Skip to main content

Visszapillantás – Solt Ottila születésének hetvenedik évfordulóján

Nyomtatóbarát változatNyomtatóbarát változat

A szerző mindig szorongva olvassa régebbi írásait. Visszapillantva néhány év távlatából, vajon jól látta-e azt az időszakot, amelyben a szövegét beírta a számítógépébe? Igazolta-e az idő, amit akkor jövőnek képzelt? A válasz ritkán egyértelmű. 2007-ben, Solt Ottilia halálának tízedik évfordulóján, azt írtam, a politikai verseny résztvevői afféle pedigrének tekintik az ellenzéki múltat, akkor is festenek maguknak, ha nem rendelkeztek ilyennel. A jelen kemény antikommunistái elmondják, hogy KISZ-titkárnak, a pártállami sajtó alázatos munkatársának, főpapnak vagy besúgónak álcázták magukat, hogy titkon szolgálhassák a nemzet ügyét az életükre törő idegenszívű kommunistákkal szemben. A posztkommunisták pedig lesütött szemmel vallják meg, hogy ők pártfunkcionáriusként is a pártállam demokratikus átalakításáért küzdöttek zsenge ifjúságuktól kezdve. De azért hozzáteszem(?), vannak jelei, hogy előbb-utóbb a demokratikus ellenzék is visszanyeri azt a rangját, amely történelmi szerepe alapján megilleti.

 Mert hiába erősködnek a „reálpolitika” örök hívei, hogy a szovjet rendszert a gazdasági kifulladás, a fegyverkezési verseny elvesztése, Reagan és Gorbacsov megállapodása taszította az összeomlásba, a rendszer korhadásában, eresztékeinek meglazulásában óriási szerepe volt annak, hogy a hatalmas birodalom minden szegletében akadtak emberek, akik kihívóan gyakorolták emberi jogaikat, és nem rejtették véka alá, hogy másként gondolkodnak. Másként nemcsak a rendszerhez, de egymáshoz képest is. Mert Szaharov és Szolzsenyicin nagyon mást gondoltak a kívánatos jövőről, de abban azért egyetértettek, hogy Brezsnyevnek mennie kell. „Az, hogy a kommunizmus összeomlott, nem azért történt, mintha Gorbacsov ezt erősen kívánta volna. 

(…) A rendszer összeomlásának két oka volt: az egyik az erős alulról jövő nyomás, a másik viszont a nyugati szankciók.” (Népszabadság, 2014. január 4.) Ezt nem valamilyen ellenzéki széplélek mondta, hanem Natan Scsaranszkij, aki kilenc évet töltött szovjet kényszermunka-táborban, és aligha vitatható, hogy az izraeli kormány keményvonalas minisztereként alkothatott némi fogalmat a reálpolitikáról. Szó sincs azonban arról, hogy akár a magyar demokratikus ellenzék kizárólag erkölcsi alapon állt szemben a kommunista egypártrendszerrel. A demokratikus ellenzék és az ellenzékkel együttműködő társadalomkutatók kivételesen jól ismerték a Kádár-kor társadalmi valóságát. Nem feltétlenül azért, mert mindenki másnál okosabbak voltak, hanem mert nem nyűgözték őket romantikus álmok a kapitalizmus nélküli piacgazdaságról, és nem gondolták azt sem, hogy csak olyan reformok engedhetők meg, amelyek nem veszélyeztetik a Kádár-rendszer látszólagos stabilitását. Ebben az értelemben volt Solt Ottilia a reálpolitikának is kiemelkedő alakja.

Be kell látnom, hét évvel ezelőtt túlságosan optimista voltam. Azt írtam, mire az újszülött unokáim nagyok lesznek, Ottiliának utcája lesz a fővárosban. Persze az még most is több mint tíz év. De 2007-ben még azt írhattam, hogy Orbán Viktor is a demokratikus ellenzék örökösének tekinti pártját és önmagát. Akkor még nem lehetett tudni, hogy a mai kormányzó párt igazából Nyírő Józsefet és Klebelsberg Kúnót tekinti elődjének. (Az utóbbiról el lehet mondani, hogy a kultúrfölény lobogtatásával segített még inkább elmérgesíteni Magyarország és szomszédos országok viszonyát, de nyilas nem volt.) Azt sem lehetett tudni, hogy olyan pártszövetség kerül kormányra, amely hatályon kívül helyezi a megelőző húsz év alkotmányosságát. Azt sem, hogy a rendszerváltás történetének kutatását 

Bíró Zoltán fogja irányítani, akinél szenvedélyesebben kevesen gyűlölték a demokratikus ellenzéket, továbbá az akkori Fideszt és az Antall vezette MDF-et. De főképpen azt nem lehetett tudni, hogy ennek a kormányzásnak négy év alatt sem alakul ki kormányképes ellenzéke. Oroszországban forradalmak és rendszerváltások után mindig újjáépül a cárizmus. Nálunk mintha az egypártrendszeres parlamentarizmus épülne újjá. A parlament működik, de a centrális párt egyetlen pártként kormányoz. Így volt ez 1875 és 1918, majd pedig 1922 és 1944 között. A politikai irányok változtak, a pártvezetők cserélődtek, változott a kormányzó párt neve is, de leváltani a kormányzó pártot legfeljebb rövid, átmeneti időre sikerült. Orbán Viktor sem fog örökké kormányozni. De hogy mi jön utána, arról sejtelmünk sincs.

Egyesek azt szokták mondani: újra kell indítani a szamizdatot. A helyzet azonban rosszabb. Ez a kormányzat nem vezeti be a cenzúrát, nem fogja betiltani az ellenzéki sajtót. Azt megtanulta, hogy a tiltás növeli a betiltott közlemény értékét. Megelégszik azzal, hogy a nagy hírforrásokból ugyanazok a hírek harsognak, a másként gondolkodók pedig a maguk sajtóját olvassák, a maguk híreit hallgatják. Ki fog nekik tiltásokkal és házkutatásokkal reklámot csinálni?

De azért van, ami jó. Petri György temetésén az akkori Fidesz-kormány nem képviseltette magát. December végén azonban, a költő születésének hetvenedik évfordulója alkalmából szervezett háromnapos rendezvénysorozaton az ország szellemi életének színe java, költők, irodalomtörténészek, kritikusok, színházrendezők, zenészek mondták el, hogy a XX. század utolsó harmadának nagy költője Petri volt. És fiatal költők álltak ki a színpadra, verseikből ugyanaz a megvetés áradt a jelenlegi politika, a jelenlegi politika figurái iránt, mint amilyet Petri fogalmazott meg az 1980-as években, amikor a versei csak szamizdatban, engedély nélkül jelenhettek meg. Ezeknek a hosszúra nőtt, vékony fiataloknak a megvetése lehet egyszer a legkeményebb fenyegetés Orbán pöffeteg rendszere számára.

Meg Solt Ottilia hagyatéka is. A róla elnevezett díjat észrevétlenül megszüntették. De a társadalomról való tényszerű, kritikus gondolkodásnak, a megvalósítható és emberi megoldások keresésének a tradíciója megmarad. És talán lesz olyan politika, amely belátja, hogy a dolgok rendezését nem lehet a végtelenségig halogatni. Mert a törmelékhegyek a politikusokra is ráomolhatnak.

2014. január 7.  

(Fényképek: Szilágyi Lenke)

Blogok

„Túl későn jöttünk”

Zolnay János blogja

Beszélő-beszélgetés Ujlaky Andrással az Esélyt a Hátrányos Helyzetű Gyerekeknek Alapítvány (CFCF) elnökével

Egyike voltál azoknak, akik Magyarországra hazatérve roma, esélyegyenlőségi ügyekkel kezdtek foglalkozni, és ráadásul kapcsolatrendszerük révén ehhez még számottevő anyagi forrásokat is tudtak mozgósítani. Mi indított téged arra, hogy a magyarországi közéletnek ebbe a részébe vesd bele magad valamikor az ezredforduló idején?

Tovább

E-kikötő

Forradalom Csepelen

Eörsi László
Forradalom Csepelen

A FORRADALOM ELSŐ NAPJAI

A „kieg” ostroma

1956. október 23-án, a késő esti órákban, amikor a sztálinista hatalmat végleg megelégelő tüntetők fegyvereket szerezve felkelőkké lényegültek át, ostromolni kezdték az ÁVH-val megerősített Rádió székházát, és ideiglenesen megszálltak több más fontos középületet. Fegyvereik azonban alig voltak, ezért a spontán összeállt osztagok teherautókkal látogatták meg a katonai, rendőrségi, ipari objektumokat. Hamarosan eljutottak az ország legnagyobb gyárához, a Csepel Művekhez is, ahol megszakították az éjszakai műszakot. A gyár vezetőit berendelték, a dolgozók közül sem mindenki csatlakozott a forradalmárokhoz. „Figyelmeztető jelenség volt az, hogy a munkások nagy többsége passzívan szemlélte az eseményeket, és még fenyegető helyzetben sem segítettek. Lényegében kívülállóként viselkedtek” – írta egy kádárista szerző.

Tovább

Beszélő a Facebookon