Skip to main content

Ha csak ennyi történt volna…

Vissza a főcikkhez →


Kónya Imre (MDF): Aggasztónak tartjuk, hogy egy parlamentáris demokrácia köztársasági elnöke, akinek a napi politikai csatározásokon felülemelkedve a nemzeti egységet kell megjelenítenie a nemzeti összefogást példázó ünnepen, méltatlan helyzetbe került azáltal, hogy állampolgárok nem elhanyagolható része nemtetszését fejezte ki vele szemben. Mindezért a felelősség azokat terheli, akik a köztársasági elnököt a napi politikai küzdelmekbe belehajszolták. (Nagy taps a jobboldalról.)

Orbán Viktor (Fidesz): Az önök nyilatkozatából egyértelműen kiderül, hogy Göncz Árpád eddig akadályozta a végrehajtó hatalom alkotmányos működését, amíg a felháborodott – úgymond – nép kénytelen volt fasiszta egyenruhát és jelvényeket ölteni, hogy e feletti felháborodását kifejezze.

Egy pillanatra elállt a lélegzetünk akkor is – be kell hogy valljam önöknek –, amikor a Szocialista Párt egyik vezető képviselője ugyancsak Göncz Árpád magatartásával, ügyefogyottságával magyarázta a történteket.

Nem egyszerűen kifütyülték Göncz Árpádot. Ha csak ennyi történt volna, az ügy szóra sem lenne érdemes. Megesett ez már mással is, legutóbb éppen a miniszterelnököt fütyülték és nevették ki a sportcsarnokban a sportrajongók és a sportolók. (Egy hang: 2000 forintért!) Ez a foglalkozási ártalom előbb-utóbb minden politikust elér, önmagában említésre sem lenne méltó. Most azonban Göncz Árpádot a kormányt éltető, fasiszta skinheadek fütyülték ki, és a Fidesz megítélése szerint ilyen esetben demokrata politikusok között a szolidaritás kötelező.

Szabó János (FKgP): Nem jó sem neki, sem az ország népének, hogy az ország első polgára – ahogy Tölgyessy úr mondta – engedjék meg, hogy ezt a kifejezést használjam, waldheimizálódjon. (Felzúdulás, zaj a baloldalon.)

Oláh Sándor (FKgP): Fiatal emberek kérdik tőlem: „Sándor bácsi! Miért van bennetek ez a félelem?” Számunkra ezek a jelképek nem mondanak semmit. Igazuk van. Az Isten különös kegyelme, hogy ők nem élték meg e jelképek valódi értelmét. De azoknak, akik megélték és idősek, kötelességük erre figyelmeztetni. Az árpádsávos nyilas zászlók szabad lengetése, a Harmadik Birodalom sasos jelvényét tartalmazó fekete sapkák és az a viselkedés, az üvöltés, ami ezzel együtt járt – felszabadul egy rossz szellem, amelyet köteles ez a parlament kiirtani a magyar közéletből. (Taps a baloldalon.)

De ma leginkább az fájt, hogy Antall József miniszterelnök úr, akitől a nyugodt, higgadt, áttekintő beszédeket szoktuk meg, ma polemizáló, vitatkozó beszédet mondott a parlamentben. Ez a miniszterelnököt előttem gyengébbé teszi, mint amilyennek bölcs miniszterelnökként eddig megismertem.

Ennek a rendezvénynek felelős szervezője a belügyminiszter úr volt. Sajnálom, hogy a mi rendőrségünk most kezdte el, 23-án azt a szabadelvű magatartást, amit korábban nem nagyon tapasztaltunk. Akkor sem, amikor képviselőt a szeretetotthonból megbilincselve hurcoltak el, akkor sem, amikor képviselőket a menetrendszerű közlekedési eszközről leszállítanak, mentelmi jogukat figyelembe nem véve.

Tehát szeretném kérni a belügyminiszter úrtól, önként nyújtsa be lemondását.

Szűcs István (MDF): Azoknak az érdeke egy ilyen bensőséges ünnep megzavarása, akik a forradalom időszakában a barikád másik oldalán álltak. Vagy azok apjának, anyjának, rokonságának, baráti körének, akik a barikád másik oldalán, netán a III/III-asba és ebbe a rokon kategóriába tartoznak.

Fölvetem, hogy egyáltalán egy köztársasági elnöknek van-e joga a megsértődésre. Van-e joga 50-60 ezer ember előtt megsértődni és faképnél hagyni ott a hallgatóságot?

Van egy olyan gyanúm, hogy a vörös csillag jegyében nagyságrenddel több embert, inkluzíve több kommunistát irtottak ki, mint az árpádsáv és a horogkereszt alatt összesen.

Csurka István (MDF): Október 23-án, a Kossuth Lajos téren nem a köztársasági elnöki intézmény, nem is csak a személye, hanem egy népidegen, posztkommunista politikai kurzus lepleződött le. Ott állt több tízezer ember előtt a Magyar Köztársaság elnöke, egy szál maga, kiszolgáltatottan és szánnivalóan, szembesülni kényszerülve azzal a ténnyel, hogy az ünneplő közönség nem annak látja, aminek ő hiszi magát. Ez a népidegen politikai kurzus 1989 óta álságos politikai akciókkal, blokádokkal, alkuk révén szerzett politikai pozícióinak önkényesen alkotmányellenes kiterjesztésével, a sajtóban és a tömegtájékoztatásban birtokolt monopolhelyzetének felhasználásával végeredményben egy akármilyen jelzővel ellátható kommunista restaurációt készít elő.

Teljességgel hiábavaló, mesterséges és alantas ezt a vélemény-nyilvánítást egy mindnyájunk által elítélt korszak jelvényeit viselő néhány fiatalember művének tekinteni, és ezáltal a nemzet széles köreiben megjelenő elégedetlenséget és vélemény-nyilvánítást diszkvalifikálni. Ez a hazugság Gerő Ernő emlékezetes október 23-i rádióbeszéde óta ismeretes.

Ezeket a fiatalokat már üldözték azért, mert hosszú volt a hajuk, azért, mert szakállt növesztettek, azért, mert felvonultak március 15-én, azért, mert saját zenei vonzalmaik vannak, s most azért, mert egynéhányuk ruházata nyilas vagy háborús német egyenruhákra emlékeztet. Ez sajnálatos, szomorú, de veszélyessé csak akkor válik, ha ezeket a fiatalokat továbbra is a társadalom peremére taszítjuk, ha továbbra sem kezdünk velük párbeszédet, és nem látjuk be, hogy ezért a jelenségért, amely egyébként világméretű, a demokratikus intézmények gyengesége is felelős.

Dénes János (független): Oláh urat hogy ismertük meg a 90-es és a 89-es évek elején, Oláh úr mikor mondott igazat érzelmileg? Ne értessék félre, a magam részéről nem vagyok híve a fasizmusnak. De vagyok az a korosztály, amelyet ezzel már nem lehet megfélemlíteni, miután 1930. január 5-én születtem.

Tamás Gáspár Miklós (SZDSZ): Ugyanis itt az történt, hogy a köztársasági elnököt már megint megsértették. A parlamenti vitában Szabó János képviselőtársam, a Kisgazdapárt frakcióvezetője Waldheim elnökhöz hasonlította Göncz Árpád helyzetét. Szeretném emlékeztetni Szabó János képviselőtársamat, hogy abban a pillanatban, amikor Kurt Waldheim mint fiatal német hírszerző tiszt a Balkán-félszigeten fejtette ki katonai vagy egyéb tevékenységét, az Ön pártjának képviselői koncentrációs táborokban voltak mint antifasiszták, vagy börtönben voltak mint antifasiszták, vagy emigrációban voltak, mint az antifasiszta mozgalom képviselői. 1945-ben mindazok a pártok, amelyeknek utódai itt vannak ebben a Házban – tisztelt Országgyűlés –, a fasizmus ellenségei voltak.

Ez az Országgyűlés történelmi értelemben – tisztelt Ház – a magyar demokratikus, antifasiszta koalíció szellemiségének folytatója, amelyet ’49-ben puccsal megtörtek, amely ’56-ban Bibó István szellemi ihletésére ismét létrejött, és amely meggyőződésem szerint 1989–90-ben ismét létrejött. Azok, akiknek ezzel szemben kifogásuk van, menjenek ki innen. Viszontlátásra.




































Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon