A fő kérdések, az euoroatlanti integrálódás, a szomszéd országokkal való jó kapcsolattal és a határainkon túl élő magyar kisebbség sorsával összefüggő alapszerződések ügye mellett szó esett az ország jó híréről és a Külügyminisztérium átszervezéséről is. Nem szerepelt viszont a miniszterelnök által korábban megpendített európai integrációs ügyekkel foglalkozó minisztérium létrehozása.
A vita néhány érdekes, tanulságos és mulattató részletét válogattuk ki, és láttuk el a megértést könnyítő jegyzetekkel.
A fába szorult toportyánféreg
Kelemen András a vitanapot megelőzően a Népszabadságnak elfecsegte, hogy a követségbezárások témáját kívánja felvetni. Kovács László külügyminiszter expozéjában 9.45-kor furfangos csapdát állított:
„Nem vagyunk világhatalom, és igen korlátozottak a lehetőségeink. Ezért – fájó szívvel, de – sor került hét nagykövetség bezárására. Nagyon gondosan igyekeztünk kiválasztani ezeket a követségeket, figyelemmel arra, hogy érdekeink a lehető legkevésbé sérüljenek, bár természetesen tudtuk, hogy érdekeink bizonyos sérülése elkerülhetetlen.”
Kelemen András (MDF) volt külügyi államtitkár 14.05-kor óvatlanul belelépett a csapdába:
„Az Európán kívüli világgal való kapcsolatban sem látszanak távlati elképzelések. Ezt jelzi a kormány múlt heti döntése hét magyar nagykövetség bezárásáról. A magyar misszióhálózat átalakítása alaposabb mérlegelést, valamint parlamenti egyeztetést igényelt volna. A kormányt nem érdekelte a koalíción kívüli vélemény. (…) Szerencsétlen döntés volt a caracasi, a montevideói és a limai külképviseletek egyszerre történő bezárása.”
A csapda ha csattan. Kovács László, a hatórás vita zárszavában:
„Kelemen András képviselő úrnak természetesen joga van alkalmatlannak minősíteni a jelenlegi külügyi vezetést, ahogy ezt tette. Ő – mint az előző kormány külügyminiszteri államtitkára – nyilván jó összehasonlítási lehetőségekkel rendelkezik. (…) Még egyszer szeretném elmondani, hogy a kormány kényszerből döntött a bezárások mellett. Ugyanis az előző külügyi vezetés márciusban lehívta és az utolsó fillérig működésre elköltötte azt a közel 800 millió forintot, amiből Magyarországnak az 1994. évi tagdíjakat be kellett volna fizetni! (…) A Külügyminisztérium május 24-i miniszteri értekezlete döntött négy misszió bezárásáról az év végéig, köztük Limában és Montevideóban, amelyek bezárását Kelemen András úr most konkrétan is fájlalta. Kelemen András úr vajon miért nem mondta el a miniszteri értekezleten ezt az egyébként tetszetős véleményét? Július 4-én kelt az az emlékeztető, amely azt mondja, hogy »a már elhatározott bezárások végrehajtásáról is jelentést kérek, továbbá javaslatokat további zárásokra, hogy ezeket javaslatként utódomnak át tudjam adni.« Aláírás: Jeszenszky Géza.”
Az alapszerződés akarása
Eörsi Mátyás: „Úgy érzem, a kormány korábban is, itt is hallhattuk, becsületesen megmondta: az alapszerződés nem cél, hanem eszköz. (…) Ezért aztán jó sok vád is éri a kormányt amiatt, hogy akkor miért törekszik a létrehozatalára. Ténykérdés, hogy a Nyugat várja tőlünk az alapszerződések megkötését. Aligha hiszem, hogy a magyar külpolitika egy ilyen eléggé elterjedt nyugati véleménnyel szembehelyezkedhet. Több képviselő kifejtette már a bizottsági vitákon: nincs meggyőződve arról, hogy az alapszerződések megkötése feltételét képezné Magyarország európai integrációja sikerének. Én azonban e tekintetben ma még inkább hallgatok Balladur francia miniszterelnökre, aki expressis verbis megfogalmazta, hogy amíg nincs alapszerződés, addig nem lehet álmodni sem Európai Unió-tagságról. (…) Nekem az a meggyőződésem, hogy az a körülmény önmagában, ha nem sikerül a lehető legteljesebb mértékben minden eredményt elérnünk, még nem szabad, hogy az alapszerződés megkötésének gátja legyen, hogy önmagában oka legyen annak, hogy ne jöjjön létre az alapszerződés.”
Eörsi február 16-án azonban még elhibázottnak tartotta a március 21-i határozott aláírási határidőt. Két héttel ezelőtti állítása szerint az SZDSZ számára elfogadhatatlan lenne egy olyan magyar–szlovák alapszerződés és kisebbségvédelmi megállapodás, amely kevesebb jogot garantálna, mint az 1993. májusábán elfogadott magyar–ukrán: nem szabad olyat aláírni, amilyent még a „mérsékelt” határon túliak sem támogatnak. Az SZDSZ és Eörsi ekkor még attól tartott, hogy „Horn mélyen a magyar–ukrán szerződés alá megy”. A parlamenti vitanapra, úgy tűnik, a félsz elpárolgott.
Mosoly- és erőszakos
Németh Zsolt (Fidesz) először a hatpárti külpolitikai konszenzus felrúgásával vádolta a kormánypártokat, majd így folytatta:
„Ezen szomszédsági politika tárgyalása során együtt járt a következő körítéssel: az előző kormány lenacionalistázása, mosolydiplomácia. (…) De hát a mai külügyminiszter elhíresült győri kijelentése – miszerint fenn kívánjuk tartani a békés határváltoztatás jogát – az addig kritizált MDF-kijelentések mellé sorolta az MSZP-t.”
A fiatal demokrata képviselő talán már elfeledte, hogy az 1993 tavaszán a parlament által elfogadott biztonságpolitikai alapelvek csak a határok erőszakos megváltoztatását utasítják el. A vitában és a végszavazásnál a magára maradt SZDSZ-es állásponttal („nem kezdeményezzük a határok megváltoztatását”) az MSZP – kisebb meglepetésre – a keményebb, az Antall-kormány által beterjesztettet támogatta. Így ez a változat emelkedett jogerőre. Ez ügyben Kovács miniszter kijelentésével összecsengnek Horn Gyula korábbi szavai:
„Beszélő: Miért támogatta az MSZP az erőszakos jelzőnek a szövegbe kerülését? Külpolitikai, diplomáciai megfontolásokból, vagy… H. Gy.: Elnézést, de mi a baj az erőszakos jelzővel? B.: Nem mondtam, hogy baj van vele, de azt implikálja… H. Gy.: …hogy erőszakosan nem szabad, de bezzeg békés, tárgyalásos úton lehet határt módosítani, s mi erre törekszünk. Igen, de (…) ez összhangban van a nemzetközi dokumentumokkal, elsősorban a helsinki záróokmánnyal, amely kimondja, hogy a határokat békés, tárgyalásos úton, tehát az érintett felek egyetértése alapján meg lehet változtatni.” (Beszélő, 1993. február 27.)
A kormánytagok és Németh Zsolt között szórakoztató replika alakult ki a fideszes képviselő mosolyoffenzívás vádja hatására.
Horn Gyula: „Nos, én láttam azokat a képeket, amikor a három ellenzéki párt vezetője találkozott Meciar miniszterelnök úrral. Nem azt tapasztaltam, hogy zokogtak volna.”
Németh Zsolt: „Hát szó, ami szó, a mosoly és a sírás között azért van még több mimikai forma, én csak azt nehezményeztem az önök magatartásában, hogy ráfagyott a mosoly az arcukra. (…) Ne felejtsék el, hogy a szlovákiai magyarok kérésére találkoztunk mi Meciarral, szemben önökkel, akik a szlovákiai magyarság ellenében akarnak alapszerződést kötni…”
Érzelmek óvodája
Kovács László a vitanap előestéjén meghívta mind a hat pártot, hallgassák meg expozéját. Ezt azzal indokolta, hogy el kívánja kerülni a nyilvános ülésen – az esetleges félreértésekből adódó – az ország presztízsét romboló, érzelmileg túlfűtött vitákat. „Korrekt eljárás – nyugtázta Szabó Iván. Ennek ellenére az ellenzék nem mond le a bírálati jogáról.”
Horn Gyula még a diskurzus elején is tett egy gesztust az ellenzéknek: „A magyar parlament többek között abban is különbözik jó néhány szomszédos ország parlamentjétől, hogy itt nincsenek szélsőséges nacionalista erők!”
A csitító szó ellenére a kisgazdák most is kellőképp öntörvényűen nyilatkoztak meg. G. Nagyné Maczó Ágnes a többi parlamenti párt megrökönyödésére az eddig érinthetetlennek tűnő EU-t is bírálta:
„A negyven évig tartó orosz birodalmi-helytartó külpolitika, megszabadulván a birodalomtól, pavlovi külügyi reflexeitől valahogy nem tud megszabadulni. Igaz, most már a szovjet unió helyett az Európai Unió van napirenden.”
Maczó szerint a 15 milliós magyarság képviseletének kell prioritásra jutni. „Minden más csak ezután jöhet.” A külügyi apparátus figyelmét felhívta arra, hogy „két életmű alapos, alázatos ismerete elkerülhetetlen. Széchenyi Istváné és Ady Endréé. (…) A napokban hallottam egy ismerősömtől, hogy az Encyclopaedia Britannicában azt írják: Romániában 700 ezer magyar él. Tájékoztatta-e valaha is erről a hamis tényről az illetékeseket valaki külügyeseink közül?”
A számos Sütő-, Illyés-, Széchenyi-idézettel megtűzdelt, izzó hangulatú beszédre, melyből az illetékesek is megtudhatták, az európai integráció eszméje Szabó Dezsőtől származik, ha lehet, rátromfolt a képviselőnő pártbéli társa, Kávássy Sándor.
Meglepetésre, egy hajdan volt, 1989-ben megszűnt párt szóhasználatára hajazó kijelentéssel indított:
„Pártunk fennen hirdeti a népek testvériségét, barátságát és egyenjogúságát, minden nép és népcsoport jogát a biztonságra, az önrendelkezésre (…) Megalkuvás nélkül utasítjuk el a nemzetiségi uszítást, demagógiát, porhintést és népbolondító propagandát, mely alkalmas arra, hogy megbontsa a jó viszonyt, indulatokat, békétlenségeket, ellenségeskedést keltsen. (…) Hisszük, hogy a népek közt felmerült vitákat és feszültségeket békés eszközökkel, a valóságos viszonyokból kiindulva igazságosan és a jogos sérelmek orvoslásával lehet és kell megoldani.”
Aztán, nehogy elfeledjük, hogy most egy 1995-ös kisgazda képviselőt hallunk, karakánul kijelenti:
„A korunkban oly gyakori területi vitákat illetően fő rendezőelvnek az etnikai elvet tartjuk, a világ bármely országáról, népéről, népcsoportjáról lett légyen is szó. (…) Röviden a tézisek: barátság és béke, etnikai elv és autonómia, Duna-völgyi népek megbékélése.”
Ezek után sikerül a kisgazda etnikai elvet egy olyan Széchenyi-idézettel megtámogatni, ami épp ellentmond annak: „Nyújtsatok kezet, drága hazafiak, egy honnak külön nemzetiségű, de mégis rokon fiai, rokon reményei, és ne hagyjátok magatokat elidegeníteni.”
A vitára egyébként is jellemző volt, hogy a felszólamlók szívesen húzódtak – ekképp palástolva a ki nem mondhatót – citátumok mögé. A nemzetvesztést drámaian ecsetelő MDF-es vezérszónok, Für Lajos egy könnyen (félre)értelmezhető Duray-szöveggel zárta beszédét: „Tudnunk kell, legalább nekünk, hogy nem szétszakítottságunk a tragédia. Nem ez a fő baj – hiszen ilyen már volt. Az igazi baj annak a hamis, de gyilkos meggyőződésnek a terjedése, hogy a kialakult helyzetünk megváltozhatatlan.”
Hírünk és hamvunk
Az MDF- és a Fidesz-szónokok kritikájának főcsapása a jelenlegi kormány rossz politikája okozta nemzetközi presztízsvesztésre irányult.
Rockenbauer Zoltán (Fidesz): „Ennyire rossz megítélése Magyarországnak a nemzetközi világban nem volt, mint amilyen most van.”
Kádár Béla (MDF): „Miért nem tett a külpolitikai vezetés semmit az ellen, hogy a nemzetközi tömegtájékoztatás egy része, a magyar tömegtájékoztatásra vagy azt ellenőrzendő, kormányzati erőtényezőktől kapott információkra hivatkozva, zavartalanul közölhessen országképet rontó információkat?”
Csapodi Miklós sajtóból vett példákat is sorolt. Igaz, meglepő módon ezek csak kisebbik része külhonból vett. Korábban aligha volt elképzelhető, hogy az MDF valamit is adott volna Schlett István és Bácskai Tamás véleményére. Változnak az idők, de azért nem árt a jelenlegi ellenzéknek a figyelmébe ajánlani, hogy a bírálatok mindig az MSZP–SZDSZ-koalíció be nem váltott ígéretére vonatkoznak. Arra, hogy ez a kormány sem csinál mást és jobbat, mint az elődje. Tehát épp a folytonosságot kárhoztatják, nem a változást.
Volt azonban olyan kérdés, amelyben az MDF már nem volt ennyire finnyás a nemzetközi megítélésre. A parlamenti gyorsíró által gyönyörűen félreértett Jeszenszky-gondolat a jegyzőkönyvben így szerepel: „Egyes külpolitikai ellenfeleim korábban engem vádoltak, hogy az európai integráció oltárán feláldozom a szomszédos országokban élő magyar kisebbséget. Én csak figyelmeztetem önöket, hogy saját nemzeti érdekeinket ne áldozzák fel olcsó, kárászéletű nemzetközi siker érdekében.”
Kapcsolódó cikkek
- Belföld [7]