Amikor 1983-ban előbb „társadalmi vitára” tűzték az új választási törvény tervezetét, majd az Országgyűlés el is fogadta, az új rendszer szószólói ismételten rámutattak: a törvénymódosításnak az ad értelmet, az teszi társadalmilag hitelessé, ha érdemivé válik az Országgyűlés és a tanácsok tevékenysége. Ám a központi bizottságnak az Országgyűlés és a tanácsok munkájáról 1984 őszén hozott határozata csalódást okozott: a szakemberek javaslataiból még annyit sem fogadtak el, mint a választási törvény esetében.
Az állampolgárok egy része, tudjuk, mégis komolyan vette a választásokat. Jelölteket állított, korteskedett mellettük, nyílt és rejtett koalíciókat szervezett. A jelölések nagy port felvert budapesti csatái mellett, melyek során a hatalmi apparátus megakadályozott minden rendbontást (Budapesten nem jutott be az Országgyűlésbe egyetlen ún. állampolgári jelölt sem), a jelöltek, majd a megválasztott képviselők közé csendben bekerültek néhányan, akik komolyabban veszik közéleti szerepüket, mint ahogy ez korábban szokásos volt.
Az Országgyűlés alakuló ülésén még minden a hagyományos forgatókönyv szerint történt. Minden funkcióra egyetlen jelöltet javasolt az MSZMP Központi Bizottsága és a Hazafias Népfront Országos Tanácsa, az Országgyűlés pedig valamennyiüket egyhangúlag választotta meg.
Az első ülésen egyetlen érdemi kérdésről volt szó: magukról a választásokról. Papp Lajos államtitkár, az Országos Választási Elnökség elnöke beszámolójában nem vett tudomást a jelölések során elkövetett törvénysértésekről.
„Az Országos Választási Elnökség megállapította, hogy az országgyűlési képviselők országos választási listáján, valamint az országgyűlési képviselői és helyi tanácstagi választókerületekben a jelölés törvényes volt. A helyi választási elnökségek jogszerűen bírálták el a jelölőgyűlésekkel kapcsolatos kifogásokat, és véglegesen döntöttek azokban. Az Országos Választási Elnökség beavatkozására ezért nem volt szükség.”
A mandátumvizsgáló bizottság elnöke, Barcs Sándor ezzel összhangban nyilvánította érvényesnek valamennyi képviselő mandátumát. E nyilvánvaló valótlanságokhoz egyetlen képviselőnek sem volt észrevétele; az Országgyűlés mindkét jelentést elfogadta.
Igaz, az alakuló ülés forgatókönyve eleve kilátástalanná tett volna bármiféle rendzavarást: egyik esetben sem nyitottak vitát. Az Országos Választási Elnökség beszámolójának elfogadásáról még látszatszavazás sem volt, azt csak tudomásul vette az Országgyűlés („Helyeslés”), míg a mandátumvizsgáló bizottság jelentését egyhangúlag elfogadta.
Az új országgyűlés második, 1985. nyári ülésszaka[SZJ] is zavarmentesen indult. A kormány programjáról folytatott vitában minden képviselő támogatta a minisztertanács előterjesztését. Természetesen mindenki szóvá tett gondokat-bajokat, de egyetlen egyszer sem hangzott el, hogy valaki akárcsak egy részletkérdésben ne értene egyet a miniszterelnökkel.[SZJ] A „vita” végén mégis valami szokatlan történt. „Terven felüli” hozzászólásra került sor: egy fiatal szegedi újságíró, Király Zoltán pótlólag kért és kapott szót. Király állampolgári jelöltként a megyei pártbizottság volt első titkárát, a vasút-igazgatóság vezetőjét és az egyik tsz elnökét győzte le. Egyébként csak Budapestről kért szót több képviselő; minden megyéből egy-egy szónok szerepelt a vitában, Király viszont a második hozzászóló volt Csongrád megyéből. Szabadon elmondott hozzászólásának egész hangneme eltért az ildomostól. Gúnyosan támadta a kormányt, amiért csak későn beszélt nyilvánosan a szénellátás botrányos helyzetéről:
„Az emberek ezrei ott álltak 48 órája a TÜZÉP-telep előtt, és a sajtó nem írhatta ezt meg, nem írhatott erről, mert nem volt célszerű, és ezért azután nem is szóltunk róla. Csak arról, hogy a bányászok teljesíteni fogják a tervet, többet termelnek, de az emberek lehet, hogy erre nem is tudtak odafigyelni, mert épp szénre vártak. Nem volt idejük újságot olvasni.”
Idézte szegedi öregeknek és fiataloknak a településfejlesztési hozzájárulás elleni, az inflációra hivatkozó tiltakozó beadványát. És azt is megengedte magának, hogy nyíltan vitába szálljon az Országgyűlés munkamenetével és a kormányelnöki programbeszédnek egyik sarkalatos tézisével. Kifogásolta ugyanis, hogy napirendre tűzték a kormány programját, mielőtt a hetedik ötéves tervet a parlament elé terjesztették volna, és felvetette azt is: ha sikerül elérni évi 400 millió dollárnyi kereskedelmi mérlegtöbbletet, akkor feltétlenül az adósságállomány csökkentésére kell-e a bevételt fordítani, nem volna-e helyesebb az adósság változatlan szinten tartása mellett inkább a műszaki fejlesztést támogatni.
A miniszterelnök a felszólalásra semmitmondó félválaszt adott, részint elutasította az ellenvetést, részint üres riposztokkal felelt. Király nem tehetett mást, megszavazta a kormányprogramot.
Az ötéves terv vitájára[SZJ] az Országgyűlés következő, őszi ülésszakán került sor. A tervjavaslat parlamenti tárgyalását hosszan tartó, sokrétű szakmai vita előzte meg, ami alapot adhatott volna érdemi vitára az Országgyűlésben is. A terv- és költségvetési bizottságban folyt is vita, és tulajdonképpen meg is fogalmazódott a terv „felülről” való bírálata: egy olyan, a politikai vezetés szándékaival legalábbis nem ellentétes elgondolás, amely a terv előirányzatait túlzott szerénységükért kifogásolta. Ezt a bírálatot – mely az ülésen is elhangzott, mégpedig a bizottsági előadó, Bognár József professzor beszédében – az előterjesztő miniszterelnök-helyettes[SZJ] érdemben nem vitatta – el sem fogadta, vissza sem utasította. Más kritikai megjegyzést a tervjavaslatra a másfél napos vitában nem tettek. Úgy tűnt, a képviselők tudomásul vették: feladatuk továbbra sem több a „helyi sajátosságok” taglalásánál, a kormányzat által is elítélt jelenségek szenvedélyes ostorozásánál és a kormánypolitika támogatásánál.
A meglepetés a jelentéktelennek, formálisnak ígérkező második napirendi pontnál, az 1986. évi költségvetés tárgyalásakor következett. E napirendi ponthoz hozzászólást sem iktattak a programba a hosszú tervvita után. Ám a szavazáskor váratlan dolog történt: egy képviselő a költségvetési törvény ellen szavazott. Az eredmény kihirdetésekor a jelenlevők nem akartak hinni a fülüknek. Interpellációk ügyében gyakoriak voltak már az utóbbi években az ellenszavazatok, de törvényjavaslat esetében még nem volt példa ilyesmire. (Az előző ciklus utolsó törvényhozási aktusánál, az oktatási törvény módosításánál Király István akadémikus parlamenti pályafutásának záróakkordjaként is csak tartózkodásra szánta el magát.) A zavarodottság eloszlatására az elnöklő Sarlós István fontosnak tartotta megjegyezi: „ha demokratikus gyakorlatunk fejlődik, akkor nem az lesz a meglepetés, ha valaki ellene szavaz, hanem az, hogy csak egyvalaki szavaz valami ellen.”
A tavaszi ülésszakon folytatódott „demokratikus gyakorlatunk fejlődése”. Két törvényjavaslat is szerepelt a napirenden: az illetékekről és a sajtóról szóló. Mindkét tervezetről kemény viták folytak már a korlátozott nyilvánosságú előkészítés során is. Az illetéktörvény vitájában ketten kértek szót, mindketten Budapestről, és mindketten jogászok. Ez már formabontást ígért – és valóban: a két hozzászóló nem helyi problémákkal hozakodott elő, nem a törvényjavaslat előadójának gondolatmenetét vitte tovább, hanem ellenvetéseit fogalmazta meg. Egyikük, dr. Horváth Jenő olyan aggodalmakat ismertetett, amelyeknek a pénzügyminiszter a bizottsági vita alapján időközben már helyt adott, így ő – a kialakult kompromisszummal – már támogatta a javaslatot. A másik felszólaló, dr. Tallóssy Frigyes viszont nem tudta véleményét az előkészítés során elfogadtatni a kormányzattal, és ezért az Országgyűlés plénuma elé terjesztette módosító javaslatait. Illetékmentességet javasolt a kisebb értékű üdülők haszonélvezetére és arra az esetre, amikor az elhunyt lakástulajdonrészét a házastársa örökli. A pénzügyminiszter fenntartotta, hogy nem ért egyet az indítványokkal. A képviselő az elnök újabb felszólítására („A további lépés megtétele előtt kérdem Tallóssy Frigyes képviselőtársunkat, hogy a miniszter elvtárs válaszának ismeretében fenntartja-e javaslatát?”) sem vonta vissza módosító javaslatát, amelyet a szavazás során az Országgyűlés több mint kétharmados többséggel elfogadott.
A kormányzatot tehát – példátlan módon – leszavazták. Igaz, politikailag teljesen semleges pénzügyi részletkérdésben. Mégis, precedens született. A következő napirendi pont közvetlenül politikai jellegű volt: a sajtótörvény. Itt már alaposan megkomponálták a vitát, az előterjesztő miniszter mellett felszólalt a központi bizottság illetékes titkára és a kormány tájékoztatási hivatalának elnöke is.[SZJ] Mégis elhangzott egy érdemi, politikai jelentőségű módosító javaslat. A törvényjavaslat tervbe vette, hogy a kiadóknak a jövőben nem kell egy-egy könyv megjelentetéséhez külön engedélyt kérniük; ugyanakkor a minisztertanácsra bízta, hogy mely kiadóknak adja meg a szabadságot, és melyeknél tartja fenn a korábbi engedélyeztetési rendet. Csöndes Zoltán angyalföldi képviselő azt javasolta, hogy töröljék a törvényjavaslatból a Minisztertanács e meghatalmazását, és kapja meg minden kiadó a kilátásba helyezett önállóságot. A délelőtti eset most nem ismétlődött meg: az igazságügy-miniszter elutasította ugyan a módosító javaslatot, de elég hajlékony módon, s így a képviselő elállt a javaslattól, és nem szavaztak róla.
Szavazni kellett viszont egy interpellációról. Egy szombathelyi képviselőnő kifogásolta, hogy a kereskedelmi vállalatok egyes importáruk forgalmazásánál magasabb árrést számíthatnak fel, mint hasonló hazai termékeknél. Az árhivatal elnökének[SZJ] válaszát az interpelláló képviselőnő nem fogadta el, a szavazás során pedig ismét alulmaradt a kormány képviselője.
Habár az Országgyűlés elnöke a téli ülésszakon a demokrácia természetes velejárójának nevezte az ellenszavazatok megjelenését, a tavaszi ülésszak fejleményei szemlátomást túlmentek azon, ameddig a politikai vezetés a demokrácia kibontakozását kívánatosnak tartotta.
A közönség nagy meglepetésére a nyári ülésszakon napirendre tűzték az Országgyűlés ügyrendjének módosítását. A naiv képviselő azt hihette, hogy ez a demokratizálási folyamat része, hiszen a módosítás szükségességéről a kormányzat fölötti parlamenti ellenőrzés fokozását sürgetve beszélt a kormányprogram vitájában Szabó Kálmán egyetemi tanár, budapesti képviselő.
Az Országgyűlés elnöke által előterjesztett ügyrend-módosításnak azonban az indítéka is, a tartalma is más volt. Ezt jelezte már az a meglepő körülmény is, hogy a javaslat megvitatására zárt ülést hívtak össze. A korábbi ügyrend 43. paragrafusára hivatkoztak, alaptalanul. A szóban forgó paragrafus ugyanis „rendkívüli helyzetben” irányozza elő a zárt ülést. Abban viszont, hogy az Országgyűlés módosítja ügyrendjét, a világon semmi rendkívüli nincs.
A módosítások fő iránya a képviselők mozgásterének korlátozása volt. Három változtatást vezettek be: előírták, hogy törvényjavaslathoz módosító indítványt csak meghatározott idővel az országgyűlési tárgyalás előtt lehet benyújtani, és azzal kapcsolatban először az illetékes bizottságnak kell állást foglalnia. A másik változtatás az volt, hogy az interpelláció mellé bevezették a képviselő által feltett kérdés kategóriáját, amikor az Országgyűlés csak meghallgatja a miniszter válaszát, de nem szavaz róla, és a képviselőnek nincs is joga viszontválaszra.
A harmadik módosítás, úgy tűnt, az Országgyűlés szerepének növelését célozza. Kimondták, hogy az ötéves terveket és távlati koncepciókat két olvasásban tárgyalja az Országgyűlés. Az őszi ülésszak előtt, a családjogi törvényjavaslat bizottsági tárgyalásán derült ki, hogy valójában ez a módosítás is korlátozta az Országgyűlés lehetőségeit. Elvileg korábban is mód lett volna rá, hogy a képviselők két olvasásban tárgyaljanak meg valamely törvényjavaslatot, csak nem éltek a lehetőséggel. Mostantól azonban a tervekre és távlati koncepciókra korlátozódott ez a lehetőség, és az új ügyrendre hivatkozva utasították el azt a javaslatot, hogy a családjogi törvény módosítását két olvasásban tárgyalják.
Az ügyrend-módosítási javaslat előterjesztői nagyon is jól tudták, mi a javaslat célja. Ezért rendelték el a zárt ülést: féltek a nyilvánosságtól, a sajtótól. Ezért hívták össze az MSZMP képviselőcsoportjának vezetőségét, majd hívták fel a megyei, illetve kerületi pártbizottságok valamennyi képviselőit (köztük a pártonkívülieket is) telefonon, hogy az ügyrend módosítását feltétlenül szavazzák meg.
Nem tudhatjuk, mi történt a javaslat parlamenti vitáján. Amit hallomásból tudni lehet, mindössze annyi, hogy a javaslat bizottsági előadója a bizottságok vitájában elhangzott aggodalmakat foglalta össze, míg a hozzászólók számon kérték az 1984-es KB-határozatot,[SZJ] és úgy vélekedtek, hogy az ügyrend módosítása ellentétes az említett határozat szellemével. Egyikük még – a régi ügyrend szerint – módosító javaslatot is előterjesztett. Amikor a szavazásra került a sor, teljes zűrzavar keletkezett, a képviselők jó része nem is tudta, mire szavaz. Az Országgyűlés elnöke felhatalmazást kért az Országgyűlés „vezetősége” számára, hogy az ülés után készítse el a végleges szöveget.
Az ügyrend módosítása számottevő változást nem jelentett a képviselők mozgásterében. (Érdemes megemlíteni: azokat a javaslatokat, amelyek végül elvezettek az ügyrend megváltoztatásához, a képviselők eddig is benyújtották a bizottságokhoz, a miniszterek tudtak róluk, semmiféle meglepetés nem érhette őket. A módosítás fő funkciója bizonyára az volt, hogy világossá tegye: a képviselők túlmentek a megengedett határon.)
Úgy tűnik, a nagy felhajtással keresztülerőszakolt módosításnak eddig nem volt érdemi jelentősége. A családjogi törvény módosítása ismét megmozgatta a feladatukat komolyan vevő képviselőket. Amit a szakembereknek nem sikerült elérniük a „társadalmi vita” során, elérték a képviselők a bizottsági vitákban tanúsított ellenállásukkal. A családjogitörvény-módosítás méregfogát kihúzták: elfogadták a jogi bizottság fenntartásait, s a módosított törvény végül mégsem hatalmazta fel a bíróságot, hogy a válóperes tárgyalást hat hónapig terjedő „békülési idővel” akár többször is elhalassza. A kormányzat eredeti szándékával ellentétben megtartották a megegyezéses válást. Igaz, a miniszteri indoklásban és a törvénymódosítást kísérő sajtókommentárokban ismételten elhangzott, hogy a házasság és a válás nem magánügy, és az államnak joga van beleszólni. Az igazságügy-miniszter fenntartotta, hogy a törvénymódosítás „közvetlen célja a válások számának csökkentése, a házasodási, újraházasodási kedv ösztönzése”, és azt sem rejtette véka alá, hogy ezt elsősorban a népszaporulat növelésére törekedve szorgalmazzák. Mindennek fő konzekvenciája, a válás megnehezítése azonban kimaradt a törvénymódosításból. Több képviselő így is szóvá tette a plenáris ülésen, hogy indokolatlanul nehezítik a válást.
A törvénymódosítás válásellenes irányzatával legkoncepciózusabban ismét csak a szegedi Király Zoltán fordult szembe. Mint elvált ember rámutatott: válás után is megoldható, hogy a gyerekek ne szenvedjenek különösebb hátrányt; foglalkozott a pénzkeresési hajszával, mint a váláshoz vezető elhidegülés okával, és beszélt az újraházasodás gazdasági, nevezetesen lakáshelyzetbeli akadályairól. Erre hivatkozva tagadta meg támogatását a törvényjavaslattól.
A családjogi törvény módosításának két további részlete méltó a figyelemre. A módosítással megszűnt a lehetőség, hogy a gyámhatóság nőknek már 14. életévük betöltése után engedélyezze a házasságkötést. Az igazságügy-miniszter, elismerve, hogy „bizonyos népességcsoportoknál szokásos az ilyen korai házasságkötés”, mégis kitartott a korhatár 16 évre való felemelése mellett mondván, hogy ezzel is akadályozzák „az éretlen fejjel, jóformán gyerekkorban kötött házasságokat”. Minthogy cigány képviselő nincs az Országgyűlésben, a cigányság szószólói csak a törvényjavaslat előkészítése során, a „társadalmi vitában” hívhatták fel a figyelmet arra, hogy ezzel megvonják az állami elismerést a cigányoknál mindenképpen létrejövő házasságoktól, melyektől így házasságon kívüli gyermekek születnek. A vitában Kosztolánczi Jánosné Somogy megyei és Koltay Nándorné Veszprém megyei képviselő tért vissza erre a kérdésre. Rámutattak: külön engedélyt akkor szoktak adni, ha már útban van a gyermek, ami 14 és 16 év közötti nőkkel is előfordul. Ilyenkor is indokolt tehát az engedéllyel való házasságkötés lehetővé tétele, már csak azért is, mert a válás nem a 14 és 16 év közötti házasságoknál, hanem a huszonévesen kötött házasságoknál gyakori. A kérdést s az aggodalmakat az igazságügy-miniszter nem tartotta érdemesnek arra, hogy válaszában visszatérjen rájuk.
Nem kevésbé érdekes a másik részlet. A hatályos jogszabály szerint a gyermek születése után hat hónapnak kell eltelnie ahhoz, hogy a szülő lemondhasson gyermekéről, és más örökbe fogadhassa. A módosító javaslat ezt az időszakot két hónapra kívánta leszállítani. Két képviselő, dr. Horváth Jenő ügyvéd és dr. Papp Elemér orvos javasolta, hogy maradjon meg a hathónapos határidő. A kormány módosító indítványát a képviselőház elvetette.
Az új Országgyűlés első másfél évét sajátos kettősség jellemezte. A kormányzat nem kíván érdemi változást, s megrettent attól, hogy leszavazhatják. Mindjárt az első, jelentéktelen eset után módosíttatta a házszabályokat. Az új rendben elvileg minden kérdésben ellenőrzése alatt tarthatja a szavazást. A módosítás mégsem vetett véget a t. Ház fellazulásának. Igaz, a képviselők nagy többsége – a bizottságok és képviselőcsoportok ülésein azért kicsit morgolódva – hajlamos tudomásul venni, hogy nem önálló fellépést várnak tőle. Egy kisebbség azonban a nem kimondottan politikai kérdésekben szakmai és állampolgári lelkiismerete szerint jár el. S ha e néhány képviselő kezdeményezése megteremti az alkalmat, akkor a többség is él a lehetőséggel, hogy a kulisszaszerepe okozta frusztrációt a plenáris ülésen, szavazáskor vezesse le. A kormányzatnak pedig ezt nincs ereje megakadályozni.
A parlament távol van attól, hogy demokratikus legyen, mégis az ország tükrévé vált. A honatyák körében ugyanaz történik, ami bárhol másutt: a hatalom már nem tudja lefojtani az elégedetlenséget, de nem is kezd valódi párbeszédbe. Annyit enged, hogy a konfliktusok láthatóvá váljanak, de nem annyit, hogy demokratikus feloldásukra is lehetőség nyíljon. A másik oldalon sem elég nagy az eltökéltség, hogy az érdekeltek saját kezükbe vegyék jogaik gyakorlását. Erősödik a kölcsönös elidegenedés, s az az érzés, hogy sem a kormány, sem más erő nem ura a helyzet romlását okozó folyamatoknak. Látványosan megmutatkozott ez a téli ülésszak költségvetési vitájában, melyről részletesen beszámolni ez a cikk már nem tudott. A hozzászólók egyre-másra jelentették be, hogy „nehéz szívvel” szavazzák meg a pénzügyminiszter előterjesztését. A levegőben volt az elégedetlenség az óriási költségvetési hiány miatt, s amiatt, hogy az 1987-es költségvetési javaslat megint passzív mérleget tervez. Ellenszavazatokra, tartózkodásra is sor került. A javaslat mégis átment, elmaradt a kormány gazdaságpolitikájának alapos felülvizsgálata. Az pedig már fel sem tűnt, hogy a bűnbakként feláldozott Faluvégi Lajos miniszterelnök-helyettes és Hetényi István pénzügyminiszter menesztését és utódaik kinevezését[SZJ] az Országgyűlés háta mögött intézték el.
Valószínű, hogy a kormányzat és a képviselők viszonya ezután is a hatalom és a társadalom viszonyának függvényében fog változni. Érdemes hát figyelni az Országgyűlésre; ha a demokrácia iskolájává nem is, kétségkívül az ország politikai légkörének barométerévé vált.