értelmezem, összefüggéseiket világítom meg, abban a reményben, hogy ezáltal a főszöveg állításai közti összefüggések is világosabbá válnak.

A politikai hatalom ellentmondásos jelenség. Egyfelől a társadalmi béke nélkülözhetetlen feltétele. Másfelől maga is forrása a társadalmon belüli harcoknak. Aki kormányon van, kormányon is szeretne maradni; mások szeretnék elhódítani tőle az állam fölötti ellenőrzést. A politikai hatalom léte magában foglalja a belháború és a káosz állandó veszélyét.

Joseph A. Schumpeter mutatott rá először, hogy a demokrácia nem számolja föl, de békés, rendezett és kiszámítható mederben tartja a hatalom létével együtt járó hatalmi harcokat.

Mi teszi erre alkalmassá? Mindenekelőtt az, hogy a kormányváltást rendszeres időközönként ismétlődő, szabályozott eljárásban hajtja végre, méghozzá olyan eljárásban, melyben bármely nagykorú állampolgár alanyi jogon részt vehet, akár mint választó, akár mint választott tisztségre pályázó jelölt. Ebben a rendszerben a vesztes nem veszít el mindent, és esélye van rá, hogy a következő alkalommal ő legyen a győztes; a győztesnek sem kell arra gondolnia, hogy ha legközelebb veszít, teljesen megsemmisül. Ezért a vesztes tudomásul veszi a választások eredményét, és a győztes is tudomásul veszi, hogy az eredmény legközelebb megfordulhat. A demokrácia azáltal pacifikálja a hatalomért folyó harcot, hogy olyan procedúrát kínál a harc lefolytatására, melynek fenntartása az összes szereplő számára előnyösebb a játszma felrúgásánál.

Vegyük észre: többről van szó annál, mint hogy a nem túlzottan távoli jövőben ismét lesznek választások. Képzeljük el a törvényhozási választások egy olyan rendszerét, ahol kizárólag országos listák versenyeznek egymással, és minden mandátumot a győztes pártlistán szereplő jelöltek közt osztanak ki. Nevezzük ezt osztatlan többségi rendszernek. Az osztatlan többségi rendszerben a győztes mindent visz, a vesztes mindent elveszít. Az írott szabályok kétségkívül azt mondják, hogy néhány év múlva új választások lesznek, amikor a szerepek fölcserélődnek. Ám a győztes épp ezért így fog okoskodni: Most minden hatalom a kezemben van. Legközelebb azonban minden hatalmat elveszíthetek. Ha most kihasználom korlátlan hatalmamat, ezt a veszélyt elháríthatom: a javamra módosíthatom a választási szabályokat, elvághatom vetélytársamat a médiától és a kampányfinanszírozás eszközeitől, bármit megtehetek, amivel a választások kimenetelét a magam javára döntöm el. Ha elszalasztom e lehetőséget, akkor azt kockáztatom, hogy amikor majd ellenfelem kerül hatalomra, ő fog élni vele, én pedig beláthatatlanul hosszú időre – talán örökre – elveszítek mindent. A győztes tehát abban lesz érdekelt, hogy hatalmával visszaélve kiszorítsa ellenfelét a versenyből. A vesztes pedig, akinek jó oka van feltételezni, hogy nemcsak egy ciklusra szorult ki a hatalomból, hanem a későbbi választásokat is előre elveszítette, nem lát más kiutat a totális vereségből, mint hogy ellenfele uralmát az utcáról, erőszakkal döntse meg.

Röviden, az osztatlan többségi elv alapján nem lehetséges szilárd demokrácia. Más baj is van vele, de most erre a gyengéjére érdemes figyelmünket összpontosítani. A tanulság úgy hangzik, hogy csak olyan demokratikus rendszerek stabilizálhatók, melyekben a győzelem jutalma nem az összes parlamenti mandátum, a vereség ára nem a kívülrekedés a parlamenten. A törvényhozásban a mindenkori többség mellett helyet kell kapnia a mindenkori kisebbségnek is. Méghozzá nem valami merőben ceremoniális helyet. Ha a kisebbség csupán a statisztériát szolgáltatná a többségi hatalomgyakorláshoz, akkor mindegy volna, hogy ott van-e, vagy nincsen ott. Neki magának is hatalmi jogosítványokkal kell rendelkeznie.

A pártok versenyén alapuló demokráciában a választáson többséget szerző párt kormányt alakít; a kisebbség a kormány ellenzéke lesz. Az ellenzéknek a kormányzásban ugyan nincs része, de része van a kormány elszámoltatásában. Ő az a közhatalmi tényező, mely rákényszerítheti a kormánypártot, hogy nyilvános vitában védje meg döntéseit; ezáltal egy bizonyos önmérsékletre szoríthatja a kormányt. De akár sikerül visszatartania a védhetetlen döntésektől, akár nem, a választók számára mindenképpen megkönnyítheti, hogy a legközelebbi választásokon tájékozott és megfontolt döntést hozzanak.

A rendszer arra ösztönzi az ellenzéket, hogy szüntelenül a kormány sarkában legyen; bírálja hibáit, leplezze le vétkeit, mutasson rá a partikuláris érdekekre, melyek az általános érdek leplében előterjesztett törvényeket motiválják. Így nyer esélyt a vesztes, hogy legközelebb ő legyen a győztes; így válik érdekeltté a játszma folytatásában. S így nyer esélyt a győztes, hogy a versenypálya megbillentése nélkül biztosítsa jövőjét: ha legközelebb veszít, nem mindent veszít el. A rendszer – egyebek közt – a törvényhozó hatalom megosztásának, a kormánytöbbség és az ellenzéki kisebbség közti intézményesített politikai küzdelemnek köszönheti stabilitását.

A pártokat előszeretettel kárhoztatják azért, hogy hatalmi vetélkedéssel vannak elfoglalva, ahelyett, hogy összefognának a közjó előmozdítása érdekében. Ez a demokratikus politika logikájának félreértése. A pártok elsősorban azzal szolgálják a közjót, hogy megküzdenek egymással. A kisebbség bevonása a törvényhozásba, a törvényhozó hatalom kormányoldalra és ellenzéki oldalra osztása nem csupán békés és kiszámítható mederbe tereli, egyszersmind a védhetőbb kormánypolitika és a tájékozottabb választói döntések szolgálatába fogja a minden politikai hatalom természetéhez elkerülhetetlenül hozzá tartozó hatalmi küzdelmeket. Nemcsak a politikai stabilitás, a jó kormányzás is azt kívánja, hogy a hatalmi küzdelem ne tűnjön el a törvényhozás működéséből.

Önként kínálkozik a párhuzam a jól megalkotott piac működésével, ahogy azt Adam Smith leírja: mindenki a saját hasznát és csakis azt nézi, a termelés és csere folyamatai mégis a lehető legnagyobb közhasznot eredményezik. Ez a párhuzam további hasonlóságokra is felhívja a figyelmet.

Mint ismeretes, a piaci tranzakciók nem minden körülmények közt hozzák ki a magánhaszon vezérelte döntésekből a közhaszon maximumát. Ehhez először is jól szabályozottnak kell lenniük: senkinek nem szabad abba a helyzetbe kerülnie, hogy egymaga meghatározza termékének piaci árát, vagy hogy a termék előállításának költségeit részben másokra hárítsa át, vagy hogy fizetség nélkül részesüljön valamilyen szolgáltatásból, és így tovább. Ám a megfelelő szabályok is csupán szükséges, de nem elégséges feltételei a piac kívánatos működésének. Szükség van arra is, hogy a piaci ügyletek és a piaci verseny résztvevői betartsák a szabályokat, és ezt tudják is egymásról. Jól megalkotott formális intézmények mellett informális szokások, konvenciók sokaságára van szükség, melyek bizalmat ébresztenek a piaci szereplőkben egymás iránt. Ahol senki nem bízik abban, hogy a potenciális üzletfelek betartják vállalt kötelezettségeiket, ott sok előnyös szerződés létre sem jön, vagy ha létrejönne, nem megy teljesedésbe. Ahol senki nem bízik abban, hogy versenytársai betartják a tisztességes verseny szabályait, ott azok sem tartják be e szabályokat, akik egyébként becsületes konkurensei volnának a többieknek.

Ez a megállapítás azonnal kiterjeszthető a demokratikus hatalmi versenyre is. Ahhoz, hogy a demokrácia jól működjön, nem elegendők a jól megalkotott formális intézmények. A demokratikus politikának is szüksége van bizalomfenntartó szokások, konvenciók kiépítésére. Ez a feladat nem azonos a demokrácia írott szabályainak megalkotásával: a politikai szereplők akkor kerülnek szembe vele, amikor az írott szabályok, a rendszer formális intézményei már adva vannak, és működni kezdenek.

Most érkeztünk el az állításhoz, melynek kedvéért ez a függelék íródott. A rendszerváltás egyszerre két feladattal szembesítette a magyar társadalmat. Egyfelől létre kellett hozni a demokratikus köztársaság intézményeit. Másfelől ki kellett alakítani az intézmények fölötti ellenőrzésért vívott harc résztvevői – a politikai pártok és választóközönségük – közti bizalmi viszonyt, mely biztosítja a tisztességes hatalmi verseny folyamatosságát, és egyszersmind korlátok közt tartja a politikai küzdelmeket.

Az első feladatot sikeresen megoldottuk; a köztársaság a másodikon bukott el. Két évtizedét nem a szembenálló felek közti bizalom kiépülése, hanem a „hideg polgárháború” elszabadulása jellemezte, s a konfrontáció a rendszerváltás alkotmányos berendezkedésének felszámolásával végződött.

Írásom erre a fejleményre keresett magyarázatot. Ahhoz azonban, hogy fő hipotézisét pontosan értsük, valamivel többet kell még tudnunk a problémáról magáról. Az imént rámutattam egy párhuzamra a piaci verseny és a demokratikus hatalmi verseny között. Most az analógia korlátairól mondanék valamit. Két fontos különbségre szeretném felhívni a figyelmet.

Először, a piaci verseny hozadéka pozitív összegű lehet: a konkurensek egy része úgy juthat nyereséghez, hogy a többiek sem veszítenek; akár az is előfordulhat, hogy mindenki egyszerre javít a helyzetén. A hatalmi verseny viszont mindig zéróösszegű nyereményért folyik: az egyik fél csak úgy zárhat többlettel, ha a másik veszteséggel zár. Az elnyerhető mandátumok száma választás közben nem növekszik, az a mandátum pedig, melyet valamelyik jelölt megszerez, a vetélytársak számára elveszett. Ezért a hatalmi verseny élesebb, mint a piaci verseny, intézményei borulékonyabbak. A vesztes könnyen láthatja úgy, hogy inkább a kormányzás kudarcában érdekelt, mint a kormányzási hibák korrekciójában; a győztes pedig az ellenzéki politika eszközeinek korlátozásában találhatja érdekeltnek magát. A kormány és az ellenzék közti harc logikája magában foglalja az eszkalálódás veszélyét; a tét egyre növekedhet, egészen odáig, hogy a küzdő felek az ellenfél győzelmét már nem átmeneti és részleges veszteségként, hanem világvégeként élik meg, akárcsak az osztatlan többségi rendszerben. Amikor a kockázat ilyen nagynak tűnik, mindkét oldal arra számít, hogy ellenfele kész lehet elmenni törvényes lehetőségeinek végső határáig, sőt – ha teheti – azon is túl. S mivel ezt várja, ezért maga is hajlamos lesz megtenni, amit ellenfeléről vélelmez.

A konkurensek közti bizalom kiépítéséhez ilyen körülmények közt nem elegendő, hogy mindenki kínos pontossággal betartsa a verseny szabályait. Arra van szükség, hogy a győztes gesztusértékű engedményeket tegyen a vesztesnek; éreztesse vele, hogy nem kívánja a végsőkig kihasználni túlerejét. Például, noha többsége birtokában minden parlamenti bizottsági tisztséget megtarthatna magának, néhány – a kormány ellenőrzése szempontjából különlegesen fontos – bizottság elnökletét engedje át az ellenzéknek. Vagy olyan ügyekben, melyek egyszerű többséggel eldönthetők, de a következő kormányokat is elkötelezik – így alapvető külpolitikai kérdésekben – ne döntsön az ellenzékkel való egyeztetés nélkül. Ha a vesztes cserébe szintén önkorlátozással él – nem használja ki törvényes lehetőségeit a kormány megbénítására –, a győztes megerősítheti gesztusát. A kölcsönös gesztusok lassan szokássá, konvencióvá ülepednek, s a felek közt kialakul a versengő többpártrendszert karban tartó bizalom. Az ellenfelek készek önmérsékletet tanúsítani harcaikban, és ezt tudják is egymásról; nem lépik át törvényes lehetőségeik végső határait, mi több, a határig se mennek el, és ezt is tudják egymásról.

Most áttérek a hatalmi verseny és a piaci verseny közti második különbségre. A piaci verseny szereplői magánszemélyekként, saját jogon lépnek egymással tranzakcióra. Bárhogyan határozzák meg céljaikat, amíg a tisztességes verseny szabályait betartják, csak maguknak tartoznak számadással döntéseikért és tetteikért. Kölcsönös előnyök reményében együttműködhetnek más piaci szereplőkkel, együttműködésük azonban nem közösségi célokat valósít meg: az ad neki értelmet, hogy valamennyi fél megtalálja a maga külön számítását. A hatalmi verseny résztvevőinek státusa, a köztük lévő viszony logikája más. Ők nem alanyi jogon vesznek részt a közhatalmi döntésekben: kellő számú szavazatot kell szerezniük ahhoz, hogy a döntéshozó testület tagjaivá váljanak. S döntéshozóként nem a saját nevükben járnak el, hanem megbízóik – a választópolgárok – képviseletében. Nem magánszemélyekként tehát, hanem köztisztség betöltőiként. Továbbá, testületi döntéseik nemcsak azok nevében születnek, és nemcsak azokat kötik, akik a többséget alkotó képviselőkre szavaztak: felhatalmazásuk arra szól, hogy az állampolgárok összessége nevében hozzanak testületi döntéseket, és valamennyi állampolgár számára kötelezettségeket írjanak elő. Azaz, a többségi döntések azok nevében is születnek és azokat is kötelezik, akik nem értenek egyet velük.

Ahhoz, hogy ezt az egyet nem értő kisebbségnek is oka legyen elfogadni, igaz kell legyen, hogy az állam nem a többségé, hanem többség és kisebbség közös vagyona; hogy a kisebbségben lévő polgárok többségi polgártársaikkal egyenlő jogon vehetnek részt az állam működésére vonatkozó kollektív döntésekben, s hogy az állam nem csupán a mindenkori többséget, hanem valamennyi polgárát szolgálja. Ha egy állam alkotmányos berendezkedése eleget tesz e kívánalmaknak, az az állam politikai közösségként kezeli polgárait. S ha a polgárok maguk is társnak tekintik egymást az állam birtoklásában, a kollektív döntésekben, a kollektív döntések terheinek viselésében és hasznaik élvezésében, akkor a politikai közösség nem csupán az intézményekben lappangó lehetőség, hanem élő valóság. A jól működő demokráciák politikai közösséggé egyesítik polgáraikat.

A demokratikus politikai közösség alapja azonban nem az, hogy mindenki azonos nézeteket vall, és mindenki érdekei egybeesnek mindenki más érdekeivel. Minden modern társadalmat sokféle – foglalkozási, települési, jövedelmi, vallási, kulturális, életformabeli, etnikai – törésvonal tagol; a demokratikus kormányzatnak egy megosztott sokaság vitáit és konfliktusait kell elrendeznie. A demokratikus berendezkedés mégis politikai közösséggé szervezheti a benne élőket, mert lehetővé teheti, hogy a kisebbséghez tartozó egyén, miközben nem ért egyet a többségi döntésekkel, mégis jó okkal fogadja el legitimitásukat és kötelező erejüket, méghozzá saját autonómiájának és önbecsülésének föladása nélkül. Lehetővé teheti, hogy a kisebbségbe kerülők elismerjék a többség jogát a kormányzásra, miközben megmaradnak abban a biztos tudatban, hogy az állam az övék is, hogy az állam ugyanúgy tiszteli és szolgálja őket, mint többségben lévő polgártársaikat.

Ahol a polgárok politikai közösséget alkotnak, ott választott képviselőik közt is virtuális közösség áll fönn. Valamennyien a politikai közösség egy részének felhatalmazásával ülnek a törvényhozásban; a mindenkori többség legitim módon hoz mindenkire kötelező döntéseket az egész közösség nevében, a mindenkori kisebbség pedig legitim módon bírálja és ellenzi a többségi döntéseket. Ha a választott többség és a választott kisebbség lojális a politikai közösséghez, egymáshoz is indokolt lojálisnak lenniük.

A kormánypártok és ellenzéki pártok virtuális közössége akkor válik élő közösséggé, ha valóban lojálisak egymáshoz. Elismerik egymás legitimitását. Elfogadják, hogy a közhatalom birtoklásának nincs más legitim forrása, mint a választópolgárok közösségétől származó megbízatás. Hogy senkinek nincs eredendő joga a nemzet vezetésére, és senkitől nem tagadható meg a vezetéshez való jog, ha azt a vezetettektől az alkotmány szabályaival összhangban elnyerte, és az alkotmány betűjével és szellemével összhangban kívánja gyakorolni. Hogy a másik ugyanannak a közösségnek a megbízásából birtokolja a közhatalom egy részét, és ugyanazt a közösséget szolgálja, mint ők maguk.

Az összefüggés fordítva is fennáll. Ahhoz, hogy egy demokratikus állam polgárai politikai közösséget alkothassanak, a hatalomért versengő erőknek is el kell fogadniuk egymást a közhatalmi döntések legitim résztvevőiként. A modern, többpárti demokráciákban, a hatalomért folyó küzdelem szintjén a társadalom bonyolult tagoltsága a politikai jobb- és baloldal konfrontációjára egyszerűsödve jelenik meg. Ezért a politikai közösség létrejöttének elengedhetetlen feltétele, hogy az egymással versengő két oldal viszonyát kölcsönös lojalitás hassa át. Az állampolgárok összessége nem válhat politikai közösséggé anélkül, hogy a jobb- és baloldal ne fogadná el egymást az ország másik felének legitim meghatalmazottaiként.

Foglaljuk össze. A demokratikus rendszereket formális intézmények és informális szokások, konvenciók együttesei tartják fönn. A formális intézmények akkor működőképesek, ha az intézményi szerepek betöltői bizalommal viseltetnek egymás iránt. Ám az a bizalom, ami a kölcsönösen előnyös piaci együttműködéshez szükséges, a demokratikus intézmények életben tartásához nem elegendő: itt a versengő feleket kölcsönös lojalitásnak kell egymáshoz fűznie: úgy kell egymáshoz viszonyulniuk, mint egyazon politikai közösség megbízottaihoz, akik kormányon az egész közösség nevében hoznak legitim döntéseket, ellenzékben legitim módon képviselik a kisebbségi álláspontot.

A versenytárs iránti bizalom és lojalitás különböző jelenségeket leíró fogalmak. A bizalom arra vall, hogy a másik ember viselkedését kiszámíthatónak tartjuk; készek vagyunk saját terveinket arra a feltevésre alapozni, hogy az illető az elvárt módon cselekszik majd; akkor is készen állunk erre, ha a feltételezésünkben való csalatkozás sokba kerülne nekünk. A lojalitás arról tanúskodik, hogy valamiféle összetartozás érzése fűz bennünket egymáshoz. Két ember megbízhat egymásban akkor is, ha nem tartoznak egymáshoz, és összetartozhatnak akkor is, ha valamelyikük – vagy akár mind a kettő – megbízhatatlan.

Mindazonáltal a bizalom és a lojalitás jelenségei összefüggenek. A bizalomépítő szokások létrejötte megkönnyíti a kölcsönös lojalitás kialakulását, és viszont. Az általános bizalmatlanság kikezdi a lojalitást, ha már adva van, és gátolja kifejlődését, ha még nincs adva. A kölcsönös lojalitás hiánya pedig bizalmatlanságot szül, és lerombolja a bizalomépítő szokásokat.

Ebben a fogalmi keretben próbáltam értelmezni és magyarázni a harmadik köztársaság válságát. Ha ez helytálló, akkor a harmadik köztársaság kudarctörténetét vagy az magyarázza, hogy a feltételek nem kedveztek a magyar társadalom demokratikus politikai közösséggé szerveződésének, vagy az, hogy a politikai versenytársak közti bizalomépítés feltételei voltak kedvezőtlenek, vagy pedig a két oldal közti kölcsönös lojalitás kialakulását akadályozták a rossz induló feltételek.

Mi teheti alkalmatlanná a feltételeket a politikai közösség kialakulása számára? Az egyik ok az lehet, hogy az ország társadalmi struktúrája nem felel meg a demokrácia kívánalmainak. A népesség túlnyomó része falun, földbirtokos uraktól függésben él; a közhivatalok betöltése származáshoz kötött; a lelkek fölött egyházak rendelkeznek, a nagyegyházak összefonódnak az állammal, és a rendies viszonyok fenntartásában érdekeltek, és így tovább. Az 1945 előtti Magyarország még sok ilyen szociológiai jegyet viselt magán; az 1989 utáni Magyarország azonban már lényegében túl volt ezen. A harmadik köztársaság olyan társadalomra épült, melynek szerkezete összeegyeztethető a demokratikus politikai szerveződéssel.

A demokrácia működésképtelenségének másik oka az alkotmányos berendezkedés alkalmatlansága lehet: a társadalom többé-kevésbé kész a demokráciára, de politikai intézményei rosszul szervezik össze. Megítélésem szerint ez az ok sem állt fönn. A rendszerváltás alkotmánya minden hibájával és fogyatékosságával együtt alkalmas volt rá, hogy pluralista – szociálisan, valamint vallási, világnézeti, kulturális szempontból megosztott – társadalmunkat politikai közösséggé egyesítse. Védte a sokszínűséget, teret adott a szembenálló programok békés versenyének. Módot adott a többségnek a kormányzásra, miközben kellő biztosítékokat kínált a többségi hatalommal való visszaélés ellen is.

A ’89-es alkotmány ráadásul a bizalomépítés kísérleteit is támogatta. Minősített többséghez kötött egy sor törvényt, melyek nem a folyó kormányzást, hanem a demokratikus rend alapvető viszonyainak – így a politikai jogoknak, a választási harcnak, a parlament működésének, az erőszakszervezetek fölötti kontrollnak – a hosszú távra szóló szabályozását hivatottak szolgálni. A minősített többség követelménye egyezkedésre kényszerít, az egyezkedés kompromisszumkészséget feltételez, a kompromisszumkészség pedig nem olyasvalami, ami eleve adva van: kölcsönös gesztusok sorozatával kell karban tartani.

Már a köztársaság születése is kedvezett a bizalomépítés folyamatainak. Rendezett körülmények közt jött létre; az átmenet szabályait tárgyalások alakították ki; a tömegek nem lángba borított pártházak előtt, hanem a szavazófülkében fejezték ki akaratukat.

A megegyezéses rendszerváltás azonban nem megegyezéses konszolidációval folytatódott, s ezt nem magyarázhatja sem a politikai közösség szociális és intézményi feltételeinek, sem a bizalomépítésben való érdekeltségnek a hiánya. Ha megközelítésem helytálló, a magyarázatot a jobb- és baloldal közti lojalitás kudarcaiban kell keresni. E kudarcok hátterében a múlt bugyraiban mélységes mélyre nyúló ellentétek lappanganak, az ellentétek élessége pedig elválaszthatatlan attól, hogyan viszonyult a két oldal a demokráciához és a társadalom modernizálódásához. Azt állítottam, hogy a jobboldal a rendi viszonyok megmerevítésére, a baloldal a társadalmi átalakulás radikalizálására, de egyben az európai fejlődés fő vonalától való eltérítésére törekedett, és hogy a demokráciával mind a jobb-, mind a baloldal hadilábon állt. 1989 mindkét oldal mozgásterét leszűkítette: tudomásul kellett venniük, hogy Magyarország az alkotmányos demokrácia és a kapitalista piacgazdaság alapvető intézményeit teszi magáévá. De kétlelkűek maradtak az új renddel szemben, s ez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a másik oldal kétlelkűségében mindegyik igazolást találjon a saját kétlelkűségére. A százéves háború tovább folytatódott, s végül a harmadik köztársaság bukásához vezetett. A magyar jobboldal még egyszer – talán utoljára – kísérletet tett arra, hogy visszafordítsa a történelem kerekét.

A harmadik köztársaság húsz esztendejének nem a százéves háború kiújulása volt az egyedüli kudarca, és nem ez volt az összes kudarc egyedüli oka. De ha más okok nem hatottak volna, a két oldal közti „hideg polgárháború” akkor is sok mindent megmagyarázna a leggyakrabban emlegetett kudarcokból. Ahol az egymást kormányon váltogató politikai erők nem képesek kompromisszumokat kötni, ott a csak több kormányzati cikluson át megvalósítható feladatokba bele sem vágnak, vagy ha az egyik kormány belevág is, a következő mindent visszavon. Olyan alapvető bajok mérgeződnek kezeletlenül, mint a roma népesség végzetes leszakadása a többségi társadalomról, mint a nyugdíjak, az egészségügy és a felsőoktatás finanszírozhatatlanná válása, az önkormányzati rendszer diszfunkciói, a politikai korrupciót rendszeresen újratermelő párt- és kampányfinanszírozási rendszer végzetes anomáliái. A választók egyre inkább úgy látják, hogy a politikusok élősködők, akik a rájuk bízott hatalmat kizárólag a saját gazdagodásuk céljaira használják. A kezeletlen problémák és a politikusgárda lejáratódása elmállasztják az intézményi szerepek betöltőibe és magukba az intézményekbe vetett bizalmat. Az általános bizalomvesztés közepette végképp lehetetlenné válik a csak hosszabb távon elvégezhető feladatok napirendre tűzése. Ezek a feladatok rövid távon sokaknak csak veszteséget okoznak; ahhoz, hogy az áldozatokat tudomásul vegyék, a rövid távú veszteseknek bízniuk kell benne, hogy hosszú távon megtérülnek a veszteségeik. Ám ehhez bízniuk kellene azokban, akik a szavazataikért versengenek. Aki nem bízik a politikusokban, rövid távon beváltható ígérvényeket akar: megkezdődik az ígérgetési licit, mely aztán letéríti a gazdaságot a fenntartható növekedés pályájáról…

De miért vezetett a harmadik köztársaság húsz éve a két oldal lojális viszonyának létrejötte helyett kölcsönös elidegenedésükhöz? Ezt a jelen szakasz általános megállapításai nem mondhatják meg. Az elméleti megállapítások csupán rávezetnek a kérdésre: a választ az egyszeri, sajátos történet értelmezésének kell megadnia. Írásom főszövege ehhez az értelmezéshez igyekezett hozzájárulni.

• A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges