Skip to main content

Miért nem vagyok szociáldemokrata…

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

Miért nem vagyok szociáldemokrata a nyolcvanas évek végén Magyarországon? Vagyis – pontosabban – miért nem szociáldemokrata pártot csinált a „demokratikus ellenzék”-nek elkeresztelt laza mozgalom 1988-ban? Miért kerültek a hangsúlyok egyre inkább a liberális vonásokra a Szabad Demokraták Szövetségében, míg az kikötött a szociáldemokratáktól jól megkülönböztetett „liberális pár” öndefiníciónál?

Természetesen igaza van Kovács Andrásnak: legtöbbünk ideológiai-politikai múltja, megrögzött értékei, de a magyar társadalom és politikai berendezkedés adottságai is a szociáldemokrácia felé húztak, s a rendszer békés megváltoztatásának stratégiai megfontolásai is a szociáldemokrácia céljait rajzolták fel a politikai horizontra. S mégsem…

A választást kétségtelenül nyomatékosan befolyásolta, hogy a politikai színpadon a szociáldemokratáknak fenntartott tekintélyes szerepre többen is jelentkeztek: az agg hajdani párt, és az MSZMP egyik (sőt több) szárnya. Mindkét kandidátus kissé zavaros és zavaró társnak ígérkezett. (Eme ígéretét azóta be is váltotta…) A nyugat-európai, de főként a német és osztrák szociáldemokrata párt nemzetközi aurája is számos kényelmetlen kérdést vetett föl – erre Kovács András is utal.

Ám azt hiszem, fontosabb és mélyebb motívumok szabták meg választásunkat, legalábbis az enyémet, aki igazán erős baloldalra húzó mágnest cipelek, amit nem is szándékozom eldobni.

Az elmúlt negyven évben, de különösen az utóbbi huszonötben, egy szegényes jóléti diktatúra keretei között éltünk. A pártállam létrehozta és üzemeltette mindazokat az intézményeket, melyek mintha a klasszikus baloldali munkásmozgalom célkitűzéseit valósították volna meg. Ám mivel e célokat nem valóságos társadalmi erők képviselték, az intézményekben is volt (van) valami Patyomkin-szerű. Kulisszákhoz illően omlanak is össze, mihelyt a pártállam kiszáll belőlük. Ilyen (volt) a teljes körű választójogtól a nők emancipációját át a teljes foglalkoztatottságig, az általános öregségi ellátásig, a szociális lakásjogosultságig és általános térítésmentes egészségügyi ellátásig minden, amit „szocialista vívmánynak” szokott nevezni maga a párt. Ha a vívmányok maguk nem is voltak valami fényesek – mondhatni saját ellentétükbe fordultak át dialektikusan –, a „jóléti intézmények” hatalmas apparátusai annál életképesebbek. Majdnem olyan masszív, nehezen átjárható dzsungelt alkotnak, mint az államosított gazdaság irányítóinak és vezénylőinek érdek- és hatalomszövevénye. Az ellenőrzött piac helyett működő állami álpiac, a jóléti állam helyén működő költséget és diszfunkcionális bürokratikus ellenőrzés-elosztás maga a bukott kádárizmus, maga a „létező szocializmus”, amitől sokkal, de sokkal nehezebb megszabadulni, mint az állampárttól önmagában. És a legnehezebb, de inkább lehetetlen: átalakítani ellenőrzött piaccá, illetve valóságos szociális állammá (még ha szerénnyé,szegényessé is, hisz gazdagok igazán nem vagyunk.) A nehézségek felméréséhez elég, ha arra gondolunk, miféle érvelésekbe bocsátkoznak azok az érdekvédelmi szervezetek, amelyeket a pártállam hozott létre, s amelyeknek apparátusai most a túlélésért harcolnak, a SZOT-tól a Nőszövetségig. A „bérből és fizetésből élők tömege”, az elszegényedő középrétegek keserveiről és fontosságáról szónokolnak, írnak, határoznak, miközben eladják saját bölcsődéjüket, és megakadályozzák saját (nyereséges) lapjuk önállósodását, bérből és fizetésből élőik sérelmére, vezetőapparátusaik védelmére. (Múltjukról akár ne is beszéljünk.) Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a SZOT-ból vagy a Nőszövetségből azzá lenni, ami helyett létrejöttek: autentikus érdekvédelemmé. Hogyan lehetne kiküszöbölni őket, mikor hangjuk erősítésére minden eszköz rendelkezésükre áll, sőt, az új meg új érdekvédelmi szervezetek is gyakran haldokoló apparátusok, szétesett lobbyk reinkarnációi, hatalmas fölényben az eddig nem képviseltek új szervezeteivel szemben. (Nézzük csak még közelebbről, mondjuk, a lakásbérlők vagy a nyugdíjasok egyesületét!) Erős érdekvédelem nélkül pedig az új „jóléti államból” ugyanúgy kipottyan a fele társadalom, mint a régiből. Erős érdekvédelmi szervezetek nélkül nincs szociáldemokrácia – azt hiszem, ez nyilvánvaló. Nem csak történetileg kell megelőznie a szociáldemokrácia politikai (pártszerű) szerveződését szakszervezeti mozgalomnak és harci tapasztalatoknak, hanem kísérnie is kell – még ha a politikával összeszövődő szakszervezetek meg is sínylik ezt a házasságot. Márpedig ütőképes érdekvédelemnek alig van nyoma, s nagy kérdés, hogy mikor lesz ebből valami. (Az itt-ott alakuló munkástanácsok ne tévesszenek meg bennünket: azonos nevük ellenére eléggé különböző típusú szervezetek. Egyesek szakszervezetszerűek, mások, mint például a magyaróvári, tulajdonosi szervezetek. A Szolidaritás Munkásszövetség pedig, akárhogyan is hívja magát, politikai kezdeményezés.)

S most érkeztem el az igazi kérdéshez: miért nem szervezkednek nálunk a bérmunkástömegek, miért csak a „bérből élő” vállalati management és hivatali apparátus kész az önvédelemre, s bújik a „bérből élők” spanyolfala mögé? Azt hiszem, azért, mert a mi kádári szocializmusunk, félbemaradt gazdasági reformunk, puha diktatúránk egyéni vagy kiscsoportos menekülést tett lehetővé a bérmunkáslétből, sőt a végkifejletben ezt nemcsak elnézte, hanem intézményesen fel is ajánlotta a vállalati munkásságnak (vgmk). A bérmunkáslét meghaladásának – a második gazdaságba való bekapcsolódásának korábban jogilag is, később csak rentabilitási okokból – feltétele volt az „önkorlátozó bérmunkáslét”: „bent kell maradni az üzemben, hogy kisvállalkozók lehessünk”. A mi tsz-eink egyedülálló konstrukciója, a nagyüzemi robot feltételéhez kötött háztáji kisvállalkozás – originális leleménnyel – maga alá gyűrte a katonás ipari szervezetet, győzedelmeskedett az egész gazdaságban, s befonta szinte az egész társadalmat. A „bérből és fizetésből élés” fikció a mi mindmáig létező szocializmusunkban. A leggyakoribb társadalmi típusok létarcúak, nem egyféle integrációs rendszerben élnek. A legtisztábban bérmunkások az iparban és a mezőgazdaságban egyaránt a teljesen nincstelen és szakképzetlen szegények, akik viszont marginális szereplői a gazdasági szervezeteknek és a társadalmi együttélésnek egyaránt.

Hát ezzel a kétarcú, az európai modern társadalmakhoz és gazdaságokhoz kevéssé hasonlító állapottal nem tud megbirkózni a klasszikus és modernizált szociáldemokrata párt, s ezért nem vagyok szociáldemokrata.

Ha modern munkáspártot akarunk, akkor fel kell dolgozni társadalmunk tényleges működését, nem fiktív, hanem a valóságos helyzetre kell válaszokat keresni. Egyelőre kevéssé vagyunk felkészültek erre a feladatra. Kevesebb a buktató, ha a társadalom vállalkozói arca felé fordulunk; annak politikai kifejezésére pedig az önálló polgárra apelláló liberális értékkör az alkalmasabb. A polgár nálunk mindmáig nem emancipált egzisztenciája vitathatatlan építőköve mindenfajta modern berendezkedésnek, s azt hiszem, megspórolhatatlan lépés. A polgár méltóságának és biztonságának kiterjesztése a szabad tulajdontól függő munkavállalóra – mert mi más a szociáldemokrácia tartalma? – csak a következő lépés lehet. Talán nem kell vele várni száz évig, de hogy meddig, ez nincs megírva semmiféle sorskönyvben – rajtunk múlik. Remélhetőleg szót értve a szociáldemokratákkal, szeretném, ha minél kevesebbet késne a munkások – a ma társadalom alatti szegényeinek – emancipációja.

A fent írás a Századvég 1990/1. számában jelent meg, és a Mi lesz veled magyar szociáldemokrácia? körkérdéshez szólt hozzá.

(Fotó: Szilágyi Lenke)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon