Skip to main content

A „negyvenes”

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Vannak emberek, akik együtt öregednek az életkorukkal – olyanok, mint a „tipikus” harmincasok harmincas éveikben, és olyanok, mint a „tipikus” hetvenesek, amikor ez utóbbi életszakaszukba lépnek. Vannak azután mások, akik egész életükben „harmincasok” vagy „negyvenesek” maradnak, függetlenül valós éveik számától. Havas Gábor számomra ez utóbbi csoport ismerőseim között talán legmarkánsabb képviselője: úgy látom őt, hogy egész életberendezése, pályafutása – s ha jól sejtem, magánélete – szempontjából vagy harminc évvel ezelőtt kijelölődött a mintaadó életidő, és ő ma is olyan, ma is úgy él, és úgy gondolkodik, mint azt negyvenes évei idején, a SZETA fénykorában és a Beszélő útra bocsátásakor tette. Úgy sejtem, e meglehetősen szokatlan erejű és intenzitású hűség hátterében fontos dolgok munkálhatnak: mindenekelőtt morális választások, de tudás és kíváncsiság, politikai elköteleződés és vonzódás a gyakorlati cselekvéshez, valamint egy vonzó életforma felépítésének és napi megélésének vágya is. Persze tudjuk: mindez nem egykönnyen összeegyeztethető – nem volt az a múltban, és nem az ma sem. Mert hogy jön össze mozgalom és tudomány, mércének tekintett elfogulatlanság a feltárandó és elemzendő tények iránt, és világos politikai és gyakorlati választás a tényeknek cselekvési programmá való átfordításában? Nem először adatik, hogy Gábor életútján gondolkozva, számomra ezek a kérdések tolakodnak az élre.

Két jelentőségteli eseményt szeretnék felidézni ebben az összefüggésben.

Az első a Magyar Szociológiai Társaság éves konferenciája 1982-ben, amelynek kitűzött célja a „többoldalúan hátrányos helyzet” vizsgálatának szakmai megvitatása volt. Ma már talán megmosolyogtató, hogy bár a tanácskozás módszerek és kutatási megközelítések amúgy ártatlannak tűnő kérdései köré szerveződött, az eredeti szándék elhalványult, mert a viták sodrában a középpontba egy fogalmi kérdés került, méghozzá sistergő politikai ütközések közepette. A kérdés ez volt: miről beszélünk, a magyaror- szági szegénységről-e mint világosan körülhatárolható csoportok léthelyzetéről és társadalom alatti pozíciójáról, vagy a „többoldalúan hátrányos helyzet” elkenő-összemosó kategóriájával különböző természetű nehézségekkel és konfliktusokkal mesterségesen együvé terelt emberek és csoportjaik jelentés nélküli egyvelegéről? A fogalmi választás persze alapjában és elsősorban politikai volt: a szegénység néven nevezése mellett lándzsát törők nem kevesebbet követeltek, mint egy ideológiai tabu elsöprését. Emlékszünk: a rendszer önképébe nem fért bele, hogy szegénység a szocializmus körülményei között is létezhet, hiszen a kommunista ideológia a fogalmat a letűnt kapitalizmus világával azonosította. Ennek ellenkezőjét állítani a nyilvános kiátkozás és a politikai megtorlás veszélyével fenyegetett. A teremben ülők jól emlékezhettek a csaknem egy évtizeddel korábbi eseményre, amikor Kemény Istvánnak az általa vezetett szegényvizsgálatról az Akadémián tartott tényszerű előadásából a szó szoros értelmében világraszóló botrány lett, kutatási anyagai elkobzásával és persze gondolatai terjesztésének legszigorúbb betiltásával. Aki tehát „a szocializmus körülményei között” kiállt a szegénység néven nevezése mellett, nagyjából tudhatta, hogy mire számítson. Csakhogy a megszólalóknak fontos adu ász volt a kezében: a SZETA-ban dolgozó szociológusok megfellebbezhetetlen példatárral szolgáltak, és eseteik beható vizsgálatával bemutatták a „többoldalúan hátrányos helyzet” fogalmának alkalmazhatatlanságát azok értelmezésére s még inkább a szegénység csökkentésére tehető lépések kimunkálására. Havas Gábor és Solt Ottilia a vita kiemelkedő szereplői voltak. Széles és meggyőző empirikus ismereteik mellett hibátlanul beszélték szakmájuk bevett hivatalos nyelvét is, és e tény külön súlyt adott mindannak, amit elmondtak. Mondandójuk és esetelemzéseik kutatási fedezete elvitathatatlan volt, és ott húzódott mögötte egy ritka külön adalék is: a megélt tapasztalat intellektuális átfordítása logikusan kifejtett elméletté és az elmélet pillérein nyugvó társadalompolitikai elgondolássá. Mindez így együtt koherens egészet alkotott, és a teremben érezni lehetett, ahogy a közönség egyre nagyobb része a pártjukra áll. A tanácskozás utóélete indirekt módon igazolta sikerüket. Néhány hónappal az esemény után az Országos Tervhivatal tanulmányt rendelt az MTA Szociológiai Kutatóintézetétől a „többoldalúan hátrányos helyzet” fogalmának lehetséges hasznosításairól és a hasznosítás korlátairól. Ettől fogva a magyar szociológia nagyobb beharangozások nélküli irányváltással félhivatalosan egyre inkább „szegénységről” beszélt, és lassan kimunkálódtak a szegénység belső rétegződésének, mindenekelőtt a társadalmi kirekesztés jelenségkörének fogalmi kontúrjai és kutatásának módszerei is.

De voltak az eseménynek áttételesebb vonzatai is. Az MSZT-tanácskozás ugyanis megmutatta, hogy a SZETA-hoz fűződő „ellenzéki tevékenység” kitagadása a hivatalos szociológiából komoly intellektuális és szakmai veszteségekkel jár. Az, hogy a „szetásoknak” ott a helyük egy szociológiai fórumon, amely – ha burkolt megnevezéssel is, de – a szegénység kérdéseit taglalja, nem lehetett vita tárgya. Pontosabban: nem lehetett vita tárgya azokon a „szoftabb” politikai kereteken belül, amelyeket a hatóságok a hetvenes évek végétől fogva igyekeztek megteremteni annak bizonyítékául, hogy kijjebb és kijjebb tolják a „tűrés” határait, amit legitimációs vágyaikban a nyugati elfogadás zálogának láttak. Innen szemlélve, a rendezvény érdekessége volt, hogy jelenlétükkel és részvételükkel a szetások nemcsak fogalmi és módszertani alternatívát kínáltak, hanem közönségük számára mindeközben testközelbe hozták egy életforma tudományos jelentőségét. A „settlement”-hagyományokra épülő szetás tudás ugyanis nem a felvonultatott esetek külső és – még oly empátiával átitatott, de – távolságtartó adatelemzésén nyugodott, hanem az esetek mellé beemelte az együttesség – sokszor a hosszabb-rövidebb ideig tartó együttélés – személyes és közösségi élményeit és tanulságait is. A beszámolók hitelét és erejét nem kis részben a személyes megélés és az élmények együttességének megtapasztalása adta. Akik ott voltunk, némi irigykedéssel hallgattuk és szemléltük mindezt: nem volt, akit ne érintett volna meg a tudománycsinálás felvonultatott alternatívája. És minderre csak ráerősített, hogy az előadók, Ottilia és Gábor szemlátomást a „helyükön voltak”: magabiztos kiállásuk szavak nélkül is jelezte belső nyugalmukat és példázta békéjüket a maguk választotta úttal és életformával. Ha minderre visszagondolok, érteni vélem, hogy szándéka szerint miért őrizte élete egyik meghatározó kereteként és mintázataként a szetás éveket Gábor a következő harminc évben is. Úgy, ahogy ő szetás volt, az ember mélyen beágyazódott kapcsolatainak közegébe, amelyből tudást, energiát és felhajtóerőt meríthetett, miközben e közeg védőpajzsként vette körül egy olyan tevékenységkör szervező erejével, amelyre – szakmai hitelük minimumának veszélyeztetése nélkül – még a szociológustársadalom leginkább párthű tagjai és a Pártközpontnak a társadalomtudományt felügyelő kultúrkatonái sem mondhatták, hogy felesleges lenne, és azt is csak kínnal, „dadogva” állíthatták – persze állították –, hogy éppen az effajta valóságfeltáró munka volna a rendszerre leselkedő legnagyobb veszély. A rendszer hitelét maguk a tények kezdték aláásni, s ahogy sokasodtak, lassan az egész felépített szocialista tudományos általaj ingoványossá, majd járhatatlanná vált a súlyuk alatt. Persze, való igaz: ennek kimondása – a „meztelen király” leleplezése – újabb szeget vert a szocializmus koporsó- jába, és mint ilyen, a rendszer utolsó órájáig kockázatos és megtorlásokkal járó tevékenység volt. De a tiltásokkal és szankciókkal a hivatalosságoknak egyre kevésbé lehetett bármire is jutni – nemcsak a „felépítmény”, de az alapok váltak tarthatatlanná. Egyszer megírandó történet, hogy mindez hogyan ment végbe, de annyi biztos, hogy a SZETA-nak nem egyszerűen mint ellenzéki politikai mozgalomnak, de mint a maga politikai szerepvállalásával egyúttal új fogalmakat és megközelítéseket kínáló tudományos alternatívának fontos része volt benne.

A második esemény, amit itt fel szeretnék idézni, Gábor kandidátusi védése. Komoly kihívásnak, ugyanakkor nagy megtiszteltetésnek tekintettem a felkérést, hogy munkája egyik opponense én legyek. A dolgozat tudományos eredményeihez és erényeihez nem fért kétség. A munka a magyarországi cigányság helyzetéről, különösen foglalkozási rétegződéséről és a foglalkozások révén kimunkálódó társadalmi pozícióinak változásairól szólt, és új jelenségként tárgyalta a rendszerváltás hozta átrendeződéseket, különösen a cigányok néhány év leforgása alatt bekövetkezett tömeges peremre szorulását a munka világában. A dolgozat mestermunka volt két diszciplína, a szociológia és az antropológia határán. Az empirikus anyag húsz év kutatásainak egészen egyedi tudáselemeket felvonultató és egyéni hangvételű párlatát nyújtotta olvasójának, és mindezt a bemutatott tények mélyfúrásszerű, összetett elemzése kísérte. Ami mindebből kikerekedett, az újszerű és félre nem söpörhető, finoman árnyalt tablókép lett egy olyan világról, amelynek értékeiről és felhalmozott kulturális tőkéjéről ritkán esik szó, annál többször lesz lenézés és ócsárolás tárgya. Az ember Havas Gábor munkájából ismerhette meg a famegmunkálás vagy a különböző fémes munkák anyagszükségleteit, a szükséges nyersanyagok előállítását, a megmunkálásnak generációról generációra átadott szakmai fogásait, hogy a folyamatot végigjárva, a termelési láncolat logikájára épülve értse és értelmezze a piacfelkutatás és a kereskedés széles terepismereten nyugvó, kapcsolódó tevékenységköreit, és átlássa a foglalkozások köré szerveződő cigányközösségeken belüli kapcsolatok feszes rendjét és sokszínűségét. Mindeközben mintegy a munkák „közegeként” került a középpontba a család élete, valamint a munkavégző cigányoknak a nem-cigány társadalommal kiépült viszonyrendszere, és ez a települési-társadalmi szegmentáltság ellenére hosszú időn át szerves beágyazódást kínált számukra. Ezt a szerves beágyazottságot először a cigányokat „mobilizáló” erőltetett iparosítás, majd a rendszerváltást követő viharos gazdasági, piaci és foglalkozási átalakulás rombolta szét, partszélre sodorva egyéneket, családokat, egész közösségeket mindazzal az ismerettel, kooperációs formákkal együtt, amit nemze- dékről nemzedékre csiszoltak és fejlesztettek. Egy szó mint száz, az ember sokat tanulhatott az impozáns munkából. Könnyű volt az opponens dolga, mert a dolgozat megannyi tudományos velleitása önmagáért beszélt.

De miközben e sokszínű értékeket elismerni és méltatni nem volt nehéz, megkerülhetetlennek tartottam, hogy feltegyem a „mindez hogyan jött létre” kérdését. Mert hiszen hazugság lett volna úgy tenni, mintha a dolgozat a tudományos kutatás és építkezés szokványos modellje szerint született volna meg, és elmellőzhetetlennek tartottam a munkában foglalt morális kérdések felvetését is. Végső soron arról volt szó, hogy születhet-e tudomány a tudományból való kitagadottság állapotában, illetve, hogy megfosztva a kutatáshoz szükséges forrásoktól és intézményes háttértől, kimunkálható-e a terepmunka alternatív módszertana és adatgyűjtési apparátusa? A dolgozat egyértelmű „igen” válasszal szolgált. Ám ebből további elháríthatatlan kérdések következtek.

Az első egy hivatásrendi kérdés: van-e dolga a „hivatalos” tudománynak az ellenzéki pozícióból és gyakorlatból született tudományos munkák és alkotóik irányában? Én úgy véltem – és úgy tartom ma is –, hogy van dolga, mégpedig többféle is. Mindenekelőtt ki kell mondania és intézményesítenie kell a pluralitás elvét. Retorikai szinten ez persze nem számított újdonságnak, hiszen a kilencvenes évek közepén jártunk, és előéletétől függetlenül, magára valamit adó értelmiségi akkortájt feltétlenül a pluralizmus és a demokrácia pártján állt – ha másban nem is, de a szavak szintjén biztos. De jobban belegondolva, voltak itt megoldandó pontok. Először is, ha politikai értelemben immár nem volt érvénye az ellenzékiség bélyegének, a tudományos közösségnek el kellett (volna) számolnia a maga viszonyulásával, közelebbről azzal, hogy beemeli-e vagy afféle csendes kiszorítással további elhallgatásra ítéli a megelőző évtized „ellenzéki” szellemi teljesítményeit – így mindazt, amit a SZETA a maga alternatív kutatási tapasztalataival szegénységről és a cigányság helyzetéről másfél évtized alatt napvilágra hozott. Másodszor tisztázandó volt (lett volna) egy első pillantásra módszertaninak tűnő, ám mélyreható politikai implikációkat hordozó kérdés: a kutató mint résztvevő tudása, a „settlement” gondolat a maga kiiktathatatlan képviseleti mozzanatával vajon beilleszthető-e az empirikus kutatás tudományosan kanonizált módszertanába? Ha a kérdésre a válasz pozitív, akkor el kell ismernie, hogy indíttatásaik és referenciáik, valamint értékválasztási paradigmáik szerint a kvalitatív vizsgálódások területén alternatív utak és módszerek léteznek. Éppen úgy, ahogy a normák szintjén az érvényesnek tekintett társadalomkutatás átjárást teremt a survey-alapú kvantitatív megközelítések és a kvalitatív kutatási irányok között, és kerüli a fontossági sor- rendeket. Márpedig a „hivatalos” tudomány akkortájt felszínre jutó ideológiai többszínűsége okán a „másság” el- és befogadása a tudóstársadalom többségi érdeke és hatalmi pozíciója megtartásának záloga volt, és maradt. Az elv érvényesítése következményekkel jár, mégpedig olyanokkal, amelyek a rendszerváltással – így mondhatjuk – csak megjelenési formát változtattak, de érvényüket mindmáig megtartották: a politikai megkülönböztetésnek, „helyes” és „helytelen” magatartások pártolásának, illetve elítélésének nincs helye a tudományban. A megkülönböztetések egyetlen alapja a kvalitás lehet, ennek kritériumai márpedig nem politikai természetűek. És ha egy munka tudományos színvonala vitán felül áll, akkor élveznie kell a támogatás és az intézményes befogadás szokványos formáit, függetlenül attól, hogy alkotója munkája fogantatásának idején ellenzéki vagy rendszerpárti beállítódású volt-e, vagy éppen politikailag „botfűlűnek”, esetleg apolitikusan „semlegesnek” igyekezett mutatni magát. Sőt. Mivel esetünkben a szerző közismert „ellenzéki” munkája miatt korábban megfosztatott a támogatás és befogadás lehetőségétől, ami mindenképpen a kutatásra fordított idő tetemes megnyújtását, a kényszerűen felhasznált személyes energiák aránytalan megsokszorozódását és a tudományos minősítési eljárás megkésettségét hozta, a tudományos közösségnek, nekünk, kollégáknak a jóvátétel felől is el kell gondolkodnunk. Ebből a gondolatmenetből egy akkoriban szokatlannak számító következtetés adódott: a tudomány feletti politikai kontroll visszaszorítása nem egyszerűen az egykori „ellenzékiekkel”, a hajdani „másként gondolkodókkal” való szolidaritást kívánja meg, hanem az „akadémiai tudomány” politikai hovatartozástól független, kollektív kiállását a gondolkodás és a kutatás szabadságának alapértékei mellett. Magyarán, a harc nemcsak a pártpolitikai hatalmak beleszólásának visszaszorításáért folyik, hanem a tudomány felszabadításáért. Ez a varázsütésre semmiképpen végre nem hajtható feladat az egész tudományos közösség szocializmusbéli történetének mélyreható kritikai átgondolását kívánja (kívánta volna) meg, ami az egyedüli biztos alapja lehet a politikai megosztottságok fölé emelkedő és immár „strukturálisan” pluralista társadalomtudomány létrejöttének és a maga ideológiai-politikai szabadsága felett őrködő önvédelmének.

A második felvetődő kérdés a részvétel és a weberi értelemben vett értékmentesség dilemmájához kapcsolódik. Az empirikus társadalomkutatás alapszabályai szerint a tények elfogulatlan feltárásának alapkövetelménye a kutató és a kutatás alanyának világos elkülönítése és kompetenciáik világos elválasztása. Tekintettel arra, hogy a kutató küldetése a megismerés, miközben általában nem rendelkezik eszközökkel a tárgyalt helyzet megvál- toztatására, morális felelősség kérdése is, hogy pozícióját mindvégig megtartsa, és a benne foglalt távolságtartást akkor is elemi szabálynak tekintse, ha magánemberként mély megrendüléssel éli át, amit feltár. A SZETA mint politikai mozgalom ezzel éppen ellentétes alapelvekre épült. A részvétel a mozgalommal kapcsolatba kerülő szegény családok életében és a segítés különböző formáinak kidolgozása a napi munka alapkövetelményei közé tartozott. Ez választást jelentett a politizálás és a tudomány között, az előbbi javára. Ugyanakkor a felhalmozott terepismeret és tudás szinte természetes módon kényszerítette ki a szélesebb társadalmi nyilvánosság megcélozását. Havas Gábor kandidátusi disszertációja a válaszadás szülötte volt, és így a munka opponensének állást kellett foglalnia a kérdésben. Számomra is meglepő volt a végiggondolás eredménye. Arra jutottam ugyanis, hogy a „SZETA-metodika” alkalmazásával nem egyszerűen releváns tudást kaptunk eladdig kevéssé kutatott társadalmi kérdésekről és összefüggésekről, hanem új ismeretként adódott a szegénység mindennapi politikumának felszínre kerülése, és az, amit a szetások munkájának révén e mindennapi politikum és a „hivatalos” politika ütközéseiről és – a fennálló rend keretein belüli feloldhatatlan – strukturális feszültségeiről megtanulhattunk. Ebben az új ismeretsorban külön jelentősége volt az értelmiségiek és a legkiszolgáltatottabb helyzetben élő szegények és cigányok között kiépíthető kapcsolatok kérdésének, aminek egyik legfontosabb vetülete a begyakorolt paternalista viszonyulások megkerülése és partneri kapcsolatokon nyugvó közös munkálkodások formáinak kialakítása volt. Messze vezető implikációk voltak ezek; nem csoda tehát, hogy bár a védés idején 1996-ot írtunk, és sok éve mögöttünk volt már a régi rendszer az „ellenzékiség” kitagadásával, az esemény a szerző teljesítménye előtti tisztelgés mellett feszült politikai megnyilatkozások színtere lett.

Nehéz volt tudni, hogy magában legbelül Gábor minderről mit gondol. De ami szeméből, arckifejezéséből és testtartásából sugárzott, az a természetesség volt. Bizonyos magától értődőséggel viszonyult a helyzethez, és minden oka megvolt erre. Hiszen a rendszerváltással értelmét vesztette az „ellenzékiség” fogalma, és ez nemcsak azt jelentette, hogy az egykor a kutatásból és a nyilvánosságból kirekesztett értelmiségieknek immár minden jogalapjuk megvolt az igénybejelentésre, hogy teljesítményük az arról leválasztott politikai tartalmaktól megtisztítva, a maga merituma szerint kerüljön mérlegelésre és megítélésre. Legalább ilyen fontos volt, hogy az önkritikus újraértékelést az egykor elfogadottak is véghezvigyék, és új referenciák, szakmai ízlések és szempontok szerint alakítsák ki, alakítsák újra viszonyukat azokkal, akik hajdan a politizálás másik térfelén találták meg a tevé- kenység és az azonosulás forrásait és lehetőségeit. Hogy ez olyan ellentmondásos terepen történik, mint amilyen egy kandidátusi munka elbírálása és a fokozat odaítélésének procedúrája, az legfeljebb némi ironizálásra adhat okot, de nem ment fel a múltbéli és jelenlegi viszonyok átgondolásának felelőssége alól. Gábor természetes testtartásának és magabiztosságról tanúskodó megnyilvánulásainak jó oka lehetett, hogy a maga esetét felkínálva, nemcsak a róla és munkájáról való vélemény újragondolásának adott teret és terepet, de utat nyitott a saját történetük, választásaik és szerepeik újraértékelésére szakmai közönségének és kollégáinak is. Ha tetszik, ő, akit sokáig munkájától és szabad véleménynyilvánításától megfosztottak, most a szabadságot kínálta fel azzal, hogy esete tanulságaiban elmerülve, ki-ki a saját történetére nézve is megfogalmazhassa magának álláspontját tudomány és politizálás viszonyáról, szakmai, politikai és morális értékek összeegyeztethetőségéről és a közöttük való választás személyes felelősségéről.

A kilencvenes évek hazai politikatörténete ezeket a kérdéseket és dilemmákat új megvilágításba helyezte, és kikényszerítette a politikai identitások újrafogalmazását. Ha annak idején a SZETA az államszocialista hatalommal perlekedett, ha a mozgalom tagjainak napi munkája a totalitárius rend szociálpolitikájának radikális kritikáját nyújtotta, akkor a rendszerváltás után mint a „másként csinálás” erős és kipróbált modelljének elvileg fel kellett volna oldódnia az új rendben. Nem ez történt: a SZETA-hagyomány a feloldódás helyett új ellenzékiség kiindulópontja lett. Persze, az új képlet más volt. Ha a régi rendszer utolsó leheletéig tagadta a szegénység létezését, az új annak túlontúl könnyű elfogadásával volt vádolható. És az igazi szembenállás forrása éppen ez volt. Mert ez az elfogadás sem morálisan, sem politikailag nem volt vállalható. Lényege szerint ugyanis azt sugallta, hogy magasabb rendű célok és értékek nevében – mindenekelőtt a gazdaság gyors piaci átalakításának érdekében – elkerülhetetlenek az áldozatok. A szegényeknek „várniuk” kell, mert helyzetük javulásának nincsen más forrása, mint az ország gazdasági előrelépése; márpedig a struktúraváltás és felzárkózás letéteményesei nem ők, a képzetlenek és tanulatlanok – így nem ők azok, akik „az emberi tőkébe való beruházás” prioritáslistájának élén szerepelnek. A felemelkedést mások, náluknál „fontosabb” társadalmi szereplők hozzák majd meg, s nekik türelemmel kell várni, míg majd sorra kerülnek. A gondolatmenet két szempontból is tarthatatlan volt mindazok számára – és immár a SZETA-nál jóval szélesebb körben –, akik egyfelől elosztáspolitikai elgondolásaikban kiindulópontnak tekintették az egyenlő teherviselés elvét, másfelől nem hittek az „automatikus leszivárgásban”, mert minden olvasmányuk és empirikus ismeretük azt sugallta, hogy kü- lön beavatkozások híján a szegények szegények maradnak akkor is, amikor a jobb helyzetű többség életnívója és széles értelemben vett perspektívája látványosan javul. Ez utóbbi jegyében olyan szociálpolitikát követeltek, amelynek fontos tartópillére komplex szegénységellenes programok kidolgozása, olyanoké, amelyek a megélhetési viszonyok konszolidálása mellett a partszélre (vagy azon kívülre) sodródó rétegek társadalmi újraintegrálására alkalmas oktatáspolitikát, a munkanélküliség kezelésére alkalmas képzési és foglalkoztatáspolitikát, valamint a szegények politikai reprezentációjára alkalmas demokratikus intézmények megteremtését tekintik feladatuknak. Kezdetben azt lehetett remélni, hogy a program jól megfér a SZETA egykori tagjai számára természetes politikai otthont kínáló SZDSZ liberális eszmerendszerével: a hangsúlyok különbsége elhanyagolhatónak tűnt az egyéni és kollektív szabadság értékei körüli alapvető nézetazonosság hátterében. Húsz év távlatából ma már jól látható, hogy a rövid időn belüli szakadás elkerülhetetlen volt. Az első parlamenti ciklusban a pártpolitizálás nem kis részben a támogató társadalmi csoportokért folyó versenyről szólt, és stabil alapok hiányában minden politikai irány számára létkérdés volt, hogy kiket, milyen csoportokat és milyen erőket tudhat maga mögött. A szegényeknek – különösen pedig a cigányoknak – ebben a versenyben nem sok lapot osztottak. Ahogy ők lekerültek a napirendről (bár igazában sosem kerültek fel rá), úgy sodródott a margóra az egyre inkább politikai képviseletükre vállalkozó SZETA is: a „mainstreammel” kialakult konfliktusok megoldása szakításhoz és a pártpolitikából való kiszálláshoz vezetett a mozgalom két vezéralakja, Havas Gábor és Solt Ottilia számára. Ők megmaradtak korábbi elveiknél, és könnyen lemondtak a hatalomról – ahogy tették ezt mindig is. „Rutinszerű” döntést hoztak, aminek előképe adva volt a SZETA töretlenül vállalt eredeti missziójában. Gábor életútja felől nézve, eltelt ugyan egy bő évtized, de ő megint „negyvenes” évei élethelyzetében találta magát, és annak politikai és morális implikációi szerint lépett és cselekedett.

De mindezzel a történetnek nem volt vége. Azért a múlthoz képest nagy változás volt, hogy az új plebejus élethelyzetet be lehetett kötni az intézményes rendbe. Igaz, hatalommal és politikai befolyással nem társult, de a szetás hagyományok képviselete immár formális keretet nyert, amikor 1993-ban létrejött a szociálismunkás-képzés a Wesley János Lelkészképző Főiskolán. Eredeti formájában és eredeti tanári gárdájával a képzés tiszavirág- életűnek bizonyult: 1999-re viharos körülmények között megszűnt, és az eredeti filozófia helyébe egy technokratikus irányultságú, intézményés jogszabálycentrikus új felfogás lépett. A szakmai váltás persze mélyebb és összetettebb szakadások, egymással ütköző morális és politikai válasz- tások egyik vetülete volt csupán – és nem is a leglényegesebb. A történetről többen és több oldalról beszámoltak már a nyilvánosságban, én itt nem erről írnék, hanem Havas Gábor szerepéről, és arról, ahogyan szerepvállalása az egyre terebélyesedő konfliktus távolról sem egyszerű kihívásai közepette újra a SZETA-mintázatot találta meg a maga számára elrugaszkodási pontnak – persze immáron más résztvevőkkel és más kiszolgáltatottságokkal. A helyzet és a folyamat értelmezéséhez hozzátartozik, hogy a főiskolán a szociálismunkás-képzés két eltérő tanrendben és részben eltérő tartalommal felállított tagozaton folyt: a „belső” tagozat nappali képzést nyújtott az érettségi után egy-két évvel jelentkező fiatalok számára; a „külső” tagozat hallgatói jobbára dolgozó és munkájuk mellett az esti diploma megszerzését célul tűző, az előbbieknél jó pár évvel idősebb emberek voltak. A két képzési irány oktatói gárdája elkülönült egymástól, és kis számban voltak, akik mindkét programban részt vettek. Más volt a filozófia is: a nappali képzés mindenekelőtt a SZETA „settlement”-hagyományaira épített, a „külső” tagozat esti képzése – már merőben hallgatóinak helyzete miatt is – nagy súlyt fektetett a szakmai gyakorlatból származó esetek feldolgozására és a tantárgyi ismeretek széles irodalmi arzenál mozgósításával való megalapozására. A két tagozat tiszteletben tartotta e felfogásbéli különbségeket, és a békés együttélés biztos alapjának látta, hogy az oktatást és a szükséges szervezeti munkát külön struktúrákba rendezze, és egymástól függetlenül kialakítsa a napi ügymenet és a döntéshozatal belső rutinjait. Mindezt egy szélfuvallat módjára elsöpörte, amikor a főiskola főigazgatója, Iványi Gábor belefogott a szak radikális átalakításába. Az új program az addig laza szövetségben, de nagyfokú belső autonómiával működő egységek hierarchikus rendbe szedése, döntési jogosítványaik elvonása és az egyszemélyes vezetés feltétlen elsőbbségére épülő, központosított irányítási rendszer kialakítása volt. A sürgős és drasztikus átalakítás mögöttes motívumai nem voltak érthetők, mert a képzés (mindkét irány) nagy népszerűségnek örvendett, és rövid idő alatt komoly hírnevet szerzett a főiskolának. Fokozta a zavart, hogy annak idején Iványi Gábor maga is a SZETA legbelső köréhez tartozott, ami addig a kölcsönös bizalom megkérdőjelezhetetlen alapjának látszott, és a hirtelen szembefordulást érzelmileg is fájdalmassá tette. Utóbb némi fény vetült a konfliktus szélesebb beágyazódására: az első Orbán-kormány egyházellenes támadásai és az „ellenzékieskedéssel” szembeni drasztikus fellépései Iványi szemében a többszörösen is „ellenzéki” főiskola létét veszélyeztették, a két tagozat oktatói körében pedig az autonómia, a gondolat- és véleményszabadság elleni támadásnak tűntek, amire az ő felfogásuk és értékrendjük szerint éppenséggel nem a jogfosztáson alapuló központo- sítás, hanem a szabadság és az autonómiák védelmében a sorok szorosabbra zárása látszott az egyetlen adekvát válasznak. Akárhogy volt is, ismét adódott egy SZETA-tanulság: az intézménykritikán nyugvó szakmai politizálásnak – ha ideig-óráig másként tűnik is, de – nincs helye a magyar szellemi és politikai életben; a felfogások ütközése csakhamar brutális hatalmi harccá válik, amelyben eleve a vesztes pozíciójából indul, aki a hatalomnélküliek – legyenek kliensek vagy diákok – képviseletét tekinti elsődleges dolgának. Márpedig a két volt tagozat tanárai ebben a tekintetben nem engedtek a negyvennyolcból. A maga politikai útjával a szerepet hitelesítő Havas Gábor pillanatokon belül oktatók és hallgatók a szó szoros értelmében egymás kezét fogó egyesülésének természetes vezére lett, aki a képviselet és szolidaritás elsődleges jelentőségéről és tartalmi, valamint eljárásrendi érvényesítéséről szóló beszédeivel, leveleivel és feljegyzéseivel „egy az egyben” hozta a SZETA-gondolatot és a régtől ismert magatartásnak az új helyzetre értelmezett modelljét. Már 1999-et írtunk, és Gábor még mindig – vagy újra – a hajdani „negyvenes” volt.

Visszafelé tekintve, felvethető, hogy mindez megérte-e. Ez persze nem Gábor kérdése, hiszen ő szemlátomást érvényesnek látta az újra és újra elismételt igenlő választ. De azért még megkérdezhető, hogy kevés siker és számos kudarc és elutasítás után maradt-e érvénye, relevanciája a SZETA-modellnek, az abban foglalt politikai és morális elveknek. A hagyomány mint mozgalom mára elenyészett. De vajon afféle sosemvolt teremtményként el is tűnt-e a föld színéről? Ha jobban megkapargatjuk, éppenséggel azt látjuk, hogy a SZETA-tradíció megsokszorozta és termékenyen szétszórta önmagát: a mind embertelenebb önkormányzati szociálpolitika mellett ott működnek kis egyesületek és alapítványok a maguk kicsiszolta „szetás” gyakorlatokkal és helyi politikai képviselettel az ország számos városában és községében. Nem egy jegyző vagy helyi családsegítő úgy tartja számon, hogy ha munkájában sikert tud felmutatni, az nem hivatalos alkalmazkodásának, hanem hajdani „szetás” megmártózásának tudható be. A szociológustársadalom nyeresége is elvitathatatlan: a nyolcvanas évek SZETA-kihívásának hosszú távú hatása volt és maradt a szegények és a cigányok élethelyzetének kutatásában a „képviseleti” gondolat markáns felvetése, azaz a partszélre sodródás és a kirekesztődés mélyen politikai vetületeinek napirenden tartása. Mindez azt jelzi, hogy Havas Gábor (ma már sajnos legközelebbi társa és munkatársa, Solt Ottilia nélkül, egy személyben) büszkén tekinthet a műre: bár nem kevés áldozatot követelt, de megérte, hogy újra meg újra visszatérjen felnőttkora legfontosabb és talán a legállandóbbként vállalt modelljéhez. Az alkotás – egy szemléletmód, egy gyakorlat és morális választások együttese – kitörölhetetlen a magyar szellemi és politikai közéletből még akkor is, ha képviselői egyelőre ott gubbasztanak az árokszélen, várva egy olyan világra, amelyben újra szóhoz jutnak a szélsőséges kiszolgáltatottság hangjai, és amelyben újra érdemes lesz képviselet és politikai jelenlét kérdéseit felvetni. Addig pedig „privátim” gyakorolhatunk, hogy a SZETA-tól nem kis részben Havas Gábor közvetítésével megörökölt és ébren tartott készségeket és tudást el ne felejtsük – napi feladatnak ez sem kevés.

Csenyéte. Vásárhelyi Bálint felvétele

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon