1.
Némi szószaporítással azt is mondhatnánk, hogy dr. S. Jánosnak mindaddig nem volt semmi baja, amíg egyszer csak nem történt vele baj. Felettesei szerint is nagy haszonnal kamatoztatta államigazgatási ismereteit abban az alföldi városban, amelynek tanácsánál osztályvezetői rangban dolgozott. A fiatal, nős jogász komoly ügyintézési gyakorlattal rendelkezett, amire még egyetemi tanulmányaival párhuzamosan tett szert egy ügyvédi munkaközösségben.
Igaz, voltak kisebb-nagyobb súrlódásai a helyi potentátokkal, főként amiatt, hogy nehezen illeszkedett bele a kedélyes munkastílusba: ragaszkodott hozzá, hogy az ügyeket jogszabályoknak megfelelően, formailag is korrekt módon intézzék, és ellenzett mindenfajta „umbuldát”. Volt ezen felül egy különcsége is, amit munkaadói sehogy sem értettek: nem akart belépni a szakszervezetbe.
Mégsem ebből adódott az első affér, mely mintegy kezdő láncszeme lett egy máig tartó sorozatnak. 1974 végén dr. S. János elkövette azt a tragikai vétséget, hogy lakásán egy baráti összejövetel alkalmával levetített egy erkölcsnemesítőnek éppen nem nevezhető alkotást, magyarán egy pornófilmet. Ne gondoljunk persze holmi sötét orgiára, a vendégek nyilván jól szórakoztak a filmen, iddogáltak, táncoltak, majd rendben hazatértek. Volt azonban a társaságban egy lány, akiről utóbb kiderült, hogy még nem nagykorú. A tanács végrehajtó bizottsága csakhamar fegyelmi eljárást indított dr. S. János ellen, kimondva, hogy nevezett „vétett a Munkatörvénykönyv 36. § (2) bekezdése ellen, amely előírja, hogy a dolgozó köteles munkahelyén kívül is munkaköréhez méltó magatartást tanúsítani”. Szemére vetették, hogy nem győződött meg a vendég leány koráról, és távozása után nem törődött többé a sorsával. Enyhítő körülményként értékelték viszont, hogy a leány viselkedéséből nem lehetett megállapítani korát, továbbá tekintetbe vették, hogy dr. S. János még az eljárás kezdete előtt önként hajlandó volt megválni munkahelyétől annál is inkább, mert időközben egy másik – észak-magyarországi – kisváros tanácsa tartott igényt szaktudására és gyakorlatára.
A fegyelmi eljárás csupán „szigorú megrovással” végződött, s ez érthető. Nem valószínű, hogy a kisváros vezetői reszkettek volna az erkölcsi felháborodástól a pornófilm miatt. Fontosabb lehetett számukra, hogy az ügy kapcsán megszabadulhattak a kényelmetlen munkatárstól.
2.
Dr. S. János tehát észak felé vette az útját. Új munkahely várta, nagyjából hasonló feladatokkal, bár szerényebb beosztásban: előadó lett a megyei tanács szervezési és jogügyi osztályán. A szakszervezetbe csak ímmel-ámmal lépett be, viszont munkáját – felettesei véleménye szerint – „az átlagostól jobb színvonalon végezte”. Időközben gyermeke született, turistaként kétszer járt Nyugaton; semmi sem vallott arra, hogy életét és szakmai karrierjét bárki vagy bármi fenyegetné.
Pedig az ember, mint a latin közmondás tartja, mindenhová mindenét magával viszi. Lehet persze, hogy dr. S. János nem akarta a múltat teljes egészében magával cipelni, mégis elgondolkodtató, hogy bizonyos információk, személyével kapcsolatos adatok új lakó- és munkahelyére is elkísérték.
Néhány évi nyugalom után a magyar ifjúság önkéntes tömegszervezetével gyűlt meg a baja. Hogyan is történt? 1976 nyarán a helyi KISZ-szervezet fogadást adott francia ifjúkommunisták tiszteletére. Ezen a „nem hivatalosnak” minősített rendezvényen kötetlen beszélgetés folyt a vendégek és vendéglátók között – mint a dr. S. János ellen hozott fegyelmi döntés indoklása mondja – „a magyar munkásosztály helyzetéről és a Magyarországon kialakult emberi szabadságjogokról”. E beszélgetés során dr. S. János úgymond „csupán negatív képet adott a nálunk kialakult egyes szabadságjogokról (kivándorlás, szólásszabadság) és a munkásosztály életszínvonaláról”. A fegyelmi bizottság szerint ez azzal a veszéllyel járt, hogy a francia vendégek azt hiszik: a dr. S. János által képviselt vélemény egyúttal a helyi KISZ-bizottság állásfoglalása is. Ezt a veszélyt a megyei KISZ-bizottság olyannyira fenyegetőnek találta, hogy nem elégedett meg az elsőfokú határozattal, hanem dr. S. Jánost kizárta az ifjúsági szervezetből.
Egyébként a francia ifjúkommunisták furcsa módon egy percig sem hitték, hogy vitapartnerük a hivatalos álláspontot hangoztatja; éppen azzal érveltek-vitatkoztak vele szemben: lám, miket beszél, s kutya baja sincs belőle, ez is bizonyítja, hogy „a Magyarországon kialakult emberi szabadságjogok” az ő állításával szemben igenis léteznek. Ebben megnyugodva utaztak haza.
Dr. S. János ellen most hangzott el először politikai természetű szemrehányás: KISZ-tag létére nem képviselte a párt politikáját, s ezzel megszegte a szervezeti szabályzatot. Mondhatná erre bárki: miért lépett be a KISZ-be, ha nem ért egyet a szervezeti szabályzattal? Ezt az érvelést némileg gyöngíti az a körülmény, hogy a KISZ a magyar fiatalság egyetlen szervezete, s így választék híján a delikvens abban reménykedhetett, hogy ezen a szervezeten belül – legalább egy nem hivatalos rendezvényen, fehér asztal mellett – kifejtheti a maga különvéleményét. Hogy ezt nyíltan tette, az legalábbis jóhiszeműségre s talán egy csöpp naivságra vall.
Fontosabb azonban, hogy a KISZ-ből való kizárás adminisztratív lépés, amellyel utat nyitnak a következő „ügy” számára.
3.
Néhány hónappal később dr. S. Jánost munkahelyéről áthívták a szomszédos rendőrkapitányság épületébe. Itt minden különösebb procedúra nélkül kezébe nyomták a rendőrhatósági figyelmeztetésről szóló intézkedést. Eszerint izgatás alapos gyanúja merült fel ellene, mivel „különböző személyek előtt megnyilatkozásaiban társadalmi rendünkre, internacionalista kapcsolatainkra nemkívánatos véleménynyilvánításokat tesz”. Kifogásolta továbbá a hatóság, hogy dr. S. János „magatartásában egyre inkább előtérbe került ellenzéki beállítottsága, támaszként hasonló érzületű személyek kapcsolatát keresi”.
Mit tartalmaz ez az indoklás? Mindent és semmit. A minősítés („izgatás”) kemény, ám a tényállás („véleményt nyilvánít”, „kapcsolatot keres”) fölöttébb sovány. Különösen gyámoltalannak tűnik az a szemrehányás, mely szerint a gyanúsított „támaszként hasonló érzületű személyek kapcsolatát keresi”. Amint mondani szokás, két eset lehetséges. Ha van bűncselekmény, akkor világos, hogy a gyanúsított bűnös kapcsolatokat teremt. De ha nincs? Akkor egyszerűen arról van szó, hogy nem kedveli a magányt, barátokat keres, és azon van, hogy barátai egyetértsenek vele. S hogy olykor „nemkívánatos” véleményeket is hangoztat? Egyetlen törvény sem kötelezi a magyar állampolgárt arra, hogy csak „kívánatos” véleményei legyenek, illetőleg kizárólag ilyeneket hangoztasson.
Ám éppen itt a bökkenő: a rendőrhatósági figyelmeztetés nem arra való, hogy az izgatás gyanúját bizonyítsa. Ellenkezőleg: általa a hatóság éppen a bizonyítás fáradságos munkáját takarítja meg. Jobb a gyanú, mint a bizonyosság: vele könnyebb megfélemlíteni a „figyelmeztetettet”. Különösen alkalmas erre az „izgatás” paragrafusa, amely a büntető törvénykönyv leghomályosabb, gumiszerűen nyújtható, bármire alkalmazható cikkelye. S az izgatás gyanújánál még a bebizonyított bűncselekmény is előnyösebb: a bíróság előtt legalább védekezhet a vádlott. Ám akit csak „figyelmeztetnek”, az teljesen tehetetlen. Csak a rendőrséghez fellebbezhet, ahhoz a szervhez, amely leginkább érdekelt az alaposnak vélt intézkedés fenntartásában. És mondani sem kell, hogy a figyelmeztetés, elnevezésével ellentétben, nemcsak a gyanúsítottnak szól. Bekerül abba a bizonyos kartotékba, s elbocsátást, útlevélmegvonást, egyéb nehézségeket vonhat maga után. A „Magyarországon kialakult emberi szabadságjogok” nagyobb dicsőségére.
4.
Dr. S. János – immár három elmarasztalással a füle mögött – ismét kénytelen volt munkahelyet változtatni; hogy miért, azt nagyon finoman fogalmazta meg egy később keltezett hivatalos irat: „figyelmeztetése miatt kívánatossá vált…, hogy tanácsi jogászi munkaviszonya megszűnjék.” Vállalati jogtanácsos lesz ugyanabban a vidéki városban. Munkája ellen itt sincs kifogás, immár több éve tagja a szakszervezetnek is, amely köztudottan érdekvédelmi szerv. Dr. S. Jánosnak azonban hirtelen az a hiú ötlete támad, hogy bejegyeztesse magát a helyi ügyvédi kamarába. Kérelme három fellebbezési fokozaton megy át, mindhárom fórumon elutasítják. A határozatok egyöntetűek, az indoklásban viszont különbségek mutatkoznak.
Az elsőfokú szerv kertelés nélkül kimondja, hogy a megyei ügyvédi kamara elnöksége „az ügyvédi bejegyzéshez szükséges feddhetetlenséget nem látja fennforogni”. Az ügyben megkérdezett Igazságügyi Minisztérium ugyanis úgy véli, hogy dr. S. János „rendőrhatósági figyelmeztetése miatt” nem alkalmas az ügyvédi hivatás gyakorlására.
A második fórum, az Országos Ügyvédi Tanács helybenhagyja az előbbi szervnek azt az indoklását, mely szerint az „a feddhetetlenséget nem látja megnyugtatóan fennforogni”. Tudtára adja a fellebbezőnek, hogy bár ő jelenleg vállalati jogászi munkakörben, sőt, jogsegély-szolgálati vezetőként működik, „azonban ez a körülmény egymagában nem oldja és nem szünteti meg a korábbi figyelmeztetésre alapul szolgáló okok hatását és következményeit”.
Még egy fórum van hátra: az Igazságügyi Minisztérium; mint tudjuk, közvetve már nyilatkozott az ügyben, dr. S. János panaszára azonban meglepő módon nem ismétli meg a korábbi érvelést, csupán lakonikusan közli, hogy a kisváros ügyvédi kamarájában minden hely be van töltve, „megüresedés esetén pedig az ügyvédi utánpótlás a kamaránál foglalkoztatott ügyvédjelöltekből biztosított”.
Az Igazságügyi Minisztérium tehát kétféle indoklással utasította el dr. S. János bejegyzési kérelmét. Feltehető, hogy a helyhiányra való hivatkozás csak ürügy, vagyis hogy az igazság itt – szakmai kifejezéssel élve – „nem látszik fennforogni”. Inkább a feddhetetlenség körül akadhat keresnivalónk. De hát mi az a feddhetetlenség? Tudományos körülírása bőven akad, szabatos jogi megfogalmazása azonban nincs. Éppolyan gumifogalom, mint az izgatás. Ha akarom, vemhes, ha akarom, nem vemhes. Dr. S. János esetében egy három évvel korábbi rendőri szankcióra hivatkozva tagadják meg. De vajon ki és hol közölte a panaszossal, hogy megszűnik-e valaha is ennek a rendelkezésnek a hatálya, s főleg, hogy megszűnnek-e a belőle következő jogi és egzisztenciális hátrányok? Tehet-e dr. S. János valamit annak érdekében, hogy a rajta ejtett foltot letisztítsa magáról? Jogászember ő, ismeri a paragrafusokat, tud szabályszerű kérvényeket, beadványokat írni, írt is eleget. De talán még az ő – önkárán finomult – jogászesze sem foghatja fel, mire céloz az Országos Ügyvédi Tanács alábbi mondata:
„Nincs is arra utaló és megbízható eljárásbeli adat, amely szerint kérelmező egyéniségében és jelen – egyébként mindenben bizonnyal kifogásmentes – magatartásbeli vonalvezetésében olyan alapvető változás állott volna elő, mely az adott előzmények után nyilván aggálymentessé tenné a közismerten kényes és magasfokú közéleti igényeket támasztó ügyvédi pályára bocsátását.”
Hogy nincs eljárásbeli adat, amely dr. S. Jánosnak mentségére szolgálhatna, az világos: nem folyt ugyanis eljárás, amelyben ilyen adat keletkezhetett volna. Az Ügyvédi Tanács legkülönösebb megállapítása azonban egy közbeékelt félmondatba szorul: dr. S. János „magatartásbeli vonalvezetése ...mindenben bizonnyal kifogásmentes”. Árulkodó megállapítás ez: eszerint a „mindenben kifogásmentes” magatartás önmagában még nem elegendő a feddhetetlenséghez. No de mi elegendő hozzá? Mit tegyen az ügyvédséget kérelmező annak érdekében, hogy „aggálymentesen” lehessen őt ügyvédi pályára bocsátani? Mi az az alapvető változás, amelyet elvárnak tőle? Lépjen be a pártba? Adjon rendszeres információt a rendőrségnek saját (és netán mások) véleménynyilvánításáról? Ilyesmire senki sem kérte dr. S. Jánost. S ha megtenné is, hogy ezzel bizonyítsa feddhetetlenségét, még mindig ott volna az az aggasztó zsúfoltság a vidéki kisváros ügyvédi kamarájában.
Már csak zárójelben s szégyenkezve említjük, hogy 1980-ban dr. S. Jánostól bevonták a szocialista országokba érvényes útlevelét. Az indoklás itt már nem olyan kacifántos, mint az imént ismertetett iratokban: azt a közismert, szinte meghitten csengő fordulatot használja, amely szerint nevezett külföldi utazása „sérti a közrendet”. Nem hisszük ugyan, hogy amennyiben dr. S. János elmenne Weimarba, Leningrádba vagy Burgaszba, idehaza tombolni kezdene az anarchia. Megszoktuk már azonban, hogy a szavak nem mindig hordozzák eredeti jelentésüket. Inkább arról lehet szó, hogy aki nem feddhetetlen, az ne utazzék. Nem feddhetetlen az a személy, akit négy évvel korábban izgatás alapos gyanújával rendőrhatóságilag figyelmeztettek. Rendőrhatósági figyelmeztetésben részesül az a személy, aki néhány hónappal e figyelmeztetést megelőzően francia ifjúkommunistákkal beszélgetve bíráló megjegyzéseket tesz az emberi szabadságjogok magyarországi állapotáról. Bíráló megjegyzéseket pedig az tesz, aki két évvel korábban szűk körű összejövetelen pornófilmet vetít. Facit:[SZJ] vigyáznunk kell a malacságokkal, mert idővel nagy disznóságokhoz vezethetnek.
5.
Az eset nem szolgálja senkinek az érdekét, így az állam vélt vagy valóságos érdekét sem. Ha a hatóság netalán nevelni akarta volna dr. S. Jánost ezen a módon – s erre utal például a rendőri figyelmeztetés egyik félmondata –, akkor súlyos pedagógiai hibát követett el: az állampolgár nem szereti, ha úgy próbálják jobb belátásra bírni, hogy egzisztenciálisan fenyegetik, korlátozzák szakmájának gyakorlásában, mozgásában stb. S különben is: mit ér az a lojalitás, amelyet így kényszerítenek ki? Dr. S. János ügyének tehát nem volt értelme.
Logika mégis van ebben az afférsorozatban: hogy dr. S. Jánossal ne az történjék, ami történt, ahhoz az ügy minden mozzanatában érvényesülnie kellett volna a független társadalmi ellenőrzésnek, a közvélemény befolyásának, de legalábbis egy feladatát komolyan vevő törvényességi felügyeletnek – vagyis annak, hogy az állam teljes mértékben az legyen, aminek mondja magát: jogállam.