Skip to main content

HOMO PLENUS

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Havas 70 – I. kötet >>>
Havas 70 – II. kötet>>>

Az ember még nem ember,
csak hadonászó veszélyes kamasz.
Az ember akkor lesz ember,
ha átvilágítja mélyéig önmagát,
s a benső világosságból
környezetére sugarat bocsát.
( Weöres Sándor : Prothomo)
 
Na szóval Havas... Megpróbáltam rólad valami szirupos laudációt írni, de mindig eszembe jutott az arckifejezésed, amikor a Justitia Regnorum Fundamentum-díjat kaptad... így aztán jót kacagva magamon, hamar eldöntöttem, hogy pillanatfelvételekben rögzítem mindazt, amit egy ilyen kötetben lehet és talán kell. Fényképeket nézegethetsz. Magadról, velem, velünk. Nem kell szégyellni, ha az ember mások életalbumába kerül, sőt. Azt hiszem, ez fontos. Amikor ezt az írást olvasod, az én Havas-albumomat nézegetheted. Vagyis a miénket.
 
1. kép – Minek kell nekem beásul tanulni?
 
A fenti kérdést akkor tettem fel, amikor elkezdtem a Gandhiba járni. Nem értettem, mi haszna a beás tanulásnak, gondoltam, abban a heti négy órában mást is lehetne. Otthon használtuk a nyelvet, de valahogy más rendszerben. Kicsit azt éreztem, hogy a magánszférámban vájkálnak. Mert ugye, beásul álmodtam (néha), be-
ásul jöttek először a káromkodások a nyelvemre, akkor is cigányul beszéltünk otthon, ha valami nehéz, szomorú dolog történt, vagy ha egy kisbabát csodáltunk.
Gondoltam, ez a mi kódrendszerünk a családommal, mit kell ezt még tanulni. Talán féltem, hogy elvész az íze...
 
Akkori tanárom, Kalányos Terézia nem kezdett el ordítani velem, sem valami hegyi beszédet tartani arról, hogy miért fontos a nyelv az identitás szempontjából és a többi. Helyette az óra után kezembe nyomta a Cigány néprajzi tanulmányok hatodik kötetét, amely csak beás cigányokról szóló tanulmányokat tartalmaz.
Akkor ismertem meg a neved, és nagyon nagy hatással volt rám és a népemmel való kegyetlen türelmetlenségem leküzdésére az, amit a cigányok munkájának ellenértékéről, a megalázottságról írtál.
 
2. kép – Felvételi
 
Másodéves voltam az egyetemen, a falumbéli Kalányos Istitől csupa jót hallottam a Romaversitasról, eldöntöttem hát, hogy megpróbálom a felvételit. Akkoriban elég komoly, többszörös szűrőn kellett átjutni. Először is, nem ártott egy jó átlag. Aztán el kellett küldenünk nektek egy szemináriumi dolgozatot, amelyet külső bírálók pontoztak. Ha elért az ember egy bizonyos szintet, akkor mehetett szóbelizni.
 
Akkor még a Nefelejcs utcában volt a bázis. Imádtam azt a helyet. Az udvar rögtön megszólított. Ott volt Bogdán János szobra, amelynél élőbbet nagyon ritkán látni, és Pege Aladáré is... növények, napsütés, kedves emberek, sok, lelkesnek tűnő fiatal.
 
A felvételi előtt izgultam, mert csak egy vacak szakcikkfordítást tudtam leadni. A mezopotámiai Egibi család gazdasági tevékenységéről szólt, igazából nagyon érdekes sem volt, és nagyon féltem, hogy abból aztán a világon semmi sem derül ki majd rólam, sem arról, hogy van-e agyam.
 
Utólag megtudtam, hogy ezzel kapcsolatban mindig kicsit elnézőbbek voltatok, mert ugye másodéves kis kezdőkkel volt dolgotok, és bizony, az első évfolyamon még kevés olyan szakszeminárium van, ahol érdemi munkát végezhetne vagy tudna végezni a diák...
 
No, a lényeg, hogy mielőtt behívtak volna, már összeismerkedtem a stáb egy részével. Sánta Marcsi kávéval, bodzaszörppel kínált. Nem éreztem idegennek magam, jólesett, hogy kedvesek voltak. Szegény Marcsit rögtön Rokimmá (rokonommá) fogadtam, elmeséltem neki, hogy azonos néven futott nagymamám negyvenkilenc éves korában agyvérzésben halt meg. Hát mit ne mondjak, jól összebarátkoztunk.
 
Na és akkor végre bemehettem. Akkoriban bevett gyakorlat volt, hogy a felvételi bizottságban helyet kaptak felsőbb évfolyamosok. Mindig adtál a diákjaid szavára, miért éppen azzal kapcsolatban ne kérdezted volna őket, mit gondolnak a felvételizőkről?
 
Ott ültél, valami kinyúlt, szürke pólóban, a nagy, barna, jóságos szemeddel. A beszélgetésből szinte mindenre emlékszem. A dolgozatról kérdeztél, arról, hogy miért mentem német–történelem szakokra, aztán megkérdezted, mit gondolnának ma az Egibi családról, hogyan jellemeznék őket. Erre azt válaszoltam, valószínűleg irigykednének rájuk, és bárgyú módon lezsidóznák őket. Na, erre Orsós Anna elkezdett félhangosan nevetni, ahogyan te is. Nagyon jó érzés volt ott lenni köztetek. Nem féltem már. Amikor végeztünk (persze, azért másról is kérdeztetek még... a Matthias Corvinus Collegiumról, amelynek elvégeztem a középiskolás programját, a Gandhiról... mindenféléről), valami olyasmit mondtál, hogy hát akkor találkozunk hamarosan, és hogy ha minden úgy fog menni az életemben, mint a mosolygás, akkor nagy baj nem lesz.
 
Na, hát ezen kicsit meglepődtem, utána hazafelé a vonaton egyfolytában ostoroztam magam, hogy miért kell ilyen bamba hülyének lennem, aki vigyorog egy felvételi vizsgán... de hát azt ti tettétek velem.
 
3. kép – Ghar Par
 
2008-ban – gandhis diákként – eljuthattam Indiába, ahol összesen huszonegy napot tölthettem el. Valamit megtaláltam ott, de korántsem meglepő módon nem a gyökereimet vagy önmagamat vagy hasonló baromságokat... hanem igaz barátokat meg valamiféle visszaigazolását annak, hogy van, ami fontos, és van, ami nem az, és hogy ha néha (lásd alább) elcsúszik is a mérték, nem gondolok akkora baromságokat erről. Na de ebbe most nem mennék bele. Csak annyit jegyeznék meg, hogy veled viszonylag sokat beszélgettem Indiáról, az akkori elvárásokról
velem szemben, meg a terhekről, amiket még pluszban magamra aggattam a ki utazás előtt és után...
 
Csak beszélgettünk, beszélgettünk veled és Kardos Lajossal, aki egykor a Gandhi iskolalátogatója volt (azt hiszem, nélküle és Ignácz János nélkül nem indultam volna útnak... vagy biztosan másfelé), és azt mondtátok mindketten, hogy ha valahogyan meg akarom mutatni mégis, hogy mi az a gandhisság, mi az, amit ott láttam, akkor találjak ki valamit.
 
Végül azt találtam ki – veletek együtt –, hogy szervezek egy kiállítást a pécsi egyetem márványköves, jéghideg aulájában. Fotókiállítást. Havas, te akkor összehoztál engem Szuhay Péterrel, aki hála istennek lebeszélt a szájbarágós üzenetről, bemutatott fiának, Marcinak, akivel kidolgoztuk a koncepciót. 
 
Kiss Zsolt – egyik legjobb barátom indiai utunk során – cigány falvakban készült fotóit mutattuk be Molnár István Gábor újpesti családi fotógyűjteményének egy részével. A kiállításnak heccből a Ghar Par címet adtam, ez bandzsara (indiai cigány – haha) nyelven otthont jelent. A meghívóra egy Hrabal-idézet került: „Leszálltam a mélybe, hogy bemaszatolódjam a környezettől, és időnként megéljem azt a lenyűgöző eseményt, hogy megpillanthatom az ember mélyén a gyöngyöt.” Most már elárulhatom, hogy ezt anno azért választottam, mert szerintem te a hülye kis magnetofonoddal valami hasonlót csináltál, és én ettől nagyon boldog voltam. 
 
Nem hálás. Ez nagyon fontos. Nem voltam neked hálás, amiért a fél életedet cigánytelepeken, szegények között és tüntetéseken töltötted... nem is vártad el soha, hogy az legyek, sőt. Szinte kikérted magadnak. Mert szerinted ez az emberi minimum. Szerintem is, ezért nem hálálkodtam.
 
A kiállításra egyedül szereztem pénzt, támogatást mindenhonnan, ahonnan csak tudtam. Emlékszem, mindig meséltem róla... te érdeklődéssel hallgattál, de nem akartál megóvni a buktatóktól.
 
Nagyon meglepődtem, amikor a megnyitón ott volt egy mikrobusznyi Romaversitas-hallgató. Hatalmas erőt adott, és mindenféle bakik ellenére (hangosításnem volt például...) jól sikerült a dolog.
 
Utána még sokat szívtam (elszámolás, jelentések, dokumentáció), de azt hiszem, megérte, kellett, tanultam belőle. Boldog nap volt.
 
4. kép – Kultúrkonzerv
 
Azt találtuk ki, hogy havonta lehetne valami kulturális eseményt szervezni a Romaversitasban, ha már úgyis ott vagyunk. Szerettük volna, hogy megerősödjöna közösség, hogy mi, hallgatók büszkék legyünk az irodalmi, zenei, kulturális teljesítményekre.
 
Az első estét Lakatos Menyhértnek szenteltük, eljött a lánya is, nagyon szép esemény volt. 
 
Balogh Attilát akartam meghívni legközelebbre, és megkértelek, vigyél el hozzá. Előtte megmutattad a Cigányfúrót, sokat meséltél is róla. A Moszkván találkoztunk, nagyon izgultam. Nehéz, nagyon érzékeny embernek gondoltam Attilát. Igazam is volt. Az elején döcögött a beszélgetés, aztán végül sikerült rábeszélni, hogy eljöjjön. Szerintem téged szeret. 
 
A nagy napon teljesen furcsa idegállapotba kerültem. Nem tudtam, hogyan szólítsam meg a keserűségét, hogyan derüljön ki minden látogató számára, hogy mennyire szép ember Balogh Attila, amikor támad, rúg, üt. Nem tudtam, hogy nyugtassam meg, hogy nálunk, velünk otthon, biztonságban van. Persze, összeírtam nagyjából, hogy majd mit fogok kérdezni tőle, milyen íve lesz a beszélgetésnek... aztán ezt jó gyorsan el is felejthettem. Nyomasztó volt, vagy inkább azt mondanám, súlya volt minden szónak. Sziporkázóan intelligens ember Balogh Attila. Azt hiszem, aznap boldog volt. A felesége, Orsi is. Azt is hiszem, aznap mindannyian kaptunk valamit. Utána elvittél sörözni, láttad, mennyit vett ki belőlem az egész, és hogy még nem tudtam arra figyelni, hogy mit adott. Ez nagyon jólesett.
Egyébként ez többször is előfordult. Valami nagyon fontos dolog után nem akartad rögtön kifacsarni belőlem, hogy vagyok. Megvártad, míg elmondom. 
 
Ha nem viszel el hozzá, nem mertem volna egyedül elmenni.
 
5. kép – Humánum
 
2008–2009-ben jelentkeztem az OTDK-ra. Humán szekció, kora újkori egyetemes történelem. Elküldtem neked a dolgozatomat karácsony előtt, kíváncsi voltam, mit gondolsz róla. Addigra már annyi mindenben segítettek nekem: elvihettem hozzátok a Romaversitasba Sashalmi Endrét, a tanáromat, akit amolyan mentorfélének vettetek fel mellém, és aki azóta is nagyon sokat segít nekem.
 
Sok mindenben hasonlít rád, de a leginkább talán abban, hogy nem irigy vagy féltékeny a tanítványai sikereire, hanem támogatja őket, büszke rájuk. Elküldtem a dolgozatot tehát, és ezt válaszoltad:
 
„Juli, kedves! 
Most olvastam el a művedet. Jól jött így karácsony előtt, melegséggel töltött el. Igen
komoly munka, és most is azt mondom, nagyon jó a stílusod. Hogy Reuchlint ember-
baráti szeretet vezérelte-e elsősorban, vagy sem, azt nem tudom, de az biztos, hogy
a dolgozatodat humánum járja át, és ez manapság nem olyan gyakori.”
 
Hát ez lett nekem a mérce abban az értelemben, hogy magam sem gondoltam soha, hogy ami tudományos, az embertelen vagy száraz. Ehhez mindig tartani is fogom magam, és azt hiszem, ennél nagyobb dicséretet még nem kaptam soha.
 
Amikor Szegeden megkaptam a Magyar Történelmi Társulat különdíját, és az egyik egyetemi oktatóm azt mondta, ugye tudom, hogy ez egy politikai gesztus volt, és ezt bőgve elmeséltem neked, akkor megint csak elvittél beszélgetni, láttam rajtad, hogy téged dühített, ami engem elszomorított. Azt, hogy felvételiztem a doktorira, szintén neked is köszönhettem, mert másodéves koromban a kezembe nyomtad Emmanuel Le Roy Ladurie Montaillouját.
 
Azt hiszem, akkor dőlt el végleg (az OTDK csak rátett egy lapáttal), hogy szeretnék a történelemtudománnyal komolyabban foglalkozni.
 
 
6. kép – Akiket „kitermeltél”
 
Az Autonómia Alapítványnál mi voltunk az első gyakornokok Dinók Henivel, Suha Nikivel, Komáromi Marikával.
 
Kóródi Miklós, Végh Zoltán Ákos a tanítványaid voltak a Wesley-n. Miklós lett a közvetlen főnököm, Ákossal is sokat utaztunk együtt, és rajtuk igenis látszott, hogy tanítottad őket, rajtuk keresztül pedig engem is tovább.
 
Egy példát említek. Mátrafüreden volt egy „tréning”, ahol projektfejlesztést kellett a résztvevők fejébe tölteni nagy erőkkel. Egy idősebb úr kezébe nyomtak egyflip-chartot azzal a kéréssel, hogy akkor lesz szíves egy projektvázlatot skiccelnipikk-pakk, sitty-sutty. Elkezdett remegni a keze, végül könnyes szemmel azt mondta nekem, hogy nem tud szépen írni. Miklós jött, és megmentette a helyzetet, valami módon oldva a hangulatot (mit tudom én... mondta, hogy minek ez a nagy lepedő, előbb beszélgessünk kicsit...), akkor te jutottál az eszembe. Nem megszégyeníteni senkit.
 
Aznap beszélgettünk is Miklóssal rólad. 
 
Rajtuk kívül a Romaversitasba hoztad Halmos Charlie-t, akit a mai napig nagyon nagyra tartok, bár engem nem is tanított, csak nagyon jókat beszélgettünk. Paskót is megnyerted, először személyiségfejlesztő szemináriumot tartott, most is az alapítványnál dolgozik. Szintén tanítottad. Telitalálat volt.
 
Sok ilyen ember van. Amikor beláttad, hogy neked nem adnak pénzt, akkor az utódodat, Daróczi Gábort is te jelölted meg. Elegáns dolog volt. Persze, sokunkban működött egyfajta reflexszerű ellenállás vele kapcsolatban, de ezt Gábor nagyon jól kezelte, elfogadtuk, megszerettük végül.
 
7. kép – Gyöngyöspata
 
Erről nehéz és könnyű is írni. Meghallottunk, mi minden történik Patán. 2011. április 26-án, kedden felültél velem a távolsági buszra, és odamentünk. 
 
Amikor megérkeztünk, a helyi CKÖ képviselői már vártak bennünket az irodájukban, amely közösségi ház is volt. Emlékszem, nem volt kellemes a hangulat, érződött a köztük lévő feszültség is, és valahogy nem is értették, hogy mi nem újságírók vagyunk... hanem csak aggódunk.
 
A kezdeti udvariaskodás után, amikor már nagyon meguntuk, hogy nem mernek beszélni (akkor már napok óta nem aludtak), kértél tőlem egy cigit. Akkor megint épp leszoktál, én meg nem sokkal előbb szoktam rá. 
 
A mozdulatban, ahogy rágyújtottál, aztán ahogyan a dobozt az asztalra dobtad, volt valami, ami megtörte a félelmüket. Elkezdtek tegezni minket (előtte felváltva magáztak-tegeztek). Én esküszöm, nem tudom, hogy csináltad, de teljesen megnyíltak. Ifj. Farkas János szimpatikus volt nekem, felvetette, hogy na, hagyjuk már ezt a szart itt, és menjünk el a telepre, hallgassuk meg az embereket, mert szerinte az, amit ők el tudnak mondani, nem elég, nem eléggé igazi.
 
Elindultunk. Az emberek köszöntek, téged (megint csak nem értem hogyan, miért) pár perc múlva már behívtak az egyik házba, Gabikámnak szólítottak, étellel kínáltak... Ámultam.
 
Iszonyatos volt hallgatni őket, haragot és félelmet keltett bennem, és nagy-nagy keserűséget. Sokáig voltunk ott, az utolsó busszal mentünk vissza Pestre. Aznap hajnalban csörgött a telefonom, Farkas János volt az. Kért, hogy töltsem fel a telefonját, és hogy hívjak Pestről rendőröket, mert a Heves megyeiek nem nagyon törik össze magukat, hogy kimenjenek. Aznap volt a verekedés, jobban mondva orvtámadás a telep ellen... egy tizennégy éves fiút is megvertek. A sebhelyet élete végéig viseli majd. Egy héttel később tudtam elmenni megnézni. 
 
Akkor elindultam egy úton, nem tudom, mennyire volt saját magamra nézve jó döntés, de akkor helyesnek tűnt...
 
A ternYpe-vel gyereknapot szerveztünk (korántsem úgy sikerült, ahogy terveztük, de emlékezetes volt), cikkeket írtam, Németh Györggyel vitáztam, Romano Rácz Sándorral is... Pokol Bélával is. Ezeket az írásokat mind-mind megmutattam neked, mert bíztam benned nagyon. Zolnay János is segített, hogy ne legyenek túl indulatos írások, de világosan látsszon belőlük, mi a véleményem.
 
Nem sok mindenre vagyok büszke, de az, hogy Pokol Béla nem tudott érdemben válaszolni, csak egy Google-keresést végigfuttatva vagdalkozott – miután azt feltételezte rólam, hogy a szekszárdi Mátisné Orsós Julianna vagyok –, nagy elégtétel volt nekem. Persze a Magyar Nemzet az újabb válaszomat már nem hozta le.
 
Szóval az út...
 
8. kép – Sárga rózsák
 
Szépen lassan amolyan roma celebbé kezdtem válni, mindenhol ott voltam, közben meg sehol nem voltam. Annyi feladat szakadt rám, hogy nem bírtam már el a terheket. 
 
Emlékszem, 2012. április 1-jén elvittél minket Henivel a Margitszigetre, megmutattad, hogyan fűrészelik le mindig nagyapád, Beck Ö. Fülöp szobrát, elmondtál sok dolgot a családodról, mi is a miénkről újra. Kaptunk tőled málnaszörpöt, hát nagyon szép nap volt.
 
Akkor mondtál valami olyasmit, hogy vigyázzak magamra, pihenjek, meg hogy ne cipeljem már a világ terheit... utólag belátom, hogy hallgatnom kellett volna rád. Április 22-én ugyanis a Tétényi úti Szent Imre Kórházban találtam magam,
a pszichiátrián. A vonat elől vittek be. Nem sikerült.
 
Eljöttél hozzám látogatóba. Mindenki más, aki eljött, kaját hozott, kedves szavakat, volt aki coachnak képzelte magát, és már akkor elkezdte mondani, hogy mit, hogyan, miért is. Voltak, akik felajánlották a segítségüket a jövőre nézve. Coping-stratégiák... meg minden, mi szem-szájnak hányingere. Olyanok is akadtak, akiket még nekem kellett összekanalaznom, mert hatalmas önvád vett rajtuk erőt, hogy jaj, hát hogy nem vették észre, hogy nincs már erőm, és hogy úgy érzem, egyedül maradtam. 
 
Te is eljöttél, a parkban vártál meg. Sárga rózsákat hoztál nekem. Nagy szavak helyett a kezembe nyomtad a padon, és már vészesen fénylő, nagy, barna szemekkel annyi szakadt csak ki belőled, hogy „baszd meg”. Azt hiszem, ez volt a legemberibb reakció, amit csak kaphattam.
 
Nem is sokat maradtál, nem is volt baj.
 
A rózsákat felvittem a kórterembe, a lányok a viccosztályon (csak így hívtuk a pszichiátriát) nagyon örültek neki,
aptunk hozzá a Főnénitől valami vázaféleséget is. 
 
Az egyikük azt mondta, milyen szép dolog volt tőled életet, színt hozni oda a le szedált pasztellszürkeségbe. Egy másik hölgy azt jegyezte meg, hogy na... végre egy férfi, aki nőnek tart minket (mondtam nekik, hogy mindenkinek küldi a rózsákat a kedves barátom), és nem betegnek.
 
Miután kijöttem a kórházból, beszéltünk, és megint nem hallgattam rád. Azt tanácsoltad, hagyjam a francba a munkahelyemet, ahol mások helyett dolgozom, hagyjam a fenébe a ternYpe-t, a „mozgalmat” is, ahol nem térül meg a befektetett energiám. Találjam inkább ki, hogyan lehetne jobban, másként. Visszamentem, egy évig bírtam még, akkor viszont nagyon helyesen és méltóképpen álltam fel az asztaltól. Nem akartam, hogy azt higgyék, azért teszem, mert beteg vagyok. Igazából szerintem nem is voltam. Csak szomorú.
 
Amikor elkezdtem újra élni (milyen érdekes, ezt is kivártad), csak akkor beszélgettünk Foucault-ról, az elidegenedésről, édesapádról. Az őrületről. Fontos beszélgetések voltak és maradnak nekem, amíg csak élek. Most már, hogy kaptam még egy sanszot, tudni akarom, meddig.
 
9. kép – Szerelmek
 
Amióta csak ismerjük egymást, én mindig halálosan szerelmes vagy halálosan csaló dott voltam. Minden egyes lovagomat bemutattam neked, utána „pontoztuk őket”. Soha nem nevettél ki, mindig őszintén beszélgetsz velem ezekről a dol gokról. 
 
Meséltél nekem a volt feleségedről, a gyermekeidről. Szereted őket, tudom.
 
Katával és veled együtt lenni bárhol, parádés élmény. Nagyon jó humora van, és amikor eléritek azt a szintet, hogy elkezdtek magázódni... na, az igazi színház. 
 
A szerelmekről annyit most itt, hogy amikor megkérdeztem tőled, honnan tudtad, hogy Katával jó lesz, hogy ő a szerelmed, akkor azt a teljesen kézenfekvő, de talán épp ettől hatásos választ adtad, hogy ő az első, akivel el tudtátok fogadni egymást olyannak, amilyenek vagytok.
 
Észben tartom, Havas.
 
 
Zárókép
 
Tavaly decemberben írtál nekem egy közösségi oldalon, ahol unalmamban (hazaköltöztem egy időre) sokszor váltogattam a képeimet, valami epeműtét előtt álltam... Ha haragszol, ha nem, beidézem, mit írtál.
 
Hadd tudják meg, hogyan levelezünk mink! Vigyázat, a levélváltás csúnya szavakat tartalmaz:
 
„Juli, kedves!
Azért mindig elmorzsolok egy-két könnyet, amikor a sűrűn változó profilképeidet né-
zegetem. Nem azért, mert szép vagy, hanem azért, mert szomorú. Az is világosan lát-
szik, hogy sokkal többet tudsz a világról, mint amennyi a te korodban illendő lenne.
És ezért vagy szomorú. Tegnap a Petri születésének 70. évfordulója alkalmából szer-
vezett emlékezőbuliban voltam a Fugában. Időnként ott is sírás környé kezett. De mi-
előtt még azt hinnéd, hogy egy szentimentális vén fasz lett belőlem, sietve megnyug-
tatlak: még nem tartok ott, mint Polonius, akiről Shakespeare azt írta (pontosabban
Hamlet azt mondja): »öreg embernek ősz a szakálla, ráncos az orcája; szeméből sűrű
gyanta szivárog és szilvafa-enyő ; amellett bőséges észfogyatéka és erősen gyenge
ágyéka van...« Mindig enterezek, mikor nem kéne. Remélem, az epegörcsök megkí-
mélnek. A lehetőségek határain belül a legjobbakat. Sokat gondolok rád.
Havas
P. S. Ez a Bring on the night-variáció kurvajó.”
 
Ezt válaszoltam:
 
„Kímélnek a faszt. Kórházban vagyok, maradok is, mert gyulladt a májam – vagy
mi. Szomorúak a szemeim... Elefántszemek. Azért imádkoztam tegnap is, hogy
még hinni tudjak. Örülök, hogy tetszik a zene, Havas.
Szeretettel: Juli
P. S.: Dehogy vagy vén fasz! Soha.”
 
Végül pedig, te teljes ember... Isten éltessen még sokáig, sokunk örömére.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon