Skip to main content

„Nagy zakó lesz, fiúk!”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
Kőszeg Ferenc megnyitója

A kaján realista

Amikor összeállítottam ennek a mai rendezvényünknek a programját, valami címet kellett adnom a magam megnyitó szövegének is. „Nagy zakó lesz, fiúk!” írtam le idézőjelben, abban a biztos hitben, hogy ez Eörsi János egyik Beszélő-cikkének a címe. Aztán megnéztem Janó írásainak a terjedelmes repertóriumát, ilyen címet azonban nem találtam.

Beírtam János nevét meg a vélt címet a Google-ba, kijött Janó életrajza, egy sor cikkének a címe, továbbá különféle konfekció-üzletek karcsúsított zakókat kínáló hirdetése, de ilyen című Eörsi-cikk nem volt. Pedig világosan emlékeztem, láttam a kaján arcát, amelyre egyszerre ült ki felfedezés keltette vidámság meg a keserűség azon, amit felfedezett, és hallottam, ahogy a rekedtes hangján újra meg újra felkiált: „Nagy zakó lesz, fiúk!”. Azt pontosan meg tudom mondani, mikor és hol hangzott fel a kiáltás, hiszen Janó leírta az időpontot és a helyzetet: 1990. március 27-én, kedden este, két nappal az első szabad választás első fordulója után, a Beszélő józsefvárosi szerkesztőségében. Az első forduló eredményei még mindig nem voltak véglegesek, csak annyi volt bizonyos, hogy a pártlistákra leadott szavazatok alapján a két vezető párt, a Magyar Demokrata Fórum és a Szabad Demokraták Szövetsége között csekély a különbség, alig három százalék. Tölgyessy Péter, aki ugyanezen a napon délután adott interjút a Beszélőnek, és akinek választási előrejelzései a későbbiekben meglehetősen pontosaknak bizonyultak, azt mondta, „az a benyomásom, hogy a kisgazdákkal együtt bármelyik oldal tud kormányozni, bár nem nagy többséggel”. Eörsi János maga elé gyűjtötte az egyes választókerületek beérkezett adatait, összeadott számolt, s ezután kiáltott fel: „Nagy zakó lesz, fiúk!”. Pedig az elérhető adatok nem erre mutattak, az MDF 72 kerületben állt az első helyen, az SZDSZ 58 kerületben. Janó azonban úgy számolt, hogy a második fordulóba be nem jutott jelöltek szavazói közül legfeljebb a Fidesz-szavazók szavaznak az SZDSZ-re, az MDF számára ellenben nemcsak a kisgazdák és a kereszténydemokraták szavazói jelentenek tartalékot, hanem az MSZP szavazói is. Cikkében, amely Esélylatolgató címmel jelent meg a Beszélő 1990. március 31-i számában a Medián felmérését idézi: „az MSZP tábora jóval inkább hajlik az MDF, mint bármely más párt felé”. A második forduló aztán a legrosszabb várakozásnál is keményebben rombolta szét az illúziót, hogy az SZDSZ az MDF majdnem egyenlő súlyú ellenfeleként kerülhet be a parlamentbe. A Fórum a második forduló révén az egyéni választókerületekben háromszor annyi mandátumot szerzett, mint az SZDSZ. Különösen fájdalmas volt a vereség Budapesten, ahol az első fordulóban az SZDSZ húsz választókerületben állt az első helyen, végül azonban csak 9 kerületben győzött. Eörsi János Honnan jött az utánpótlás? című elemzése a Beszélő 1990. április 14-i számában azzal az önvigasztaló magyarázattal is leszámolt, hogy a vereség oka a győzteshez húzás általános jelensége, az MDF aljas, antiszemita indulatokat is mozgósító negatív kampánya vagy a megcsappanó választói érdeklődés volt. Az értékelés már a végleges adatok birtokában megerősítette, ami két héttel korábban csak feltételezés volt, hogy a szabad demokraták vereségét az okozta, amit sokan, én magam különösen, a párt legfőbb erényének tekintettünk: a rendszerváltó radikalizmusa. „Ez a párt – írta Eörsi János a Fórumról – nem oly radikálisan követeli a rendszerváltást, de mindenkinél meggyőzőbben biztosít afelől, hogy ami lesz, az továbbra is konszolidált rendszer lesz”. Tovább haladva a cikk gondolatmenetén hozzátehetjük, hogy Antall József pártja a nagyarányú győzelmét elsősorban nem az antiszemita kampánytól befolyásolt jobboldali szavazóknak, hanem a radikális rendszerváltástól megriadt MSZP szavazóknak köszönhette. Más kérdés, hogy az MDF hamarosan – ahogy Havas Gábor írta – már a bársonyszék biztonságában, ökölrázó antikommunista párttá változott. A vereség éjszakája az SZDSZ székházában hatalmas sírva vigadó buliba torkollott. Számomra az éjszaka borzalma átnyúlt a következő napba: éppen csak hazamentem átöltözni, már mehettem is vissza a parlamenthez, ahonnan hajnalban indult az autókonvoj Pozsonyba, a közép-európai országok Havel által kezdeményezett találkozójára. Szemben ültem Antall Józseffel, újra meg újra elaludtam, s közben mindig ott visszhangzott a fülemben Janó fájdalmas és kaján morgása: „Nagy zakó lesz, fiúk!”.

Szakértő és szakértő

„van – vagy volt? – az SZDSZ-ben egy markáns, szociálisan érzékeny irányzat, amivel egyre kevésbé tud vagy akar mit kezdeni a párt. A »szabadság és szolidaritás«” összeegyeztetésének eszméje mindinkább a feledés homályába vész. Pedig vannak – leginkább talán épp az SZDSZ-ben vannak – oly erők, akik képesek erre az egyeztetésre…” – írta Eörsi János a Beszélő 1993. május 1-jei számában. Ez a szöveg hamarosan ismét el fog hangzani abban a szemelvénygyűjteményben, amelyet Révész Sándor állított össze Janó írásaiból. A hetilap előző számában, Gyúrják a lakástörvényt című írásában Eörsi János az SZDSZ parlamenti frakcióját is bírálta. A frakció ugyanis lépésről lépésre kihátrált a saját, Pető Iván és Molnár Tibor nevével fémjelzett törvényjavaslata mögül. Mindez része volt a főváros és a fővárosi kerületek közötti küzdelemnek. A parlament MDF-es többsége ugyanis, hogy csökkentse a szabaddemokrata főpolgármester, Demszky Gábor politikai súlyát, a fővárosi törvény révén az önálló városi önkormányzatok hatalmával ruházta fel a budapesti kerületek jórészt ugyancsak szabad demokrata vezetésű önkormányzatát, visszacsinálva ezzel azt a fél évszázados fejlődést, amely Pest, Buda és Óbuda egyesítése után Budapestet várossá, az ország fővárosává tette. A polgármesteri lobby vezetője Derce Tamás SZDSZ színekben megválasztott újpesti polgármester volt, az elsők egyike, aki nyíltan szembefordult az SZDSZ liberális értékrendjével. Eörsi János cikkében idézi Derce levelét, amelyet polgármester-kollegáinak írt: „ A javaslat, amit az SZDSZ leadott, mind szakmailag, mind jogilag érthetetlen, látszik, hogy akik készítették (…) az álmok világában élnek”. Szakértőként ehhez a csoporthoz csatlakozott Török Ferenc, a parlamenti SZDSZ frakció ügyvéd tagja. Eörsi a cikkében bírálta Török Ferencet, a szakértői szerepet, de közvetve bírálta Pető Ivánt is, aki végül visszavonta a javaslatát, bár az MDF annak nagy részét beledolgozta a saját javaslatába. Török Ferenc sértődött cikkben válaszolt Eörsinek, az orra alá dörgölve, hogy már nem is vele, hanem az SZDSZ egyeztetett álláspontjával került szembe. Eörsi ezt, mint a fentebbi idézet bizonyítja, aligha tagadta: a Beszélő köre és az SZDSZ vezetése között, mondhatni a hetilap megindulása óta folyt a vita arról, hogy egy párt, amely természetszerűen a szavazói számának növelésére törekszik, mennyire vállalhatja fel a legkiszolgáltatottabbak védelmének, támogatásának népszerűtlen szerepét. Viszontválaszában Eörsi a szakértő politika feletti szerepét kérdőjelezi meg. Válasza kimondatlanul Arisztotelészre megy vissza, aki azt hirdette, hogy a politika nem techné, nem szakmai ismeretek összessége, mint a sarukészítés vagy az orvoslás, hanem a társadalomban élő ember természetes képessége, hogy beleszóljon közössége ügyeibe. Ami pedig a törvényalkotáshoz kétségtelenül szükséges szakértemet illeti, a PetőMolnár-féle törvényjavaslat szakértője Győri Péter volt, a Fővárosi Közgyűlés szociális és lakásügyi bizottságának elnöke. Győri Lakástörvény” – koncepció nélkül című írásában már egy évvel korábban (Beszélő, 1992. április 18.) bírálta a kormány lakástörvény-tervezetét: „Nem számol a tervezet azzal, hogy egyre többen képtelenek önerőből elemi lakásgondjaikat megoldani, képtelenek lakáshoz jutni vagy lakásukat fenntartani (…). Nem számol azzal, hogy a gazdasági struktúraváltás megvalósíthatatlan a nagyobb helyi mobilitás, a települési rendszer átalakulása nélkül. Nem foglalkozik azzal, milyen erőforrásokból és milyen szabályozók ösztönzésére fogják az egyes magántulajdonosok felújítani a szovjet típusú panelmonstrumokat (…). A »tiszta modell« alapján az egyik bérlő szinte ingyen tulajdonos lesz, a másik pedig bármikor még a lakásából is kirakható.” Nem tudom, hogy ezek a kérdések Török és Derce mértékével mérve szakértői kérdések-e, de érvényesnek huszonhárom év múltán is érvényesek.

A botrány elmaradt

A Válassz szakszervezetet!– a rovatcím Solt Ottilia leleménye volt – cikkeinek javát Eörsi János írta. A jelenlévők feltehetőleg emlékeznek a Fidesz botrányos székház-ügyére. Úgy vélem, a legjobb cikk erről is a Beszélőben jelent meg, Havas Gábor írta. De ki emlékszik az MSZOSZ és a Frohburg Union Pénzügyi Részvénytársaság ügyére? 1991 júliusában a Magyar Szakszervezetek Országos Szövetsége, a SZOT Nagy Sándor vezette utódszervezete eladta az általa alapított Frohburg Unionnak a szakszervezeti ingatlanok jelentős részét. Holott ezek nem az MSZOSZ, hanem a magyar szakszervezetek összessége tulajdonát képezték. Az adásvételt utóbb a bíróság megsemmisítette. Ezt az ügyet azonban a sajtó nem kapta fel, nem befolyásolta az MSZP 1994-es választási győzelmét. Csak a Beszélő foglalkozott vele, a bírósági ítéletet Eörsi János ismertette, az 1992. május 23-iki számban. Igaza volt Bruszt Lászlónak: az 1990-es évek szakszervezet-történetét a Beszélő, Eörsi János cikkei nélkül nem lehet megírni.

Egyszer egy kiváló újságírónő, a Rádió egyik gazdasági rovatának műsorvezetője arról panaszkodott, hogy nem talál megfelelő gazdasági újságírókat a műsorához. Hívja meg Eörsi Jánost a Beszélőből – tanácsoltam. – A Beszélőből? – kérdezte. Hát erre nem is gondoltam. Tudtam, hogy nem fogja meghívni, nem is hívta. Pártlapok újságíróját nem hívja meg, gondolom ez járt az eszében. Pedig a Beszélő csak a figyelmetlen olvasók szemében volt az SZDSZ lapja, az SZDSZ vezetőinek a szemében nem volt az. Aztán amikor a hetilap megszűnt, egyszerre kiderült, hogy a Beszélő munkatársai, Eörsi János, Révész Sándor, Zádori Zsolt kiváló újságírók. Pedig nem lettek se jobbak, se rosszabbak, mint a Beszélő munkatársaiként. Nem is beszélve arról, hogy milyen kiváló újságírónak, publicistának bizonyultak azok is, akik nem lettek hivatásos újságírók: Solt Ottilia, Nagy András, Kisbali László, Havas Gábor, Kiss Ilona, Mink András, Neményi László, Zolnay János. Hogy magamat – merő szerénységből – ne is említsem.

(A képen a hetilap Beszélő munkatársai láthatók, középen ül Eörsi János.)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon