Az előzmények, röviden
M. fiatal szociológus kutató 1977-ben ösztöndíjas tudományos gyakornokként került az MTA Világgazdasági Kutató Intézetébe. A gyakornoki szerződés lejártakor, 1979-ben a VKI újabb kétéves – most már tudományos segédmunkatársi munkakörre szóló – szerződést kötött vele.
Volt M.-nek egy tanulmánya, amelyet az intézet még 1978-ban Az 1945 utáni lengyel agrárfejlődés címmel száz példányban megjelentetett. 1980 decemberében a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó szerződést kötött M.-mel, hogy a tanulmányt – némileg kibővített formában – kiadja. M. új fejezettel szerette volna kiegészíteni a meglévő szöveget, melyben a kibontakozással kapcsolatos elképzeléseket és programtervezeteket mutatta volna be – a szükséges információkat azonban csak a helyszínen szerezhette meg. Némi huzavona után tíznapos útra engedélyt kapott. 1981. január 20-án elutazott – és ezzel kezdődött el a „Magyar Bálint-ügy”.
Varsó – még mindig előzmény
M.-ék késő este érkeztek meg Varsóba (ketten voltak: egyik intézeti munkatársa turistaként elkísérte útjára). Nem foglaltak maguknak előre szobát, hanem találomra kiválasztottak egy szállodát, bejelentkeztek, és éjfélre végre ágyba kerültek.
Másnap reggel M. máris a dolga után nézett: fölhívott egy csomó embert, találkozókat beszélt meg, délután pedig elment a Szolidaritás varsói bizottságához, hogy kutatói programjának megfelelően konzultáljon a szakszervezet gazdasági szakértőivel. Valaki meghallotta, hogy magyarul beszélnek, és megkérdezte: nem ők-e azok a magyarok, akik a Metropolban szálltak meg. Kiderült ugyanis, hogy reggel két belügyes érdeklődött utánuk a szállodában.
Eleinte nem sokat törődtek a dologgal, később azonban szaporodtak a furcsa jelek. Észrevették, hogy mindenhova – mégpedig feltűnően nagy apparátussal – követik őket. Találkoztak a magyarországi Szövetkezeti Kutató Intézet két, hivatalosan Varsóban tartózkodó kutatójával, akik elmesélték, hogy őket is követik, fél napra még az útlevelük is eltűnt a szállodából.
Fölgyorsultak az események. Január 27-én M. megtudta – akkor már egyedül volt, kollégája hazautazott –, hogy a Szövetkezeti Kutató Intézet két munkatársának programját a vendéglátó intézmény néhány nappal megkurtította, és már vissza is utaztak. M.-et este hivatalos értesítés várta a szállodában: másnapra beidézték a Varsói Rendőr-főkapitányságra.
A rendőrségen közölték vele: még aznap el kell hagynia az országot. A döntési M. ismételt kérésére sem voltak hajlandók indokolni. Elébe raktak egy kitöltött – lengyelországi tartózkodást kérő, a kérelem teljesítését azonban eleve megtagadó – vízumigénylő lapot, és fölszólították, hogy írja alá. M. nem tett eleget a fölszólításnak. Erre elkérték útlevelét, beleütöttek egy lengyel vízumot, melynek érvényessége a kiállítás napjára szólt.
Miután elhagyta a főkapitányság épületét, M. egy percre sem maradt magára: négy férfi kísérte vissza a szállodába. Megvárták, amíg összeszedi a holmiját, azután kikísérték a repülőtérre.
Ferihegyen már várták. Mindenki nagyon udvarias volt, de a holmiját alaposan átvizsgálták. Különösen a könyveknek, nyomtatványoknak és a feljegyzéseknek szenteltek nagy figyelmet, de semmit nem vettek el – leszámítva egy magnókazettát, a lengyel mezőgazdasági miniszterhelyettessel készített interjút. Három nap múlva ezt is visszaadták.
A rendőrségen
Február 4-én M. idézést kapott az V. Kerületi Rendőrkapitányságtól, hogy „útlevél ügye végett 1981. február 10-én 10 órakor jelenjen meg”. Nem volt nehéz kitalálni, hogy az „útlevél-ügy” ezúttal az érvényes útlevél bevonásának szemérmes megnevezése. Így is történt: a rendőrségen M. kezébe nyomták a határozatot: „külföldre utazása közérdeket sért.” Átnyújtásakor a rendőrhatóság képviselője arra is fölszólította M.-et, hogy Lengyelországból történt kiutasításáról, valamint útlevele bevonásáról tájékoztassa munkaadóját. M. február 11-én fellebbezett „útlevél-ügyében”; 25-én kapta meg a módosított határozatot: „Kiutazása a közrendet sérti.”
Az intézetben
M. 16-án tájékoztatta munkaadóját ügyéről, noha nyilvánvaló volt, hogy fölöttesei nála jóval többet tudnak. Az intézet igazgatója közölte vele, hogy számolnia kell bizonyos következményekkel: augusztus 31-én lejáró szerződését semmiképpen nem hosszabbítják meg. Indokot lehetett találni bőven; nem kell azt bárki orrára kötni, hogy a döntés mögött „ügy” lapul.
Másnap ezt írták M. munkalapjára: „Munkatervét színvonalasan teljesítette. Segédmunkatársi… megbízatását nem kívánjuk meghosszabbítani, mivel kutatási profilja nem egyeztethető össze a Szocialista Országok Osztálya munkatervi feladataival.”
Aztán az igazgató gondolt egyet: minek megvárni, amíg lejár a szerződés? Hadd lássa ország-világ, hogy jár az, aki „lengyel ügyekbe” ártja magát! Vagy mindezt nem az igazgató találta ki? Csak végrehajtotta, amit mondtak neki? Akkoriban Pál Lénárd meg Aczél György telefonutasításairól rebesgettek. Talán csak látszatra zajlott az „ügy” a munkahelyen? Mindegy, ki állt mögötte – megelégedhetünk azzal, hogy Bognár József igazgató, akadémikus, országgyűlési képviselő a nevét adta az ötlethez.
Február 24-én Bognár József levélben közölte M.-mel, hogy állásából felfüggeszti, fegyelmit indít ellene, és egyben további intézkedésig kitiltja az intézet területéről. A fegyelmi tárgyalást március 23-ára tűzte ki.
Közben történt egy nem munkahelyi fordulat is: március 19-én a Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó fölbontotta a lengyel agrárfejlődésről szóló könyvre kötött szerződést. Indoklás: „A terjesztők közölték, hogy munkájára csak akkor van szükség, ha azt még folyó évben megjelentethetjük. Mivel az 1981. évi megjelenés nyilván nem lehetséges, a munka kiadásától elállunk.”
A március 23-i fegyelmi tárgyalás több mint négy óra hosszat tartott. M. végre megtudta, mivel vádolják: betekintésre odaadták neki a Külügyminisztériumnak az MTA-hoz intézett 007/591. sz átiratát, mely szerint M.-et 1981. január 28-án, szolgálati kiküldetése lejárta előtt kiutasították Lengyelországból, mert „olyan szervekkel és személyekkel kereste és vette föl a kapcsolatot, melyek jelenleg és a közelmúltban is a két nép barátságát sértő és azzal ellentétes folyamatokat erősítő tevékenységet folytatnak”. M. erre azt válaszolta, hogy először is nem utasították ki Lengyelországból, kiutasító határozatot nem kapott, hanem vízummal jött haza; másodszor pedig csak a lengyel kormány által elismert szervezetekkel, illetve azok képviselőivel vette fel a kapcsolatot, kéri tehát, hogy nevezzék meg azokat a szervezeteket és személyeket, amelyekre és akikre a fenti megfogalmazás vonatkozik. Hamar kiderült, hogy erről a fegyelmi bizottság tagjai sem tudnak közelebbit mondani, és fölmerült, hogy talán a lengyel hatóságok is azért választották a kiutasítás helyett az „adminisztratív vízum” jogi formuláját, mert – a fegyelmi bizottság megfogalmazása szerint – „gyanújuk bizonyítását legalábbis nem tartják könnyen keresztülvihetőnek”.
A bizottság végül megállapította, hogy „a megvizsgált iratokban nincs olyan közvetlen bizonyíték – és ilyen M. meghallgatása során sem jutott a bizottság tudomására –, melynek alapján a fegyelmi vétség elkövetése bizonyítható lenne”. M.-nek tehát nem volt más vétke, csak az, hogy elvették az útlevelét. A fegyelmi bizottság megállapította, hogy M. „az intézeti munkához szükséges feltételek egy részével immár nem rendelkezik”, és visszadobta a labdát az igazgatónak: „az ebből fakadó konzekvenciák mérlegelése nem a fegyelmi bizottság illetékességi körébe tartozik.”
Az igazgató másnap levelet írt M.-nek: közölte, hogy a fegyelmi eljárást megszünteti, mivel M. „tagadásával szemben a fegyelmi vétség nem bizonyítható” – egyidejűleg, hathetes felmondási idővel megszünteti munkaviszonyát.
A felmondás ellen M. a XII. Kerületi Munkaügyi Döntőbizottsághoz fellebbezett. A XII. Kerületi Munkaügyi Döntőbizottság április 22-i határozatában elutasította fellebbezését, azzal az indoklással, hogy „a hivatalos kiküldetés ideje alatti kiutasítás és az útlevélbevonás tényével panaszos alkalmatlanná vált bizalmi jellegű feddhetetlenséget igénylő munkájának ellátására”. (Megjegyezzük: M. munkaköre nem igényelt feddhetetlenséget, és nem volt bizalmi jellegű.)
M. ekkor a Fővárosi Munkaügyi Bírósághoz fordult, és mostantól kezdve az „ügy” már formálisan sem a munkahelyen zajlott. De közben történt még valami a munkahelyen – pontosabban a közgazdasági kutatással foglalkozó munkahelyeken.
A KISZ-taggyűlések
Először mintegy 30-35 közgazdász intézett közös levelet M. védelmében Szentágothai Jánoshoz, az MTA elnökéhez. (A szöveg másolatát Bognár József igazgató is megkapta.)
Ezzel egy időben az MTA Közgazdasági Kutatóintézetének KISZ-alapszervezete meghívta Bognár Józsefet április 30-i taggyűlésére, hogy tájékoztassa a tagságot a „Magyar Bálint-ügyről”. A tájékoztató – mint a KISZ-alapszervezet május 5-i állásfoglalásában olvasható –„több ponton nem volt meggyőző”. A kiszesek szerint „az ügy kapcsán fennáll annak a veszélye, hogy a kutatás szabadságára, a kutató egzisztenciális védelmére, valamint a tehetségek megbecsülésére vonatkozó tudománypolitikai alapelvekbe vetett bizalom meginog, és ez bizonytalanságot, nyugtalanságot kelt, illetve kellemetlen emlékeket idéz föl a tudományos közvéleményben. Ezért, amennyiben a Magyar Bálint fellebbezéséről döntő munkaügyi bíróság nem helyezné őt vissza korábbi állásába, úgy méltányosnak tartjuk, hogy a megfelelő tudományirányító szervek a közeljövőben gondoskodjanak a részére képzettségéhez és tehetségéhez méltó kutatói állásról valamely más munkahelyen.” Az állásfoglalást az alapszervezet 23 igen szavazattal, 2 nem szavazattal és 1 tartózkodással elfogadta.
Fenntartásai voltak a Világgazdasági Kutató Intézet KISZ-szervezetének is. Bognár Józsefhez intézett május 12-i levelükben a következőt írják: M. munkájára „a magyar tudományos életnek szüksége van, még akkor is, ha jelenlegi helyzetében meghatározott munkafeladatok elvégzésére nem alkalmazható. Ezért azzal a tiszteletteljes kéréssel fordulunk Bognár elvtárshoz, hogy vesse latba tekintélyét annak érdekében, hogy Magyar Bálint – VKI-beli munkaszerződése megszüntetése ellenére is – tudományos kutatóhelyen kaphasson alkalmazást.”
Bognár József azonban mégsem vetette latba tekintélyét. Jóllehet többször is kijelentette, hogy a munkaügyi vita befejezése után szívesen támogatja M. elhelyezkedését valamilyen, a képzettségének megfelelő munkakörben, ezt azonban ahhoz a feltételhez kötötte, hogy M. keresse fel őt, és kérje a segítségét. Erre nem került sor.
A bíróság előtt
A Fővárosi Munkaügyi Bíróság június 3-án tárgyalta M. fellebbezését. Az első forduló azzal végződött, hogy dr. Lukács Éva bírónő bejelentette: tanúként meg kell hallgatnia Bognár József igazgatót, ezért a tárgyalást június 17-re elnapolja. Az intézetet képviselő jogász – az igazgató képviselői mentelmi jogára hivatkozva – próbálta elhárítani, hogy Bognárt tanúként meghallgassák. A bírónő azonban felvilágosította, hogy a mentelmi jog a letartóztatás esetére vonatkozik, ő pedig csupán tanúként kívánja megidézni a képviselőt.
A bíróság később mégis eltekintett Bognár József meghallgatásától. Erről az intézet jogásza a tárgyalást megelőző napon értesítette M. ügyvédjét, és mellékelten megküldte az igazgató nyilatkozatának másolatát, melyet a bíróság számára készített. A nyilatkozat – eltérően a korábbi hivatalos állásfoglalásoktól – már nemcsak „technikai”, hanem politikai értelemben is vitatja M. alkalmasságát munkaköre ellátására. „Felperesnél korábban is tapasztaltunk olyan megnyilvánulásokat, melyek arra utaltak, hogy magatartása… során sem az intézet érdekei, sem az igazgatásrendészeti szabályok nem tartják vissza elképzeléseinek hangoztatásától és keresztülvitelétől. Közvetlen vezetői több alkalommal észlelték ezt… Egy ilyen alkalommal folytatott »tisztázó« megbeszélés során felperes úgy nyilatkozott, hogy teljesen érthetőnek és jogosnak tartja, ha magyar állampolgárok a hivatalos felfogással ellentétben álló és esetleg az ország érdekeivel ellentétben álló véleményeiket és nézeteiket külföldi hírközlő szervekhez (rádió, sajtó stb.) közvetlenül is eljuttatják.”
Csakhogy ez a bizonyos „tisztázó” megbeszélés – mint azt M. kifejtette a bíróság számára készített feljegyzésében – egészen más ügyhöz kapcsolódott: „1979 végén intézetünk igazgatója… arra szólított fel, hogy egyrészt vonjam vissza a cseh polgárjogi aktivisták bebörtönzése miatt 1979 októberében kelt két nyílt levélen szereplő aláírásomat, másrészt határoljam el magam a két levél az AFP francia hírügynökségnél történt nyilvánosságra hozatalától. Semelyik felszólításnak nem tettem eleget. Ugyanakkor azt is leszögeztem, hogy a két – semmilyen állami vagy hivatali titkot nem tartalmazó, pusztán véleményt tartalmazó – levélnek a nyilvánosságra hozatala nem ütközik a magyar törvényekbe.”
Ez az egész vagy nem tartozik az ügyhöz, vagy ha odatartozik, akkor nyilvánvaló: a bíróságnak nem munkaügyi vitában, hanem egy politikai retorzió dolgában kell állást foglalnia. Ezért a bíróság azonnal elfogadta a felperes ügyvédjének indítványát: kizárta értékelési köréből Bognár József nyilatkozatának idézett bekezdését. Úgy látszik azonban, a bírónő mégsem volt egészen biztos benne, hogy pártatlannak mutatkozik. A fellebbezést elutasító ítélet kihirdetésekor ugyanis a következő szavakkal fordult a tárgyalás közönségéhez: „Kérem, higgyék el, hogy az ítélet meghozatalánál csak jogi szempontokat vettünk figyelembe.”
M. hivatalosan már nem fordulhatott több fórumhoz: a másodfokú ítélet ellen nem volt helye fellebbezésnek. Ami azután történt, az formálisan független a munkaügyi vitától, mely M. vereségével végződött. A formális és az igazi befejezés között „mindössze” annyi a különbség, hogy M.-nek végül mégiscsak sikerült kutatói állásba kerülnie.
Utórezgések
M.-nek májusban tudomására jutott, hogy az Agrárgazdasági Kutatóintézet szociológust keres. Bár a munkaügyi vita ekkor még javában folyt, M. úgy gondolta, nem árt időben tájékozódni, és ezért jelentkezett az intézet szociológiai osztályvezetőjénél. Az osztályvezető úgy nyilatkozott, hogy szakmailag megfelelőnek találja M.-et az állás betöltésére, de alkalmazásához ki kell kérnie a felsőbbség véleményét. M. június 15-én kapott választ: az osztályvezető telefonon közölte vele, hogy az intézet vezetősége – sajnos – „nem vállalja” alkalmazását.
A második próbálkozás már sikerrel végződött. Június 20-án a Művelődési Kutató Intézet december 31-ig szóló szerződéssel tudományos munkatársnak alkalmazta M.-et. Kezdtek megnyugodni a kedélyek: ha egyszer felvették, miért ne hosszabbítanák meg a szerződését? Sok minden vallott arra, hogy nem lesz több probléma – egyebek között az a levél, amelyet Kónya Sándor, az MTA Központi Hivatalának vezetője írt Szentágothai János nevében, válaszul a harminc-egynéhány közgazdászkutató levelére. A válasz teljes mértékben igazat ad ugyan Bognár József igazgatónak, aki a fegyelmi eljárás megszüntetése után „alkalmatlanság” címén elbocsátotta állásából M.-et, de elviekben megállapítja: „elnök elvtárs úgy véli, hogy … »egzisztenciát érintő adminisztratív retorzió« szabályos csatornán közölt tudományos véleményért senkit nem érhet, s eddig ennek az elvnek igyekeztünk is érvényt szerezni… Elnök elvtárs véleménye szerint nincs akadálya annak, hogy Magyar Bálint továbbra is a közgazdaság-tudomány területén végezzen tudományos munkát.”
Januárban mégis – bár csak átmenetileg – újabb kedvezőtlen fordulat állt be az ügyben. Az a csoport, amelyhez a Művelődési Kutató Intézeten belül M. tartozott (Értékszociológiai és Társadalomtudományi Elemzések Műhelye) 1982. január 1-jétől teljes egészében átkerült az MTA Szociológiai Intézetéhez. Köpeczi Béla, az MTA akkori főtitkárhelyettese hozzájárult a csoportban dolgozó valamennyi kutató átvételéhez és szerződésének meghosszabbításához – kivéve M.-et.
M. ezúttal közvetlenül Szentágothaihoz fordult. Január 13-án kelt levelében ezt írja: „Miután közvetlen munkahelyi vezetőim továbbra is igényt tartanak… munkámra, ezért úgy gondolom, hogy a személyesen ért megkülönböztetés ellentmond az Ön nevében írt levél megállapításainak. Ha szerződésemet valóban nem hosszabbítják meg, úgy én sem gondolhatok mást, mint hogy igaza van az ügyben Önhöz küldött levélnek: esetemben »egzisztenciát érintő adminisztratív retorzióról« van szó. Hiszen eltávolításomat ezúttal még formai indokokkal sem lehet alátámasztani. Azért fordulok az Elnök úrhoz, hogy az Ön által is vallott elvek védelmében éljen elnöki tisztségéből eredő jogaival, s biztosítsa számomra, hogy »továbbra is a közgazdaság-tudomány területén végezzek tudományos munkát«.”
Szentágothai János valóban élt „elnöki tisztségéből eredő jogaival”. Hogyan csinálta? Kért vagy utasított? Erről nem szól a fáma. De a kompromisszumos eredmény hamar megvolt: áprilisban közölték M.-mel, hogy a Szövetkezeti Kutatóintézet hajlandó a Szociológiai Intézet státusán alkalmazni őt.
Hogy minek köszönhető az efféle ügyekben nálunk szokatlan siker – a szakma szolidaritásának-e, vagy annak, hogy Szentágothai János állta a szavát –, nehéz lenne megmondani. Talán ennek is, annak is. Mindenesetre jó tudni, hogy ilyen siker is van néha.