Skip to main content

Következményekről és megelőlegzéseikről – (a magyar holokauszt hetvenedik évfordulójára)

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

1943 végén a magyar zsidóság számos tagja értetlenül és egyre kétségbeesettebben figyelte a kortárs eseményeket, saját sorsát illetően ugyanakkor immár bizakodóbban várta a háború szemlátomást közelgő végét. A második világháború legvégső fázisának kezdetén még úgy tűnhetett, hogy Magyarország viszonylag szerencsésen megúszhatja az erőszaknak az első világháborúnál is kiterjedtebb és szélsőségesebb európai fellángolását. Volt esély arra, hogy a kelet-közép -európai régió éles kivételeként az országnak sikerül a globális konfliktus perifériáján maradnia, és nem válik a brutális náci-szovjet háborús összecsapás és a népirtó politika központi színterévé. A magyar politikai elit reménykedett az ország viszonylagos épségének megőrzésében és a szovjet megszállás elkerülhetőségében, akárcsak a néhány évvel korábban visszaszerzett területek megtarthatóságában.

Eközben Magyarország politikai és háborús törekvéseit sok magyar zsidó meglehetősen ambivalensnek látta. A magyar politika antiszemita irányultsága mindennapi diszkriminációt és súlyos fenyegetést jelentett számukra, mégis relatív reményforrás tudott maradni azáltal, hogy a túlélés hamarosan megcsalatott reményével kecsegtetett. Első hallásra akár durva érzéketlenségnek is tűnhet, hogy miközben országuk határainak túloldalán rohamléptekkel zajlott zsidó testvéreik legyilkolása, a magyar zsidók magyar nemzeti hovatartozásukról és patrióta elkötelezettségükről tettek egyre újabb tanúbizonyságokat. Utóbbiakra azonban részben épp a holokauszt kiterjesztésének közvetlen fenyegetése kényszerítette őket. Inadekvát reakcióik morális elítélése helyett érdemesebbnek tűnik tehát amellett érvelnünk, hogy 1942-43-ban a magyar zsidók nem a holokauszttal kapcsolatos tudás ignorálása, hanem pont figyelembevétele miatt deklarálták magukat visszatérően elkötelezett magyaroknak. Ahogy azt forrásunk, a Libanon című magyar zsidó folyóirat legutolsó, 1943 végi számában megjelent „Az Országos Magyar Zsidó Múzeum igazgatóságának jelentése az 1942-43. évről” című írás hangsúlyozza: „Ellentétes állítással szemben hisszük: a magyar zsidóság történelmének lesznek még századai.”

A magyar zsidóságot alig néhány évvel korábban még szoros kapcsolatok fűzték többek között a német, az osztrák, a szlovák és a lengyel zsidó közösségek tagjaihoz. Számosan közülük tudatában voltak e közösségek 1933, illetve 1938 utáni elüldözésének, akárcsak 1941 és 1943 közti elpusztításának, rokonaik, barátaik, ismerőseik szisztematikus meggyilkolásának, még ha a népirtás megvalósításának részleteiről csak viszonylag kevesen rendelkeztek is pontos tudással.

Forrásunkból annyi mindenesetre egyértelműen kiolvasható, hogy a magyar zsidó értelmiségi elit vezető tagjai számára e példátlan események bekövetkezte 1943-ra újfajta szerep és kötelezettségek vállalásának szándékával járt együtt. A kelet-közép -európai oázisként létező magyar zsidó sajtóorgánumokban ekkor publikált kijelentések arra engednek következtetni, hogy egyes magyar zsidók – tragikusan adekvát módon – az európai zsidó kultúra immáron egyedüli reprezentánsaiként tekintettek magukra és e nagymértékben szétrombolt kultúra megőrzéséhez kívántak érdemben hozzájárulni. A nácik ugyanis nemcsak a zsidó emberek kiirtását vették tervbe, hanem – amint azt Alon Confino A World Without Jews című, a nácizmus kultúrtörténetét elemző új könyvében bemutatja – a zsidó kultúra termékeit is megpróbálták megsemmisíteni.

A jelentés korántsem mellékes módon annak kijelentésével nyit, hogy „minden zsidó közület, mely tudatában van az összzsidósággal való felbonthatatlan kapcsolatának, ha visszapillant az elmúlt esztendőre, csupán mélységes gyászának adhat kifejezést. Sok százezer testvérünk, egész országok zsidósága indult pusztulásnak Európában az elmúlt kegyetlen háborús évben.” A kortárs események példátlan jellege már a jelentés legelső bekezdésében tisztázásra kerül: a legszélsőségesebb történeti analógiák, Jeruzsálem ókori ostroma sem állítható párba az aktuális katasztrófával, értesülünk, az utolsó esztendőben ugyanis „sokkalta nagyobb számban estek áldozatul sorainkból fegyvertelen férfiak, gyönge nők, ártatlan és gyámoltalan gyermekek, öregek az ádáz faji harcnak.”

Az európai zsidóság kiirtására tett explicit utalásokat a kulturális értékek jövőjével kapcsolatos aggodalom kifejezése követi: „nemcsak véreink pusztulását siratjuk, hanem fájlaljuk a régi zsidó műemlékek és művészeti alkotások megsemmisülését is.” „Az Országos Magyar Zsidó Múzeum igazgatóságának jelentése az 1942-43. évről” elsősorban a testvérintézmények megsemmisítését próbálta tételesen számba venni, külön szólva a bécsi, breslaui, frankfurti, hamburgi, kölni, mainzi, prágai, vilnai és varsói zsidó múzeumok brutális szétrombolásáról. E hosszú felsorolást is csak a rombolás teljes körű bemutatása képtelenségének hangsúlyozásával volt lehetséges lezárni: „Nem folytatjuk a felsorolást, fájdalmas a sok veszteség, a gyűjtemények mind feloszlottak, nem tudjuk, értékeikből mennyit sikerül átmenteni Amerikába vagy Erecbe.”

A veszteségek e fájdalmas felsorolását a katasztrofális fejlemények által kikényszerített újfajta szerep megfogalmazása követte: „Mivel annyi sok kulturális emlékünk vesztével kell számolnunk, azért hárul az európai zsidóság azon részére, amelyet megkímélt a pusztító vihar, az a feladat, hogy átmentsék, megőrizzék, amit történeti és művészeti emlékeikből még valahogy meg tudtak óvni. … A mentés feladata hárul a magyar zsidóságra is.” E felelősség tudatában értekezett a jelentés a magyar zsidó muzeális értékek biztonságba helyezésének kísérletéről, a múzeum anyagának folyamatban lévő további gyarapításáról, „a régi zsidó községek” szertartási tárgyainak, okmányainak, jegyzőkönyveinek felkutatása és megmentése tervéről, akárcsak a tudományos feltárás történelmi és műemlék-bizottság általi kiterjesztéséről. Az 1943-as jelentés maga is megállapítja, hogy „a jövő terveit szövögetjük, mikor létünk alapjai ingadoznak.”

Egyetlen forrásunk alapján is megrajzolható tehát a második világháborús évek során erősen lecsökkent számú és vészesen marginalizált, de 1944-ig helyenként még megjelenő magyar zsidó kiadványok egyik lényeges sajátossága, mégpedig hogy lapjaikon a holokauszt dokumentálási kísérlete és a zsidó kultúra mentésének igénye is nyilvános megfogalmazást nyert. 1943-ban a magyar zsidó szerzők ily módon már a holokausztot követő évek zsidó kulturális prioritásait előlegezték meg.

Csakhogy a háború közelgő vége számukra fatálisan messzinek bizonyult. 1944-ben a már korábban bejáratott náci metódusok példátlanul sebes és egyedien hatékony magyar és német alkalmazásának eredményeként bekövetkezett a kontinens utolsó, sok százezernyi taggal rendelkező és még nagyrészt életben lévő zsidó közösségéhez tartozók nagy többségének deportálása és meggyilkolása. A háború végső fázisában a magyar zsidók a holokauszt elsőszámú szimbólumának számító auschwitz-birkenaui táborkomplexum legnagyobb számú áldozati csoportjává váltak. A német szövetséges általi megszállás a kollaboráció korábbiaknál jóval radikálisabb formáihoz vezetett. Az 1944. márciusában bekövetkező német megszállást követően a magyar állam aktívan részt vett a saját polgárai ellen elkövetett népirtásban, a társadalom túlnyomó része pedig a hatékony segítségnyújtásra végzetesen alkalmatlannak bizonyult.

A modern magyar történelemben egyedi népirtásra ily módon akkor került sor, amikorra a holokauszttal kapcsolatos információk már viszonylag széles körben elterjedtek és a tengelyhatalmak gyakorlatilag elvesztették az általuk kirobbantott világháborút. A múzeumi jelentés ezért főként mégsem Magyarország ugyancsak viszonylagos háborús évekbeli liberalizmusát, hanem a magyar történelem rettenetes menetét bizonyítja: a jelentés szerzői a holokauszttal és következményeivel kapcsolatos 1943-as tudásukkal és érzékenységeikkel ugyanis a holokauszt utolsó, magyar fejezetét is megelőzték.

 

Laczó Ferenc történész, PhD, a Jénai Egyetem tudományos munkatársa, Felvilágosult vallás és modern katasztrófa közt. Magyar zsidó gondolkodás a Horthy-korban című első könyve az idén jelenik meg.

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon