Skip to main content

Hét év – III. rész

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat
A rokonság útján: Betti, a második lány

Az itt bemutatott cikksorozat egy több mint tíz éves kulturális antropológiai kutatás tapasztatai alapján íródott, amelyet egy borsod megyei faluban végeztem elsősorban cigány-telepeken. A cikk négy lánytestvér sorsának alakulásán keresztül mutatja be cigányság mozgástereinek és identifikációs lehetőségeinek változásait e falusi közegekben.

E változások egyrészt az adott lokalitás hatalmi viszonyai által működő asszimilációs „rezsim” gyengülését érintik, másrészt az éppen e helyi meghatározottságokból kivezető „identitáspolitika” erősödését jelentik. A cikkben nyomon követhetjük, hogy egy adott társadalmi kontextusban, amelyben egy-egy testvér mozog, miféle erőforrást és kiszolgáltatottságot jelent, akár az asszimilációt sürgető rendhez, a helyi hatalmi viszonyokhoz történő alkalmazkodás, akár a cigány „identitáspolitikai” önszerveződés működtetése. Mindeközben a cikksorozat több mint másfél évtized időtávlatában mutatja be, hogy a fentiekre milyen hatással vannak a rendszerváltáshoz köthető, mindmáig zajló strukturális és gazdasági átalakulások.

Az előző részekben a szülők társadalmi beágyazottságával, illetve legidősebb lány sorsát irányító kényszerekkel ismerkedhettünk meg.

Egy „kérdéses” viszony

Ha a klasszikus antropológia fogalomkészletével igyekeznénk megragadni e cigány közegekben a házasságok irányait megszabó ideológiákat, akkor mindenképpen az exogámia kifejezést használnánk: ezek a közegek tehát nem tartják kívánatosnak a „vér szerinti” rokonok közti házasságot. Sokak szerint az bűn, viszont úgy tartják, a büntetés a szülők utódait sújtja majd valamilyen betegség formájában. Ugyanakkor lépten-nyomon kiderül, hogy egyébként megbecsült házastársak „valahonnan” rokonok, sőt sokszor nem is kell messze menni a közös ős felkutatásában. Az ilyen házasságokról mindenki tud, de a pár „összejövésének” időszakán kívül, amikor kapcsolatuk megítélése egyébként is beszédtéma, ritkán kerül szóba viszonyuk „bűnössége”. Vajon mi magyarázza az ellentmondást, hogy – bár „bűnnek” és elkerülendő dolognak számít a „vérszerinti rokonok” közti házasság és gyermekvállalás – mégis könnyen szemet hunynak az ilyen „vétkek” felett, és tulajdonképpen legitim viszonynak tekintik ezeket a kapcsolatokat.

Azt mindenképp meg kell említenünk, hogy az ebben a közegben élők meglehetősen rugalmasan bánnak az általuk gyakran hangoztatott ideológiákkal. Különbözőségek széles tárháza válik elfogadhatóvá, ha az illető valamiképpen garantálja az egyébként megfellebbezhetetlen kötődéseit, amelyek általában a cigánysághoz és azzal együtt a rokonságához fűzik. A „vérrokonok” közti házasodás pedig távolról sem olyan eset, amely ritkán történik meg; szinte minden „felháborodó” tisztában van vele, hogy a közvetlen környezetében is akadnak számára nagyon is fontos emberek, akik hasonlóképpen valamilyen ágról rokonukban találták meg életük párját. Kérdés tehát, hogy vajon miért jönnek létre viszonylag gyakran ezek a kapcsolatok, annak ellenére, hogy alapvetően senki sem tartja tanácsosnak őket?

Az úgynevezett „vérrokonság” igencsak változékony társadalmi jelentés. Ezek a jelentések a „társadalmi” és a „természeti” „ősi” ellentétpár körül forognak (Edwards-Strathern 2000, Carsten 2004, Rubin 1994).

Anélkül, hogy részletesen foglalkoznánk az úgynevezett „természeti” és „társadalmi” kötődések megkülönböztetésének dekonstrukciójával, érdemes megemlíteni Judith Butler megállapítását, mely szerint ez az ellentétpár eleve nem tartható, hiszen a testek anyagiságát a regulatív normák által megszabott megtestesülés egyik formájaként kell elképzelni (Butler 2005). Ezek az élettel való felruházás erejével bíró szabályozó apparátusok – pl. a heteroszexualitás, a „faj”, a vér szerinti kötődés ideája – teszik lehetővé a „testek anyagiságát”. Butleri terminusban a regulatív normák működése mintegy előfeltételei az „emberi létezésnek”, a heteroszexualizált nem példájánál maradva a születés pillanatában a „kisfiú” vagy „kislány” életre hívó megjelölés hozza létre a megélhető és legitim testiséget.   A tét tehát többé nem a „természeti” és „társadalmi” ellentétpárral való bíbelődés, hanem az, hogy feltérképezzük, vajon ezen életre hívó megtestesülések folyamatában hogyan jelenhetnek meg olyan testek, amelyek addig tiltva voltak a létezéstől, a megvalósulhatóság és az elgondolhatóság határán tengődtek, mint például a heteroszexualitás rezsimjének „szükségszerű” kárvallottjai.

Saját terepemnél maradva, a „vérszerinti rokonság”, a „vérszerinti kötődés” és a „cigányság” jelentéseinek együttes működése a heteroszexualizált nemhez hasonlóan olyan erővel bíró „szabályozó apparátus”, amely létre hozza a saját „konstitutív külsejét”,(Butler 2005) azaz a megélhetetlent és az elgondolhatatlant. Vagyis, egyszerűbben fogalmazva nem rokonként ezekben a közegekben szinte „nem lehet” cigánynak lenni, egy ilyen állapot mentális és fizikai megsemmisülés rémével fenyeget.

Ilyen értelemben nem az a feladat, hogy hol találjuk a „csupán” társadalmi határán túl a „vérszerinti” természeti valóságát. Vagy, hogy kimutassuk e megkülönböztetés „relatív” voltát és erőteljesen konstruált természetét. Legfőbb feladatunk felvázolni, hogy miképpen történik e valósággá testesülés folyamata, és ez által mi válik megvalósulhatatlanná, elgondolhatatlanná, azaz mi kerül ki a létezés terrénumából és a társadalmi gyakorlatok folytán hogyan kerülhet oda vissza (Butler 2005). Tanulmányom 3. részében, Betti történetén keresztül nyomon követhetjük azokat a mozgástereket és kényszereket, amelyeket a rokonság, a vérszerinti kötődés, a nemiség és a cigányság egymásba fonódó „szabályozó apparátusai” jelenhetnek.

A rokonság és az otthon

Ahhoz, hogy megértsük, vajon e közegekben miért játszható ki igen könnyen a „vérszerintiség” szabályozó apparátusa, szemügyre kell vennünk annak működését. Maga a „vérrokon” ritkán használt kifejezés, sokkal inkább a fentebb már említett „fajta” a szokványos megnevezése ezeknek a kötődéseknek, amely azon kívül, hogy szintén megkérdőjelezhetetlen viszonyra utal, sok esetben a cigányságnak mint hovatartozásnak a jelentéseit is mozgásba hozza: „megtagadja a saját fajtáját”, vagy „kiáll a fajtája mellett” egyaránt utalhatnak a cigányságra és a „vérrokonokra”. A cigányság azonban mint hovatartozás a szituációk jelentős részében csak a rokoni kötődéssel együtt nyújt biztonságot, azon kívül szinte „életveszélyesnek” tűnik. Igen ambivalens kötődés ez, számtalanszor éltem meg, külsőm révén félig-meddig saját tapasztatként is egy-egy olyan találkozást, amelyet a „közös” cigányság hozott létre. Ám ezekben a helyzetekben annak biztonságát csak a közös rokoni szálak felderítésével lehetett megteremteni.

Egy alkalommal Gyuri barátommal vonaton utaztunk. Az egyik megállónál számtalan új utas mellett felszállt táskákkal megpakolva egy „csapat cigány”. Gyuri gyanakvással vegyes szimpátiával figyelte őket, amint napi ügyeiket hevesen tárgyalva elhelyezkedtek a kupénkban. Ők is hamar feltérképeztek minket, majd amikor éppen azon vitatkoztak, hogy lehet-e bent dohányozni vagy nem, természetes hirtelenséggel szólítottak meg minket. Gyurika megijedt, de tetszett is neki a közvetlenség, amellyel a „cigányok” megszólították. Ijedelme, főleg fiúként, nem volt alaptalan, hiszen egy olyan közegben, ahol az interakciók örök tétje, hogy a másik mennyire „teszi magát”, mennyire „gizda”, azaz mennyire néz le és sért meg, az önérzet eme sérülékenysége mindig potenciális feszültségforrás. Ha kipattan ez a feszültség, akkor automatikusan működésbe lendülnek a rokonság hálózatai, többé már nem az a kérdés, hogy ki mit mondott, kinek van igaza, hanem, hogy ki kinek a „testvére”. Így könnyen válhat egy egyszeri személyes kötekedésből akár tömegverekedés is. A szolidaritás fokozataiban a „fajta” előbbre való a házasság útján szerzett rokonoknál vagy esetleges barátoknál, ilyen értelemben „idegeneknél”. Az „idegen cigányt” nem védi meg senki, legalábbis „alanyi jogon” nem számíthat védelemre. Ez olyan tudás, ami személyes tapasztalatok hiányában is biztosnak tűnik. Ismerkedésünk az „idegen cigányokkal” a közös ismerősök felkutatásával folytatódott, amely általában a közös rokoni szál megtalálását jelenti. Gyurika örömmel konstatálta, hogy egyik útitársunk felesége szegről-végről rokon az ő sógorával. Habár ez nem tűnt túl erős kötődésnek, ahhoz éppen elegendő volt, hogy az utazásunk további része teljes nyugalomban teljen számára.

A közös rokonok felkutatása mindig elsődleges olyan szituációkban, amikor elviekben „idegenek” találkoznak egymással. A rokoni viszonyok keresztül-kasul behálózzák a környék és a régió falvait, városait. Egy fiatal ezeken mozogva tehet szert új ismerősökre, és találhatja meg majdani házastársát. Ha egy hálózatként képzeljük el egy tinédzser gömbaljai útjait, amelyeket kapcsolatai lehetővé tesznek, akkor, az esetek nagy részében Gömbalja lesz a központ. Gömbaljáról szülei vagy esetleg már felnőtt, házas testvérei kötődésein keresztül juthat el főként környező falvak, városok cigánysoraira. Míg terepmunkánk házigazdája, Rudi gyermekei anyjuk mányi származása miatt gyakran látogatnak ki a többiek szerint félelmetes mányi cigánytelepre, addig például Rudi testvérének, Erzsinek a gyermekei Tomajba járnak apai nagymamájukhoz az ottani cigánysorra. De sem Rudi, sem Erzsi gyermekei nem mennének szívesen a másik helyre, hiszen ott számukra többségében „idegenek” élnek.

Tibi és Jutka lányai azonban nem mentek sehova, hiszen apjuk és anyjuk is gömbaljai, és a másod-unkatestvérség mint kötődés, nem bír akkora erővel, hogy a hely idegenségét feloldja, főleg akkor, ha a hely és a rokonság egymásba fonódva, egymást erősítve biztosítja a cigányság egyetlen megélhető módját. A rokonság jelentőségéről szólva sosem feledkezhetünk el a hely legalább ilyen lényegi szerepéről. Bár a rokonsági hálózatok adott esetben könnyedén szelik át mind a földrajzi, mind a társadalmi távolságokat, a hely a rokonsághoz hasonlóan alakítja a cigánysághoz köthető jelentéseket. Ahogyan a nem saját, kiterjedt rokoni hálózatokat a cigányság stigmatizációjából fakadó morális ítéletekkel látják el, mint pl. a Pusomák („Sasojok”) „retkesek” és a Farkasék „kényesek”, úgy a mányiak „rabló cigányok”, a darácsiak „elmaradottak”, a tomajiak „beképzeltek”, azaz valahol lakni, ahogy valamely rokonsághoz tartozni, valamilyen cigányságot is jelent. Egy falu elhagyása tehát együtt jár azzal, hogy az illető cigánysága is megváltozik, ő maga is „rablóvá”, „beképzeltté” vagy „elmaradottá” válhat.

A falu társadalmi viszonyrendszerei tudják biztosítani a biztonságos cigányságot, hiszen egy „cigány” több szinten függ a magyaroktól és a falu elitjétől, döntéshozóitól. Betti szülei úgy költözhettek be a faluba, hogy „mindenki tudta”, ők „rendes cigányok”, e „tudás” nélkül nem sok esélyük lett volna. Tibi, Betti apja, az apjától megörökölt jó kapcsolatainak köszönhetően kapott munkát egy helyi magyar vállalkozónál, ami családja anyagi helyzetét egy darabig a cigány átlag fölé emelte. Később, amikor a vállalkozás már nem működött, és beteg lett, szintén a magyar elittel kialakított viszonya biztosította számára, hogy őt vagy feleségét behívják közmunkára, és ne pusztán a segélyből kelljen élniük. Habár elviekben a miskolci szakértői bizottság dönt a gyermekek iskolaérettségéről és képességeiről, mégis a helyi viszonyok garantálták Betti és testvérei számára a kisegítő osztályok elkerülését. Végül, de nem utolsósorban, a Vásárhelyi család pozíciója, „kvázi magyarsága” csak a falu viszonyrendszerén belül volt értelmezhető, csak ott jelentett bizonyos előnyöket, a faluból kilépve ugyan ki „tudta”, hogy ők „rendes cigányok”, nem „retkes Pusomák” és nem is darácsiak?!

A falu és a rokonság egymásra záródva hoztak létre egy olyan helyet, ahol Betti biztonságban nőhetett fel. A 2000-es évek elején, mikor Betti tinédzserkorba ért, ez a fajta összezáródás a falu és rokonság között virágkorát élte. A Balogh család ereje teljében volt, mindkét meghatározó ágon élt nagyszülő, akik mint egyfajta központ tartották össze a testvéreket és azok gyermekeit. Nagyobb ünnepeken mindig összegyűlt a család, gondosan ügyelve a rokonság határainak őrzésére. Amíg azonban a szülők hatalmas energiát fektettek abba, hogy testvéreiket megtartsák a „család” számára, legyőzzék a házasságok révén keletkezett kötődéseket, addig Bettiék generációja természetesnek vette azokat a „testvéri” viszonyokat, amelyeket éppen ezek a házasságok teremtettek. Betti minden feszélyezettség nélkül sétált ki a falu másik cigánysorára, hogy a Farkas és Balogh család nászaiból született unokatestvéreit meglátogassa, szemben a szüleivel, akiknek ez mindig problémát okozott, hiszen a Baloghok a Farkasékat testületileg „beképzeltnek” és „lenézőnek” tartották. Ezen vaskos ítéletek ellenére Jutkáék generációjában nem egy ilyen házasság köttetett, így Betti korosztálya számára a két rokonsági hálózat immár összeért. Míg Jutka testvérétől, Imrétől, aki Farkas lányt vett feleségül, örökös játszmázást, egyeztetést követelt, ha mindkét nagycsalád ünnepein részt akart venni, addig fia, Imruska a legnagyobb szabadsággal ingázhatott a két família között.

Bettiék korosztálya egyébként is abban a szerencsés helyzetben volt, hogy születésük idején egy kisebbfajta baby-boom zajlott. Így aztán a kétezres évek elején tinédzserkorba érők nem pusztán a szüleik által felépített gömbaljaiság és a faluban komoly erőt képviselő rokonság védelmét élvezhették, hanem számos, velük egykorú unokatestvérük révén élénk társasági életet is élhettek. E biztonság azonban nem pusztán a cigány-közegek szerencsés alakulásából eredt. Ez a korosztály még a nem „elcigányosodott” gömbaljai iskolában járta ki a 8 osztályt, vagyis abban az intézményben, amely leképezte, és így fenn is tartotta a falu társadalmi viszonyait, hiszen az maga a „rend” szimbolikus intézménye volt. Betti és a vele egykorú fiatalok számos előnyét élvezhették ennek a „rendnek”. Szüleik helyi társadalmi viszonyokba betagozódott helyzete megkímélte őket azoktól az erőfeszítésektől és terhektől, amelyek az utánuk következő korosztályt sújtották. Míg a Bettiékét követő generációnak már új kapaszkodókat kellett találniuk cigányságuk értelmezéséhez, addig ők radikális kényszerek nélkül találhattak új azonosulási formákat.

Betti tinédzserkorában, amikor megismertem, magától értetődő biztonsággal és örömmel mozgott a rokonság és a hely védelem nyújtotta terrénumán. Nővérével ellentétben szülei őt egyfajta „cigány” szépségkirálynőnek kiáltották ki, nőiségét és cigányságát, vagyis cigány nőiségét mintegy követendő példaként állítva a többiek elé. Betti „királynőségét” világos barna bőre és szülei társadalmi pozíciójának történő finom megfelelése garantálta. Betti csendes szerénységgel nyugtázta szülei ambícióit, igyekezett minden olyan társadalmi színtéren helytállni, amelybe helyzete folytán került. Nem kisegítősként, magyarokkal járt egy osztályba három-négy cigány-magyar osztálytársával együtt. Iskolai teljesítménye nem okozott problémát, bár nem volt kifejezetten jó tanuló, sem a tanulmányi eredményei, sem az iskolai jelenléte nem ingatták meg legitim jelenlétét a magyar osztályokban. Betti látszólagos könnyedséggel sajátította el a cigányság mint nem létező különbség kötelező jegyeit. Azonban szüleivel és nővérével ellentétben ő máshogy vállalt szerepet a „rendes cigányság” őrzésében, kevésbé kötötték le az ennek nem megfelelő rokonok feletti ítélkezések, ő inkább, úgymond, „segítségképpen” adta át tudását. Mikor egyik unokatestvére óvodai ballagására készült, észrevétlenül korrigálta a kislány szüleinek „hibáit”, szépen „kigyomlált” az öltözetéből minden olyan elemet, amely a „ciki cigányság” ítéletével sújthatta volna kis rokonát. Betti pontosan ismerte az iskola intézményének dresszkódjait és viselkedési normáit, hiszen neki is ott kellett helytállnia nap, mint nap, és mindezt viszonylagos sikerrel tette.

Az iskola, mint láttuk, olyan színtérként működött, ahol bizonyos pozíciók felülírhatták a cigány-magyar különbségtételt; a diák–tanár, felnőtt–gyerek különbségtételek a tanítás idejére sokszor meghatározóbbnak bizonyultak. Betti, ahogy nővére is, a cigányság viszonylagos irrelevánssá válásáról számolt be. Ugyanakkor hamar feltűnt, hogy az iskola végeztével Betti semmiféle kapcsolatot nem ápol nem cigány osztálytársaival, nyári szünetben fel sem merült, hogy esetleg közös programot csináljanak, vagy egymást meglátogassák. Mikor ennek okairól Bettit és hasonló helyzetű unokatestvérét faggattam, homályos válaszokat kaptam: „mert ők nem olyanok.” – mondta Betti, „de hogy érted, hát azt mondtad, jófejek?” – kérdeztem. „Na most – vette át a szót a nagyobb hangú unokatestvér – velük nem lehetsz úgy önmagad, mint itt, ha mondjuk Imrusékkal vagyunk, ott mondhatsz bármit, csinálhatsz bármit, mi egy banda vagyunk!” „ A lányok ott (az iskolában) olyan kényesek, de rendesek amúgy!” – fejtette ki Betti valószínűleg maga számára sem megfogalmazható fenntartásait. Annyi azonban biztosnak tűnik, hogy a „magyarok” közti jelenlét a folyamatos önkorrigálás, öncenzúra terhét jelentette. Ezt igazolja az a sajátos humor, amit e közegekben tapasztaltam, amikor is a vicc forrása a „cigányság” hirtelen napvilágra kerülése egy olyan szituációban, ahová „az nem való”. Betti szülei hónapokig ismételgettek egy jelentet lányuk egyik középiskolai felvételi beszélgetéséről, mindig nagy derültséget kiváltva ezzel a hallgatóságból, és Bettiből. A történet így szólt: A felvételi bizottság látva a „kislány” megszeppentségét, igyekezett valamilyen gátlásoldó témával kezelni a helyzetet: „Na, és mond Betti, szeretsz-e diszkóba járni?” – kérdezték. A kérdés talán túl jól sikerült, mert Betti magáról elfeledkezve „első kézből” válaszolt: „Dik, he!El se engednek!” – mintegy leleplezve saját cigányságát. A szülők a történet komikumával együtt természetesnek vették, hogy Betti itt vágta el magát e felvételi bizottság előtt, „véletlenül” kibukó cigánysága miatt nem nyert felvételt a középiskolába.

Abban a társadalmi rendben, ahol a cigányság mint elfedendő, szégyellendő és csakis a rokonság privátszférájában megélhető identitás jelenik meg, ott mindig számolni kell elnyomásának terheivel, amely nem könnyű feladat egy Bettihez hasonló kiskamasz számára. Így nem is látszik olyan különösnek, hogy Betti nem ment el a saját nyolcadikos bankettjére, annak ellenére, hogy állítása szerint jóban volt osztálytársaival. Úgy tűnt, jobban lekötötték a ballagási bulijával kapcsolatos érzelmi energiák. A mulatságot szülei már hónapok óta szervezték, hiszen egy ilyen ünnep a család összetartozásának legfőbb reprezentációját jelenti. Ezen ünnepek szervezésénél némiképp háttérbe szorul maga az ünnepelt személyisége és iskolai teljesítménye, sokkal lényegesebb szempont, hogy ki kap meghívót és ki nem, ha valamelyik családtagot két helyre is hívják, mert esetleg házastársa rokonságában is hasonlóan nagy esemény van készülőben, akkor melyiket választja. Betti ezekbe a vitákba nem szólt bele, viszont szülei minden anyagi erejüket ebbe a buliba fektették, így a bankett esetleges költségeire nemigen maradhatott forrás. A szegénység pedig az egyik legfőbb tapasztalat, amit álcázni kell, a legmarkánsabb „jel”, amely a „nem vállalható” cigányságra utal. Mindenesetre Betti nem bánkódott távolmaradásán, hiszen voltak neki sokkal fontosabb kapcsolatai is, olyan társasága, amely messzemenőkig pótolta és felülírta az osztálytársi kötődéseket: ez pedig a „banda” volt.

A banda

A „banda” gerincét a Balogh és Farkas család nászaiból született gyermekek, a társadalmi pozícióban hozzájuk közel állók, valamint a rokonsági hálózaton keresztül kevésbé kapcsolódó, de szomszédsági viszony által hasonló erősséggel kötődő tinédzserek alkották. Ők főként az egyik faluvégi cigánysorról és a köztársaság úti telepről kerültek ki. Ezeket a fiatalokat erősebben motiválta a rokonsági és lakóhelyi összetartozás, mint a rokonság határainak meghúzása. Ennek ellenére a három nagyobb famíliából a Pusoma család tinédzserkorú gyermekei nem képezték szerves részét a társaságnak, bár esetleges jelenlétüket nem nézte senki rossz szemmel. Fontos megemlíteni, hogy a „bandához” tartozók voltak az első cigány-magyar generáció a faluban, akiket szüleik immár meg tudtak és meg is akartak kímélni a gyermekmunka fáradalmaitól. Apáik már 14 éves koruk óta dolgoztak, előtte pedig még gyerekként az iskolát sokszor hanyagolva, szüleikkel tartottak pénzt keresni. Anyáik hasonlóképpen 12-13 éves korukban már oroszlánrészt vállaltak a háztartás fenntartásában, és 15-16 évesen maguk is anyák lettek. Számukra elsődleges szempont volt, hogy gyermekeiket megkíméljék az ezzel járó nehézségektől és legfőképpen az ezt kísérő stigmatizációtól. Tették ezt többek között azért, mert messzemenőkig hittek a fennálló társadalmi rend erejében, abban, hogy elért eredményeik, az iskolai teljesítmény alternatívát jelent majd felnövekvő gyermekeiknek. Betti sok mai kortársától is különbözve nem vitt háziasszonyi, vagy pótanyai feladatokat, annak ellenére, hogy két, nála jóval fiatalabb húga volt. Az fel sem merült, hogy szüleit kisegítve maga is gombázni vagy „csigázni” esetleg szüretelni menjen, hiszen szülei is csak ez utóbbiban vettek részt. A banda többi tagja hasonlóképpen mentesült ezektől a munkáktól; persze voltak olyanok, a szegényebbek vagy a legidősebb lányok, akik vittek ilyen feladatokat, de nekik is maradt annyi szabad kapacitásuk, hogy a társaság életében aktívan részt vegyenek. A Pusoma család gyermekeinek viszont nem állt rendelkezésére sem ennyi szabadidő, sem az a biztonságos társadalmi háttér, amely a cigányság egy új megélését tette volna lehetővé.

A bandába verődött fiatalok, főként a fiúk, korábban nem működő vagy kevesebb erővel bíró azonosulási mintákat találtak maguknak. Magukat „gettósoknak” hívták, és előszeretettel hallgattak afro-amerikai rapzenét. Az afro-amerikai analógia számukra már nem feltétlen a cigányság elfedésére szolgált, hanem annak egy vállalható, megélhető kifejezésére. A cigány-sori fiatalok szemében az egyébként jóval alacsonyabb presztízsű köztársaság úti telep az igazi „gettót” képviselte, ahová vagányság, és nem szégyen kimenni. Sokszor olyan fiatalok is megjelentek, akik semmilyen rokoni szálon nem kötődtek az ott lakókhoz, egyszerűen élvezték az együttlétet, és potenciális partnereket kerestek a nem rokon lányok körében. Mire ezek a fiatalok „bulizó” korba értek, Gömbalján már nem működött éjszakai szórakozóhely, ennek ténye is jelezte azt a változást, amely során lassan erodálódott az a biztonságos társadalmi színtér, amelybe Bettiék belenőttek, és élvezhették előnyeit. Ők azonban ebből természetesen semmit sem vettek észre, nem is volt szükségük „magyar” szórakozóhelyre, megcsinálták a maguk diszkóját hétről-hétre a köztársaság úti telep egyik lakatlan házában. Valaki mindig hozott hangfalat, másvalaki a dj-éskedést vállalta magára, a szülők pedig örültek, hogy gyermekeiket biztonságban tudhatják, hiszen sem „idegen” cigányoktól, sem a „magyaroktól” nem kellett tartani. Bár sokszor megjelentek „idegenek”, de ők mindig valamelyik gömbaljai rokonukhoz csatlakozva jöttek, szomszéd falvakból, elfogadva alapvető „vendég” helyzetüket, így aztán ritkán robbanhattak ki a fentiekben vázolt sérülékenységből fakadó konfliktusok, verekedések. Ha ilyesmi mégis előfordult, az általában azonos forgatókönyv szerint zajlott, ugyanazokkal a szereplőkkel és konfliktuskezelési móddal.

Egy alkalommal Anti és Jancsika ugrottak egymásnak, ők ketten nagybácsi-unokaöcs viszonyban álltak egymással. Valamely nőügy vezetett kötözködéshez kettejük között, szó szót követett, a többiek pedig igyekezetek megelőzni a verekedést: „A bátyád, he! Ozt mégvele kötekedel?!” – figyelmezették Antit. Hamarosan azonban elszabadultak az indulatok, immár csak erővel sikerült visszatartani a feleket, mindenki kereste a helyét a jelenleg kibogozhatatlan rokoni szolidaritások hálójában. A 17 éves Roland megkövülve figyelte az eseményeket, majd tetteivel is jelezve belső konfliktusát, ingét kétfelé szakította és felkiálltott: „He, Istenem az égből!!! Hát az egyik a testvérem, másik a bátyám, most melyiküket védjem?!” Kétségbeesett kiáltása meghallgatásra talált, és mindenki tudta, mi a megoldás: „Hívjátok ki Rudi bátyát!” – hangzott a felszólítás mindenhonnan, remélve, hogy a telep és a Balogh-család egyik legelismertebb férfi tagja hamar rendet teremt a kötekedők között. Pár kisebb fiú haladéktalanul teljesítette feladatát, Rudi nem késlekedett, tekintélyt parancsoló megjelenése le is hűtötte a kedélyeket, és a buli folytatódhatott tovább. „Rudi bátya” azonban csak a helyi viszonyok között viselhette ezt a felelősségteljes szerepet, egyrészt a részvevők többségével rokonságban állt, másrészt termete, férfiassága, akkoriban nagyjából rendezett anyagi helyzete, valamint a helyi „hagyományőrző” zenekarban is kivívott tekintélye biztosította pozícióját. A fentiek miatt még azok is elismerték, akik másik rokonsági hálózatokban mozogtak otthonosan, hiszen gömbaljai révén tudtak Rudi e kedvező tulajdonságairól.

Betti szüleinek tehát semmi okuk nem volt rá, hogy lányukat ne engedjék el az „Öreg Házba”, ahogy a bulik helyszínét hívták, nem pusztán unokatestvérei társaságában és a falun belül tudhatták lányukat, hanem nagybátyja oltalmazó tekintélye alatt is. Habár a magyarok nem nézték kifejezetten jó szemmel a cigány-magyar fiatalok ezen önállósodási kísérleteit, de mivel a zene hangerejét letompította a pincehelyiség és tinédzserekkel egyébként sem volt túl sok konfliktusuk, korlátozó intézkedéseket egy ideig nem vezetett be a falu vezetősége.

A rokonság szoros ölelése

A fentiekből úgy tűnik, akkoriban Gömbalján minden adva volt egy Betti-féle tinédzser számára a boldog kamaszkorhoz, egy valami azonban nyugtalanította ezeket a fiatalokat: „Ha megnézed, itt nekem mindenki rokon, vagy így vagy úgy, bátyáim az összes.” – panaszkodtak a lányok. A fiúk a népi bölcsességek iróniájával nyúltak a kérdéshez: „Deréktől lefelé nem testvér” – mondja egyikük. „Reggel húgom, este dugom” – kontráz a másik. Azt természetesen tudni kell, hogy a „testvér” és a „húg” kifejezések minden olyan oldalági rokonra vonatkoznak, akiket akárcsak a legtávolabbi közös ős köt egymáshoz, pl. egyetlen üknagymama. Ezen önmagába záródó kapcsolathálóból a „kívülről” érkezett fiúk és lányok jelenthettek menekvést. Ez részben így is volt, sokan a Gömbaljára rokonukhoz vagy haverjukhoz látogató fiúval vagy lánnyal találtak egymásra, megint mások szomszédos falvakban, városokban, ahová szokásos rokonlátogatásaik alkalmával mentek. Habár a „vérrokonok” közti házasság mindenképpen elkerülendőnek látszott és szégyenletes viszonynak minősült, a gyakorlati életben kevésbé vált problematikussá, mint az „idegennel”, azaz nem rokonnal kötött párkapcsolat.

Az „idegen” ugyanis, mint a fentiekben is láttuk, számos veszéllyel fenyeget, már maga a lénye fenyegető, hiszen más rokonsági hálózatba illeszkedik, más falu vagy városka viszonyaiban van otthon. Mindez pedig azt jelenti, hogy máshogyan „cigány”, mindenképpen kivezeti jövendőbelijét a cigányság ama biztonságos terrénumából, amelyet az illetőnek a rokonsága és a helyi viszonyok rendje nyújtott. Mindez különösen a lányokat érinti érzékenyen, hiszen ők nagyobb valószínűség szerint költöznek a fiú családjához, mint fordítva. Természetesen azok, akik Bettinél kevésbé voltak haszonélvezői ennek a rendnek, könnyebben is mentek bele olyan viszonyokba, ahol a másik fél számukra némileg ismeretlen közegből érkezett. Betti és a hozzá hasonló fiatalok, akiknek már a szülei házasságai is a rokonság és a hely egymásba záródását segítették, sokkal többet kockáztattak volna egy ilyen viszony kialakításával: „Áh – ismételgette Betti – én el nem mennék Gömbaljáról, na, most egy másik faluba?! Minek?! Akkor már Egerbe, ha úgy lenne!” – álmodozott. Ez az Eger azonban inkább a mobilitásról szőtt leányregények helyszínének tűnt, mint reális lehetőségnek. „Itthon” maradva viszont Betti többnyire csak unokatestvéreibe botlott, akiknek „testvérségét”, ha az távolibb kötődést jelentett, könnyen elhomályosították a bandán belüli nemi szerepek, főleg olyan esetekben, mikor a fiú és a lány más-más telepen nőtt fel, így a szomszédsági viszony nem erősítette a „vérrokoni” kapcsolatot. A „bandát” egyszerre tartotta össze a testvérség, a közös társadalmi pozíció, valamint az ehhez választott szubkultúra. E három tényező erőteljes kapaszkodót nyújtott a férfiség és a cigányság egymás általi megéléséhez. A „gettós” „rapper” stílussal ezek a fiatalok úgy találtak utat a mainstream divathoz, hogy közben levethették a cigánysággal járó folyamatos öncenzúra terheit. Ez a férfiség természetesen nagyon imponált a lányoknak, köztük Bettinek is, ekképpen a testvéri kötődések és a nemi vonzalmak kissé összegabalyodtak, az egyik sokszor elhomályosította a másikat.

Természetes felvetésnek tűnhet, hogy mi más vezethetne ki ezen összekuszálódott szálakból, mint a középiskola a maga új és nem rokoni alapon szerveződő kapcsolathálóival. Magam is kíváncsian követtem e fiatalok, köztük Betti középiskolai teljesítményét és viszonyaik alakulását. A társaságból szinte mindenki, ahogy ő is, a közeli városok valamelyik szakmunkásképzőjében tanult tovább, sokan egy intézményben, de nem egy osztályban. Ezek a hatalmas, több ezer, főként hátrányos helyzetű tanulót fogadó intézmények igencsak különböztek a gömbaljai iskolától. „Itt nem tanulás folyik, hanem bornyúskodás” – foglalta össze Betti a helyzetet. Maga a tény pedig, hogy egy egyébként is bizonytalan kimenetelű szakmáért beláthatatlanul hosszú, 5 évet kell tanulniuk, szintén erősítette a lemorzsolódást. Döntő többségük, ahogyan Betti is, egy vagy két év után feladta az iskolát. Kérdés azonban, hogy az iskola miért nem tudott olyan közeget biztosítani, amely megtartja ezeket a fiatalokat, miért nem nyújthatott a maga újszerűségével, izgalmaival egy erős alternatívát a falubeli viszonyokhoz képest? Betti eladónak tanulva negyvened magával járt egy osztályba, zömmel lányokkal: „Kényeskednek, beképzeltek, teszik magukat, de mire?!” –foglalta össze élményeit. „De cigányok vagy magyarok inkább?” – kérdeztem. „Fele-fele, de van, aki még magyarnak teszi magát” – felelte. Az mindképp kiderült, hogy Betti nem szívesen járt iskolába, év végén pedig több tantárgyból megbukott. De akkor őt már egy még a testvérségnél is erősebb vonzalom kötötte Gömbaljához: majd egy éve titokban együtt járt másod-unokatestvérével: Rolanddal.

Roland és Betti kapcsolata még sokáig előttem sem volt nyilvánvaló, pedig kívülálló helyzetem nagyon is alkalmassá tett arra, hogy mások elől féltve őrzött titkokat bízzanak rám. Egy-egy elejtett megjegyzésből következethettem szerelmükre, míg egy nap Zsanika a fülembe súgta: „Ők amúgy együtt vannak, de Jutka nene és Tibi bátyja nem tudhassa, testvérek, másodunoka, tudod, Jutka nenéről!” A bandában több hasonlóan kérdéses kapcsolat kialakult, Imruska Szamantával, szintén másod-unokatestvérével járt sokáig, ők nem rejtegették kapcsolatukat, de viselniük kellett az örökös megjegyzéseket viszonyuk sötét jövőjéről. Később Szamanta beleszeretett egy másik fiúba, de a „cigányok” kapcsolatuk végét egyértelműen annak tulajdonították, hogy az ifjú pár belátta, „bűnös” szerelmük nem sok jót ígér. Maga Imruska is gerjesztette ezt az értelmezést, hiszen az mégis kedvezőbbnek tűnt számára, mint a megcsalt fiú szerepe.

Betti és Roland kapcsolata azonban stabilnak látszott, azt számos olyan tényező is erősítette, amely felülírhatta a „testvérek” közti szerelmi kapcsolat tilalmát. Mint láttuk, Betti a helyi viszonyokban igen kedvező pozíciót foglalt el, nem telepen lakott, ami óriási presztízst jelentett, szülei a gondosan felállított családok és telepek közti hierarchia csúcsán trónoltak, meghatározó és elismert figurái voltak ezen értékrend őrzésének. Betti nőisége, öltözködése szintén egyfajta példaként lebegett a többiek szeme előtt. Roland „Jutka nene” unokatestvérének „nagy” Rolandnak és a Farkas családhoz kötődő Marinak a legidősebb fia volt. Roland még kis gyermekként maga is a telepen nevelkedett, aztán a 90-es évek közepén a Farkas család többi tagjával együtt az újonnan épült „szocpolos” cigánysorra költöztek. Ezt az utcát a telepen maradt Baloghok csak „Rózsadombnak” hívták, hiszen egyrészt ezekbe a házakba már nagyrészt bevezették a vizet és benti WC is járt velük, másrészt a lakóhelyi elkülönülés térben is megfoghatóvá tette, sőt erősítette a két család elhatárolódását. Az új cigánysor egyértelműen a Farkasék terrénumának számított, hiába éltek ott házasságaik révén a Balogh vagy más családokból származó cigány-magyarok. Roland tehát alapvetően a cigánysoron nőtt fel, szomszédsági viszonyai erőteljesebben kötötték anyai ági rokonaihoz, a Farkas családhoz, mint az apai ághoz, bár velük is ápolta a kapcsolatot. Azonban Rolandot effajta kötődései a Balogh család „másik” ágához fűzték, mint Bettit, az ő nagymamája nem a köztársaság úti telepen lakott, így aztán nem is volt mindennapos vendég arrafelé.

A fentiek a mindennapok szintjén mindenképpen Betti és Roland „idegenségét” erősítették, annak ellenére, hogy létezett egy közös tudás „testvérségükről”. Szüleik nem pusztán a Balogh és Farkas család közti „elemi” különbségeket hangsúlyozták, hanem a Balogh család két ága közti különbségtételt is erőteljesen működtették. Így aztán e végtelen fragmentálódás egyik járulékos következményeként, tinédzser korba érve Betti és Roland „kvázi” idegenként, azaz potenciális partnerként tekinthettek egymásra. Roland és Betti, mint meghatározó tagjai a bandának, a vállalható „cigány csajság” és „csávóság” „eminens” művelői voltak. A szülők maguk is büszkén szemlélték fiaik és lányaik nemiségének és tinédzserségüknek effajta megjelenését, amely sikeresen szorította háttérbe a cigányság „szégyenét”. A banda nem vált a szülők szemében veszélyessé, hiszen sok dologtól megóvta gyermekeiket, amelytől egyébként minden tizenéves korba érő fiatal anyja és apja félti gyermekét. Ezek a félelmek leginkább a fiatalok önállósodásával állnak összefüggésben, legfőképpen a „csavargással”, ami nem jelent mást, mint azt, hogy a fiatal a rokonság és hely védett terrénumán kívülre csatangol, kitéve magát az „idegen cigányokkal” és a magyarokkal való találkozás veszélyeinek.

Némileg az iskola is ilyen helynek számított, a szülők tehetetlenül álltak gyermekeik iskolai kudarcai előtt, egyrészt nekik semmiféle tapasztalatuk nem volt az effajta közegekről, másrészt félelmeik sokszor erősebbnek bizonyultak annál a parancsnál, hogy a gyerekeknek szakmát kell szerezniük: „Na, ha egyszer nem akar a Betti járni! – mondja Jutka – mit tudjak csinálni, verjem meg?! Az apjuk egy újjal nem nyúlt még egyhez se! Na ha nem akar! Inkább legyen csak itthon nekünk, minthogy azt mondja, iskolába megy, ozt ott Egerbe meg ki tudja, milyen drogosokkal csavarog! Nem Vali?!– szólítja meg húgát – He!A Csutak Gyuszi lyánya is, he, a Mercike, feszt ott látják az állomáson, füvesekkel, meg egri kurvákkal, ozt még az anyja azt hiszi iskolába van!” – győzi meg magát végül ehhez hasonló rémtörténetekkel. A rokoni kötődésekre épülő banda viszont otthon tartotta a gyerekeket, ez nem is lehetett másként, hiszen létrejötte, ereje és jelentősége mind-mind az „otthon” viszonyaiból származtak, ám onnan kilépve úgy tűnik, ezek a fiatalok elvesztették fogódzóikat, nem tudtak megkapaszkodni a középiskola számukra idegen közegében. Így szinte egyetlen mozgásteret újfent a rokoni hálózatok jelentették. A hely és a rokonság egymásra záródó „ölelése” garantálja a szülőknek gyermekeik biztonságát és védelmét a cigányság sérülékeny pozíciójában. Ugyanakkor e zárt kapcsolathálózat következményként lányaik és fiaik a cigányság újabb bántó és stigmatizáló jelentését vehetik magukra az ún. rokonok közti házasságokkal.

Itt azonban meg kell állnunk egy pillanatra, hiszen fejezetünk ezen a ponton válhat veszélyessé. Napjaink egyik cigánysággal kapcsolatos közéleti botrányát éppen e téma robbantotta ki. Jeszenszky Géza volt külügyminiszter egyik egyetemi jegyzetében azt állította, azért van a romák között több fogyatékos gyermek, mert belterjes közösségeikben megengedett a rokonok közti házasság és szexuális kapcsolat, a „roma kultúrában” ez úgymond normális. Jeszenszkyt roma és nem roma értelmiségeik rasszizmussal vádolták, ő azonban tagadta a vádakat, mondván ő csak más tanulmányokra hivatkozik jegyzetében, amelyek ezt tényként ismerik el.1 Felmerül a kérdés, hogy kutatásom nem lehet-e újabb hivatkozott forrása az ehhez hasonló bántó, félrevezető és mindenképpen a rasszizmust támogató megnyilvánulásoknak. Ezt megelőzendő explicitté kell tennem, hogy az ún. rokonok közti házasság NEM része a roma kultúrának, hanem a cigányság mint társadalmi pozíció következménye, amely nagyban elősegíti a kapcsolathálók beszűkülését. Betti és Roland számára a rokonság és a hely által húzott határok az élhető cigányság határait is jelentik. Gömbalja az a hely, ahol „rendes cigányok” élnek, akikre nem vonatkoznak a cigányság degradáló, megélhetetlen jelentései és társadalmi ítéletei. A Baloghok és Farkasék szintén azok a cigányok, akik nem „retkesek”, nem „elmaradottak”, nem „rablók”, nem „kannibálok”, nem „késesek” – egyszóval nem veszélyesek. A rokonság hálózatairól való letérés mindig a cigányság veszélyes jelentéseinek zónáiba is vezet, ahol Bettinek, Rolandnak és a többi hozzájuk hasonló fiatalnak újra kellene építeni a rokonság és a hely jelentéseiből épült biztonságos terrénumot, ha ez egyáltalán sikerülhet. Az „idegennel” házasulók tömegei szembesülnek ezzel a feladattal. Ha valaki ennek kockázatait „nem vállalja”, hanem szerelme útján csak erősíti ezt a biztonságot, az nem „kulturális” kérdés, sőt éppen a cigány társadalmi pozíció rendkívüli nehézségeire mutat rá. Amíg e fiatalok választásukkal éppen a magyar tekintetnek megfelelni vágyó „rendes cigányságot” őrzik, addig pont e motivációtól hajtva sétálnak bele a rasszista stigmatizáció egy másik csapdájába.

Egy átlagos kapcsolat, egy átlagos helyen

Betti és Roland évekig rejtegették kapcsolatukat szüleik elől, már amennyire ezt egy ilyen közegben lehet. Mikor mégis „kitudódott”, vagyis a szülők immár nem tehettek úgy, mint akik nem tudnak róla, megpróbálták minden erejükkel nekik kedvező módon formálni a helyzet értelmezését. Egyrészt az a szempont tűnt meghatározóbbnak, amelyből nézve Betti és Roland idegenek, „Nem a Farkas-családnak neveltem én a lányom!” – méltatlankodott Tibi, ezzel is kifejezve minden szülő fájdalmát, hogy előbb-utóbb gyermeke, főleg, ha lány, „idegen cigányok” közé kerül. Ebben úgy tűnik, Betti sem volt kivétel, Roland és családja ebből a perspektívából tehát maguk is „idegeneknek” számítottak. Másrészt Bettiék kapcsán egyre-másra kerültek szóba olyan, más házastársi kapcsolatok, amelyek hasonlóan rokonok között köttettek. Tibiék főként egyébként megbecsült párokat citálták példaként, köztük is azt, amelyik a rokonság és a hely erejét házasságukkal megduplázva, később a gömbaljai cigány közösség legfőbb előremozdítója lett.

Betti és Roland tehát immár legitim párként álltak a felnőtt kor küszöbén iskola, szakma és állandó munka nélkül, mint oly sokan mások. Ez a küszöbön töltött időszak ugyanakkor esetükben egy kicsit hosszabbra nyúlt. Ahogy nővére, úgy Betti is ódzkodott attól, hogy gyermeket vállaljon, 17 éves volt akkor, kortársai egy része egy-két éven belül már gyermeket várt. Gömbalján a korai gyermekvállalás mindenképp olyan dolognak számított, ami bár természetes, mégis alapvetően szégyen. A cigány stigmatizáció elleni leghatásosabb küzdelem sokaknak éppen a gyermekvállalás kitolása, még akkor is, ha az így nyert időszak, iskola, munka, a szórakozáshoz szükséges anyagi források híján kényszeredett üresjáratnak tűnik csupán. „Jajj, de unatkozom!! – sóhajtott fel egy alkalommal Móni, aki Bettihez hasonlóan évek óta együtt élt párjával, nagyobb energiát igénylő foglalatosságok nélkül tengette napjait – mikor leszek már 18 éves?! – tört ki belőle ez a furcsa kívánság. „Miért?” – kérdeztem. „Mert akkor már lehet gyerekem!” – válaszolta. „És addig miért nem?” – faggattam tovább. „Áh, tiszta szégyen lenne, he, akár a Sasojok, vagy az oláhcigányok!” – adta meg a végső magyarázatot.

A gyermekvállalás időpontjának kitolását az esetek többségében „csupán” a hegemón „magyar” normáknak való megfelelési vágy motiválta, mintsem az így nyert idő bárminemű hasznosítása. Betti Mónival ellentétben nem vágyott gyerekre: „nem lenne nekem ahhoz még idegem” – mondta, de az iskolába se ment vissza, hiszen azzal végre legitimmé váló kapcsolatát veszélyeztette volna, mivel az iskola a gyermekkor színtereként értelmeződött. Így ezekben az években hol Jutkáéknál, hol Roland szüleinél laktak, mikor pedig valami önállóságra vágytak, beköltöztek a cigánysoron álló utolsó lakatlan, romos kis házikóba. Pár év múlva, egyéb perspektívát nyújtó alternatíva híján Bettinek és Rolandnak kislánya született, az addig eltelt időben azonban sok minden változott: Meghaltak a Balogh család központjainak számító nagyszülők, így a rokonság fokozatosan egyre erősödő, újabb kiterjedt rokoni hálózatokat ígérő elemi családokra esett szét. Eltűnt a falu egyetlen olyan intézménye, ahol bár a maguk hierarchikus rendjében, de a Gömbalja összes társadalmi rétege jelen lehetett. A helyi iskola elhagyása és „cigánnyá” válása végzetes csapásnak tűnt a falura, mint integráns társadalmi színtérre, amely szükséges feltétele volt Bettiék kedvező pozíciójának.

A 2000-es évek vége felé a korábbiakhoz képest sokkal nagyobb jelentősége lett a falun kívüli erőforrások bevonásának, legyen az anyagi vagy ideológiai természetű. Megalakult a Gömbaljai Romákért Egyesület, amely több tízmillió forintot nyert telepfelszámolásra. Bettiék saját ház híján maguk is reménykedtek, hogy kedvező feltételek mellett lehet végre saját otthonuk, de az igények felmérésének szakaszában éppen Rolandéknál laktak, így aztán kimaradtak a programból. Bár nyilvánvalóan maga az Egyesület sem volt mentes a rokoni kötődések erejétől, az egyesület vezetője éppen Betti egyik idősebb unokatestvére, ezek a viszonyok mégsem tűntek elegendőnek ahhoz, hogy a rokonsági viszonyokon túli szabályokat átírják. Hiába háborogtak Jutkáék lányuk szerencsétlensége miatt, azon nem lehetett változtatni.

A külső erőforrások, amelyeket az Egyesület hozott be a faluba, nem pusztán kikerülték a helyi hierarchia rendszerét, hanem attól némileg idegen színtereket hoztak létre: pl. a Roma Székházat, amely a Bettihez hasonló helyzetű fiatal anyáknak új lehetőségeket nyújtott. Az Egyesület a telep-felszámolási program keretében kőműves-, valamint gyermekfelügyelői- és szociális gondozói tanfolyamot is hirdetett egy éves fizetett gyakorlattal. E két utóbbi éppen azokat a fiatal nőket célozta meg, akik már kevesebb gyermeket vállalva rendelkeztek szabad kapacitással. Betti elsőként jelentkezett, hiszen kislánya, Virág, óvodás korba ért, így rá sem kellett napközben vigyáznia. Az Egyesület székházában, a tanórákon újra találkozhatott hasonló helyzetű barátnőivel, rokonaival immár egy olyan színtéren, amelyet a cigányság biztosít. A gyakorlaton azonban az intézményes munka világában kellett helytállniuk. Szinte kivétel nélkül sikerrel vették az akadályt. Így Betti immár szakmával a kezében várta a 2010-es évet, a pályázat kreálta munkahelyek azonban annak lejártával el is tűntek, egy tucat gyermek és szociális gondozó valamint kőműves remélte, hogy a munkaerőpiac majd nekik is helyet biztosít. Nem így lett, a nők közül összesen egyikük kapott státuszt korábbi gyakorlati helyén.

Ha a munkaerőpiac nem is oldotta meg Bettiék problémáját, kormányzati szinten mégiscsak „foglalkoztak” velük. Az „Út a munkába” – program keretében 2010 őszén behívták közmunkára. „Most azért végeztünk szakmát, hogy az utcát seperjük, Cili?! – kérdezett az immár felnőtt Betti felháborodva – hogy a magyarok csizmája elől lapátoljuk a havat?!Ozt ők még köszönni se tudnak?!”. 2010/2011 telén Betti korábbi „osztálytársaival” vonult be közmunkára, beteljesíteni azt a „többségi” vágyat, hogy a „cigányok végre dolgozzanak”. E többségi kívánalom megtestesítője és hivatalos képviselője a munkafelügyelő volt, aki ráosztott feladatát talán túl is teljesítve „szigorúan munkára fogta a cigányokat”. Bettiék jeget törtek és havat lapátoltak. „Fiatal asszonyokkal csináltassák azt a munkát” – mesélték – ozt még a Betti meg a Franci elmentek WC-re, ahogy gyönnek visszafele, beszélgetnek. Azt mondja, az az ember: „ez nem traccsparti” vagy hogy, ozt levonták nekik a bérükből, abból a csöpp kis pénzből még azt a 10 percet, hogyWC-re elmentek ozt beszélgettek!” „Há vonja! Ez az öröme legyen az életben! Mit tudjak csinálni?!” – teszi fel a kérdést Betti.

És a kérdés még ma is érvényes: mit tudjon csinálni egy olyan faluban, ahol szakmája nem sokat ér, származása viszont annál inkább behatárolja mozgásterét. Betti időről-időre az érettségi gondolatával kacérkodott, de mindig ugyanoda jutottunk: nincs pénz bérletre, tankönyvre, tandíjra, és ugyan ki tudna neki segíteni a tanulásban. Ez a falu, amit Betti „semmi pénzért el nem hagyott volna”, úgy tűnik, már nem is engedi. Roland hosszú évekig csak Gömbaljától több 100 kilométerre kapott munkát egyik rokonánál, a távolság igencsak megtépázta házasságukat, amelyet napokban született közös gyermekükkel igyekeznek újraéleszteni, immár négyen várva, csak várva az újabb válaszokat: „Vajon mit tudjanak csinálni?”

Felhasznált Irodalom

Butler, Judith (2005): Jelentős testek. A „szexus” diszkurzív korlátairól. Új Mandátum, Budapest.

Carsten, Janet (2004): AfterKinship. Cambridge University Press. New York

Rubin, Gayle (1994): Nők a forgalomban. In Férfiuralom. Hadas Miklós (szerk.) replika Kör, Budapest 63-98.

Edwards, Jeannette and Marilyn Strathern (2000): “Including Our Own,” In: Cultures of Relatedness: New Approaches to the Study of Kinship. (ed.): Janet Carsten. Cambridge, UK: Cambridge University Press.

Jegyzet

 

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon